Lengyel TamásSZFENagy ErvinPelsőczy RékaSodró ElizaÁgoston PéterSzabó Máté
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 4., szombat

    “Egy a fontos, hogy a munkát halál komolyan kell venni” – 80 éve született Sinkó László

    2020. március 18., szerda 07:07

    80 éve született Sinkó Lászkó a régi és az új Nemzeti Színház tagja, a Katona és az Új Színház alapítója, Anthony Hopkins és Roger Moore magyar hangja.

    Sinkó László pályájáról:

    Óbudai vendéglátós családba született. Bátyja, a nála tizenkét évvel idősebb Sinkovits Imre az ország egyik legnépszerűbb színésze volt, s László már tízéves korában gyakran ült a régi Nemzeti Színházban, amikor testvére játszott.

    Érettségi után nyomban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amit eleinte “görcsösen” végzett, de a felsőbb évfolyamokon már statisztálhatott a Nemzetiben, és saját bevallása szerint sokat tanult a legnagyobbak alakításaiból. Diplomájának megszerzése után, 1962-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, ahol különböző műfajú darabokban, még operettben is játszhatott.

    Both Béla, a Nemzeti Színház igazgatója már két év után hívta, de ő csak 1966-ban költözött a fővárosba. A Nemzetiben eleinte jobbnál jobb szerepekkel halmozták el, idővel azonban “kispados” lett, alig lépett színpadra. 1982-ben a magyar színházi életet felpezsdítő Katona József Színház alapító tagja volt. A társulattal bejárták a világot, felléptek Bécsben, Londonban, Párizsban, Moszkvában, Barcelonában, Bogotában és Caracasban is.

    A Katonában rengeteg nagy szerepet játszott, többek között Versinyint (Három nővér), Übü papát (Übü király) – ezek a műsorról levehetetlen darabok voltak, s ő beírta velük a nevét a magyar színháztörténetbe. Székely Gábort követve 1994-ben több kollégával ő is az Új Színházhoz szerződött. A társulat megszűnése elkeseredéssel töltötte el, még a tanítást is abbahagyta a Színművészeti Főiskolán, és elment “szabadúszónak”, sokat játszott vidéken.

    2003-ban ismét a Nemzeti Színház tagja lett. Erős karakterformáló képessége miatt gyakran játszott intrikus szerepeket. Emlékezetes alakításai: Trigorin (Csehov: Sirály), Valér (Moliére: A fösvény), Jázon (Grillparzer: Medea), Szakhmáry Zoltán (Móricz Zsigmond: Úri muri), dr. Schön (Wedekind: Lulu).

    Számos filmben és tévéjátékban szerepelt. Kellemes hangját, megnyerő egyéniségét kölcsönözte a hazánk tájait bemutató tévés produkciónak, a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatnak (1979), majd folytatásának, az …és még egymillió lépésnek (1986), sőt, ő maga is túrázott a stábbal. 

    Művészi munkáját 1972-ben Jászai Mari-díjjal, 1982-ben érdemes művészi, 1987-ben kiváló művészi címmel ismerték el, a Kossuth-díjat 1995-ben vehette át. 2014-ben A Magyar Érdemrend tisztkeresztje (polgári tagozat) és a Nemzet Művésze kitüntetésekkel ismerték el munkásságát.

    Sinkó Lászlóról saját szavaival:

    Iskola: Bevallom, gyűlöltem iskolába járni, beleértve a színművészeti főiskolát is, bár 4-esnél rosszabb eredményem nem volt. Csak úgy tudtam elviselni a gimnáziumot, hogy színjátszó kört alapítottam. A faliújságra próbatáblát tettem, ahogy az igazi színházban láttam, mert akkor már bejártam az azóta fölrobbantott Nemzeti Színházba (a Blaha Lujza téren állt) a bátyámhoz, Sinkovits Imréhez.

    Sinkovits Imre: Nem törte az utat, mert én sohasem azon az úton mentem, amit tört. Viszont abból a szempontból nagy előny volt, hogy már tízévesen ott ültem a régi Nemzeti Színház nézőterén, mert ő már akkor ott játszott. És bejutottam hátra is, az öltözőkbe – nyilván akkor “fertőződtem meg”. Tűz és víz, ez vagyunk-voltunk mi. Mást gondoltunk a szakmáról, a világról – miközben számos közös pont volt az értékrendünkben. 

    Forradalmár: Én mindig önálló akartam lenni. Az anyám természetét örököltem, akit úgy hívtak: a kis forradalmár. Felnőttként aztán egészen más életet éltünk, mint a szüleink – ebben a feleségemnek is nagy szerepe van.

    Főiskola: Ami a főiskolát illeti, onnan engem majdnem kirúgtak. Én ott semmit nem tanultam, igaz, mindig utáltam iskolába járni; egyrészt nem járt be órákra az osztályfőnököm, Várkonyi Zoltán, másrészt én mindig mindent másképpen akartam csinálni, mint az osztálytársaim, csak olyan zöld voltam, hogy nem tudtam, hogyan. Ettől pedig bezárkózik magába az ember. Nem bírtam az iskola számonkérő jellegét – mint ahogy a próbán sem szeretem az ilyesmit.

    Sulyok Mária: Sulyok Mária tanította nekünk a beszédet, és az egyik nap megkérdezte, Laci, mi a baj? Látja tanárnő, az a baj, hogy ezt még senki nem kérdezte tőlem – válaszoltam. Fölküldött a színpadra, elmondtam az anyagaimat, és ő azt mondta, nincs semmi baj, ezt kell folytatnom.

