SZFEMácsai PálMajor FesztCziegler BalázsVidnyánszky AttilaKőszegi VárszínházKovács PatríciaUpor László
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 5., vasárnap

    “A mindennapi kételkedéseim inspirálnak” – 60 éve született Kaszás Attila

    2020. március 16., hétfő 09:09

    1960. március 16-án született Kaszás Attila. A nagyszerű színészre emlékezünk múltidéző összeállításunkkal.

    Kaszás Attila pályájáról:

    Kaszás Attila az egykori Csehszlovákiában, Vágsellyén született, de gyermekkorát Vágfarkasdon töltötte, ahol szülei a helyi iskolában tanítottak. A komáromi Selye János Gimnáziumban végzett, majd 1979-ben felkerült Budapestre a Színház és Filmművészeti Főiskolára, amit 1983-ban végzett el Horvai István és Kapás Dezső tanítványaként. 1984-től tizenöt éven át volt a Vígszínház társulatának tagja, majd négy évig szabadúszó színész volt. 2003 óta volt a Nemzeti Színház tagja. Játszott a Katona József Színházban, az Új Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, a Rock Színházban, valamint Győrben, Kecskeméten, Sopronban és Szegeden.

    Kaszás Attila

    Első komoly sikerét 1990-ben, Georg Büchner Leonce és Léna című darabjában Leonce megformálásával érte el, amiért megkapta a legjobb férfialakítás díját. Pályája során mintegy ötven darabban játszott főszerepet, televíziós és mozifilmekben szerepelt, különleges muzikalitása, kitűnő hangi adottságai révén számos zenés darabban és musicalben is remek alakítást nyújtott.

    Színésztársa, Trokán Péter elmondása szerint már napokkal kórházba kerülése előtt erős fejfájásra panaszkodott. 2007. március 19-én a Tizenkét dühös ember című darab kezdete előtt hirtelen összeesett. A mentőben újraélesztették, és az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet intenzív osztályára szállították, ahol agyvérzést állapítottak meg nála. Négy napon keresztül kómában feküdt, életét a március 22-én éjszaka elvégzett tehermentesítő koponyaműtét sem tudta már megmenteni, március 23-án 19 óra 40 perckor meghalt.

    III. Rich‡árd / Kaszás Attila, Kulka János/ Fotó: MTI, Nándorfi Máté

    Kaszás Attiláról saját szavaival:

    Színész: Színész vagyok, és a lelkem tele fájdalommal, kétséggel… Ha erdész lettem volna, a lelkemben valószínűleg nem lenne ennyi kétség, de üresebb lenne az életem.

    Főiskola: Főiskolásként elementárisan boldog voltam, mert azt csinálhattam végre, amit szerettem… Akkoriban nem is nagyon figyeltem a városra. A főiskolán kinyílt egy ajtó, és bent minden ismerős volt.

    Alkalmasság: Felvételikor ma sem tudni, ki alkalmas a pályára, s ki nem. Jobb, ha valaki talpraesett ügyvéd lesz, mint a pálya szélére szorult színész. Hatan, akik végeztünk és a pályán maradtunk, “erősen” jelen is vagyunk, ami igazolja Horvai István és Kapás Dezső pedogógiáját. Emlékszem, egyik kedves osztálytársnőm egy nap elkésett, az ajtóban megállt, és azt mondta: “Ne haragudjon tanár úr, nem jött a busz.” Két nap múlva megint késett, és újra azt mondta: “Nem jött a busz.” Pista bácsi erre nem azt válaszolta: “Tessék korábban kelni!”, hanem azt: “Pályaalkalmatlanság. Olyan nincs, hogy nem jön a busz. Jön más.”

    A padlás / Kaszás Attila és Igó Éva

    Kezdet: Milyen különös, – úgy alakult, hogy a Vígszínházhoz kerültem, és többször is ért az a kitüntetés, hogy játszhattam együtt Zsikével! Nagyon furcsa volt egy ideig. Ki is csúszott a talaj a lábam alól. Szélsőséges voltam, szertelen, bizonytalan. Hol élveztem, hol rettegtem a felhajtástól, hol szétfeszített az önbizalom, hol magamba roskadtam, hol úgy éreztem, hogy én vagyok a helyzet ura, hol pedig, hogy csak egy báb vagyok, akit a sors összevissza rángat. Szertelen életet éltem, és elég elviselhetetlen fráter voltam.

    Szerepek: Az, akinek tapsoltak a színházban, akit vártak autogramért előadás után, akit esetleg megismertek az utcán, nem én voltam, hanem az a színész, akit a színpadon láttak. Nem én voltam a hódító, nem én voltam a hős, nem én voltam a kedvenc. Én csak eljátszottam ezeket.

    Falak: Nagyon szigorú vagyok magamhoz, szigorúbb, mint a környezetem hozzám. És nem tetszettem magamnak. Egyszerűen azt gondoltam, nem vagyok elég tehetséges. Ha csak ennyit tudok felmutatni ebből a gyönyörű szakmából, az kevés. S az ember nem tud egyszer csak falakat áttörni. Segítség kell. A Leonce és Léna előadása volt az, az akkori feleségem, Eszenyi Enikő rendezte, amelyik elhitette velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, amelyek ki is szabadítottak a depresszióból.

    56 csepp vér című rockmusical / Fotó: MTI, Szigetváry Zsolt

    Leonce és Léna: Rendkívül friss előadás volt, talán azért, mert nem tartoztunk egyik csoportosuláshoz sem. Az alakuló Budapesti Kamaraszínháznak nyitó produkciója lett a darab. A gesztusnak volt óriási jelentősége, annak, hogy néhányan el tudtunk jönni egy jól menő “gépezetből”, a Vígszínházból egy pici sötét terembe, ahol magunkra zártuk az ajtót. Hat hét múlva előjöttünk, és megmutattuk magunkat. Segítettük egymást, egyet gondoltunk, szinte a darabban éltünk. Felkeltünk reggel, megbeszéltük az aznapi próbát; az autóban is a darabról beszélgettünk, és amikor hazamentünk, folytattuk. Ha valamiben nem értettünk egyet, összevesztünk, majd kibékültünk. Akkoriban is sokan kérdezték, nem zavar-e, hogy Enikő rendez. Nem is értettem a kérdést… A Büchner-darab végén feltettem egy kérdést:  „Építsünk színházat?!”  Ez a kétellyel teli vágy a mai napig érvényes bennem.

    West Side Story Pápai Erikával

    Vízió: Az embernek van egy képe arról, hogy hogyan szeretne színházat csinálni, vagy mit szeretne magáról elmesélni, ezért amikor estéről estére úgy érzi, hogy képtelen, akkor arról kezd el töprengeni, hogy talán alkalmatlan minderre. Olyan ez, mintha egy festő le akarna festeni valamit, és a festménye elmaszatolódna, vagy rajz közben elbicsaklana a ceruzája: marad egy vízió, amit képtelenség megjeleníteni.

    30: Harmincéves korom táján úgy láttam, vagy előbbre lépek, vagy a pályát abbahagyom. Mert hiába lelkesülne akár ötezer ember, ha énbennem nem történik semmi. Akkor talmi a siker. (…) Azért lettem szabadúszó, mert azt gondolom, hogy a létem egyik mozgatóeleme az, hogy én tervezhessem meg a sorsomat, hogy ne legyek külső körülményeknek kiszolgáltatva. Lélekölő állapotnak tartottam azt, hogy egy színházban csak úgy “kiírnak a falra”, és szerződésében foglalt kutyakötelességem bármit eljátszani. (…)

    Kételyek: Az emberben a kételyek nem szűnnek meg, csak átértékelődnek. Én a kételyeimből dolgozom, bennem azok energiákat szabadítanak föl. A mindennapi kételkedéseim inspirálnak arra, hogy újrafogalmazzak valamit, és arra is, hogy újra rávegyem magam arra, hogy fogalmazzak. Én egyébként lusta ember vagyok, éppen a kételkedés tesz munkamániássá.

    Kaszás Attila / MTI Fotó: Honéczy Barnabás

    Don Juan: Én galamblelkű férfi vagyok, de nagyon sok ilyen szerepet játszottam. Azok a hölgyek, akiket az általam játszott férfitípus vonzott – mint például a Baal-ban – irgalmatlanul nagyot csalódtak, amikor megláttak otthon egy kötényben, amint éppen spagettit főzök. Egy “félisten” nem állhat kötényben a tűzhely előtt, nem lapozgathatja a szakácskönyvet… Annak egy kocsmában kell ülnie, és kártyáznia. És ha belép a nő, rá kell mordulnia: “Menjél haza, ez nem a te helyed!” De szerintem így unalmas lenne… Néha imádok eltűnni az éjszakában, de másnap szeretek otthon ébredni, majd főzni egy jó spagettit.