    Debrecen: 4 évig voltam ott, noha két év után hívott Pestre Both Béla, a Nemzeti igazgatója. De én ott mindent játszottam, zenés vígjátékot, operettet… Ott azonban megtanultam a gazdasági igazgatótól, Halasi Imrétől, hogy játszhatok én Andrej Bolkonszkijt, addig nem fog megismerni a közönség, amíg nem csinálok meg egy rendes operettszerepet. Sajnálom, hogy azóta kimaradt az életemből.

    Nemzeti: Nem volt könnyű helyzet a színházban, mert nagy háború kezdődött régiek és újak között – de ebben nem vettem részt. Reggel fölpakoltam az olvasnivalómat, az enni-innivalómat, bementem az öltözőmbe, és onnan már csak a színpadra mentem, és vissza. Semmi büfé. Voltak, akik Szolnokról jöttek, voltak, akik Kaposvárról. És voltak, akikkel ott dolgoztam együtt először – és mi odaraktuk magunkat: Benedek Miklós, Szacsvay László, Ronyecz Mária, Major Tamás, Gobbi Hilda. Emlékszem, egy nemzetis kollégám megkérdezte: van ebben perspektíva? Visszakérdeztem: ha te itt maradsz, abban van?

    Katona: Valóságos titkos szervezkedéssel – jöttek-mentek a telefonok, majd összegyűltünk egy májusi késő éjszakán huszonnégyen Zsámbéki lakásán – megszületett a Katona József Színház. Akkor és ott úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a huszadik századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor rendezők keze között.

    Filmezés: Én mindig kínosan ügyelek arra, hogy felkészülten érkezzek a felvételre. Ez nem csak nekem jó, hanem egyszerűen nem is tehetem meg, hogy másként érkezzek, és mélységesen haragszom is arra, aki felkészületlenül érkezik, hisz az az egész stábbal kiszúr. És azt nem lehet megbocsátani, ilyen nincs. A világon ilyen nincs. Egyszer-kétszer dolgoztam nemzetközi produkcióban is, és ott mindig a legszerényebb és a legjelentéktelenebb az, aki a legtöbbet tud, és valahol ott ül a sarokban. Egyetlen dolog fáraszt el nagyon-nagyon a forgatásban, de halálosan elfáraszt, az a nyüzsgés. Páger Antalt figyeltem egyszer, hogy hogyan tud egyedül maradni egy tömegben – tudott, ki lehet kapcsolni, lehet a legnagyobb tömegben is saját maga az ember.

    Lehet tudni: Szenvedélyesen érdekel a próba, “frontálisan” belemegyek, rengeteg kérdésem van, és válaszokat akarok. És nem tűröm el a linkséget, a más színházak, más rendezők, más előadások simfelését – ezt mind lehet tudni rólam.

    Nagyon komolyan: Nálam például nem létezik színházi műfaj sem. Színdarab van. És minden színdarabnak vannak tragikus és komikus elemei, egy a fontos, hogy halál komolyan kell venni. Nagyon komolyan kell venni. Aztán amit stílusnak neveznek, az már csak egy olyan pici dolog, egyszerű dolog, amit már könnyen hozzá lehet tenni vagy rá lehet pakolni, amikor már megvan az egész, amikor már rendesen, realista módon az már ki van dolgozva, és olyan, mint az életben. Akkor utána azt már könnyedén lehet tolni kicsit idébb, kicsit odébb, vagy mintegy kinézni belőle kicsit, netán éreztetni a véleményem, anélkül hogy véleményezném azt, amit csinálok.

    Nevetés: Megkérdezték tőlem egyszer, hogy mikor nevetettem meg utoljára a közönséget, és én azt feleltem erre, hogy minden este, amikor játszom. Minden szerepemben, főként az Új és a Katona József Színházbeliekben, ahol nem ismernek műfaji korlátokat. Hát miért ne röhögnénk például a Három nővéren, miért ne. Ott sokszor halálra röhögték magukat az emberek. Vagy Füst Milán Boldogtalanokján, elég sötét, elég kemény, feszes és kegyetlen előadás volt, mégis röhögött a közönség. Hányszor mondják az emberek is, nem tudom, most sírjak-e vagy nevessek, olyan borzasztó dolog történt velem. Hát, még a halálhírre is nem egyszer volt már, hogy röhögött kínjában az ember. Vagy például könnyezve nevetünk. Hát, miért ne, igen. Ennek ráadásul még fiziológiai okai is vannak, hiszen a két központ igen közel van egymáshoz az agyban. 

    Tanítás: Hét évig tanítottam a főiskolán Horvai István mellett, és azt tanítottam, hogy a próbán nem szabad szorongani, nem ott kell bizonyítani a tehetséget. Előfordulhat, hogy hosszú ideig nem jó valami, de aztán jó lesz, csak be kell járni az utat, ki kell próbálni egy csomó variációt.

    Kárpótlás: Engem elég későn értek a kitüntetések, 40 korom után. Évtizedek teltek el úgy, hogy nemigen kaptam visszajelzést a munkámról, s nem éreztem, hogy benne lennék a köztudatban. Most boldogan fogadom a „kárpótlásomat”. 

    Saját tartomány: Az ember minél többet tapasztal, annál inkább egyszerűsödik, s gyanakvóan nézi a hangoskodókat. Én mindig kicsit távolabb álltam, fenntartással figyeltem legközelebbi barátaimat is. Így születtem, ezzel a tulajdonsággal. Van egy saját tartományom, ami csak az enyém. Ez adott tartást a szakmához, az élethez is.

    Forrás: Színház Online, MTI, Magyar Narancs, Stuber Andrea, Filmvilág

    - Színházi pillanatok az Instagramon -