    Hűség: Azt gondolom, hogy fontos a hűség. Ma azonban tágul a világ, és tágulnak a szabályok is, sajnos. (…) Az eszem szeret megbocsátani, bár néha a lelkem nem hagyja. Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak. Néha a barátságokat is buta, nem gyógyuló hegek teszik tönkre.

    Politika: Az egészséges országokban, mint például Lengyelországban, a kultúra nem megy tönkre. Nálunk a nemzettudatot nyírták meg: lábatlan, kezetlen ország lettünk, de erről nem szabad beszélnünk. Ha ma valaki Trianont emlegeti, irredentának titulálják. Az európai történelemben nincs rá példa, hogy egy ország kétharmadát levagdossák, és még csak sírni sem szabad. Kimondani azt, hogy jó, tudjuk, hogy nem lehet ezen változtatni, de ez akkor sincs így jól. Az a baj, hogy akik fölemelik a szavukat, rosszul emelik föl. A nemzetiségi kérdésnek nem szabadna napi politikává zsugorodnia, utálom a politikát…

    Macbeth / Kaszás Attila, Méhes László

    Sivatag és víz: Kisebbségi magyarnak lenni egy másik életérzés. Amikor idejöttem tanulni, döbbentem vettem észre, hogy itt mennyire nem fontos ez az egész. Néhányan abszolút közömbösek, például nem értik a magyar igazolványt sem, mások meg politikai erényt szeretnének Trianonból kovácsolni. Nekem a nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elegem van. A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot.

    Tenger: Tengerparton tudok a legjobban kikapcsolódni. A tenger mellett látszik a kicsinységünk is, mert olyan ősi, elementáris közeg, amely kijózanít bennünket civilizációs pökhendiségünkből. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni helyünkről a természetben… Mostanában búvárkodom. Nemcsak a mélység izgat, hanem jó megküzdeni saját szorongásaimmal is. Emlékszem, amikor először merültem, megdöbbentett, hogy tíz méter mélyen milyen sötét van, és hogy húsz méternél milyen hideg a víz. Szorongtam egy kicsit, de nem ijedtem meg, pedig a szemüvegem alá is bement a víz… Ugyanakkor jó volt találkozni egy másik közeggel, ami nem az enyém, mégis az enyém, mert miközben szorongok és bizonytalan vagyok, tudom, hogy nem zuhanok le, érzem a víz simogatását. Gyönyörű a tenger – belülről is.

    Kaszás Attila

    Hol vagyunk mi a végtelenben?: Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól… A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is. Nem úgy hiszek a túlvilágban, mint a keresztények, s nem úgy, mint az ezoterikusok. Nem a mennyországban és nem a nirvánában, egyszerűen a végtelenben hiszek – ami valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben. Születésünktől a halálunkig mindent behatárolunk. Odakinn nincsenek mértékegységek… Kitaláltuk a centimétert, az időt, hogy élhetővé tudjuk tenni a létünket. De hol vagyunk mi a végtelenben?

    Hit: Hiszek a boldogságban, a harmóniában. Az embernek az a dolga, hogy harmóniát teremtsen magában és maga körül. Én rendkívül sokat kiabálok magammal. Gondolok valamit arról, hogyan szeretnék élni, aztán jönnek a gyengeségeim, a gyávaságaim, és sokszor győznek…

    A padlás 200. előadása után Presser Gáborral és Tábori Nórával

    Elválás: Ami volt, ami megtörtént, az mind beépül az emberbe. Érzelmileg el kell rakni a maga helyére, s utána meg kell próbálni aggyal feldolgozni. A fájdalmakat kell valamiféleképpen orvosolni, amelyet a válással egymásnak okozunk. S utána pedig le kell szűrni az egészből az értékeket, és azokat dédelgetve elrakni. Szóval nem fájdalomcentrikus múltat építeni a jövő számára, hanem az értékeket úgy konzerválni, hogy abból az ember mindig tudjon meríteni.

    Múlt: A múlt nem is érdekel. Amennyi beépült a lelkembe, az az enyém, azt egy életen keresztül hordozom, boldogan vállalom, szeretem. Különben nem vagyok hajlandó fölös súlyokat, ballasztokat cipelni. Már nem ad hozzám semmit, nem is vesz el. Az a fontos, ami ma van. S ami holnap lesz, hátha jó lesz. Hátha kicsit szebb lesz, gömbölyűbb, fájdalommentesebb.

    Forrás: Színház Online, MTI, Origo, Nők Lapja, bookline.hu, Heti Válasz, OSZMI,Népszabadság, Nemzeti Színház

    - Színházi pillanatok az Instagramon -