Jó barátok. Nemcsak a marosvásárhelyi gyermekévek kötik össze őket, hanem sokkal több. Valami, aminek nehezen lehet nevet adni. Talán az erdélyi történelem? Megrendülten fogják egymás kezét a távolból. A Nők Lapja kérdezte a két alkotót, színésznőt és írót.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2022.04.12 – 34,35,36,37. oldal

A felvetésre, miszerint nem biztos, hogy lehet most bármi másról beszélni, mint a háborúról, Dragomán György úgy fogalmazott: „Én az első regényem, A pusztítás könyve óta a háború fenyegetéséről írok. És nézd meg, itt ülünk dermedten, én egy Covid miatt elcsúszott régi ösztöndíjjal Bécsben, és próbálom befejezni a regényemet, de nehéz másra gondolni, mint hogy közben a szomszéd Ukrajnában porig égnek a házak.”

Török-Illyés Orsolya hozzátette: „A szüleink Ceausescu diktatúrájában élték le majdnem az egész életüket, folyamatos szorongásban, fenyegetettség közepette, és én nagyon tisztelem édesanyámat (Illyés Kinga előadóművész – a szerk.) azért, hogy tartással tudta ezt végigcsinálni. Közben meg húsz éven át lehallgatta a Securitate, a román titkosszolgálat. A lehallgatás tényét ugyan mindenki sejtette, de azt nem gondoltuk, hogy minden szóról szóra fennmaradt. Mi a bátyámmal persze semmit nem tudtunk akkor, anyám soha nem beszélt előttünk ilyesmiről. Néhány évvel ezelőtt került csak a kezembe a lehallgatási jegyzőkönyv – azóta írtunk belőle egy hangjátékot, mert úgy éreztem, ez nem csak az én ügyem, mindenkinek meg kell tudnia, mi zajlott Erdélyben -, abból tudom, hogy ő a forradalom kitörése előtt szavalt egy verset Tőkés László református lelkész templomában, és utána félt a megtorlástól, ezért inkább elbújtatott minket a testvéremmel falun, ismerősöknél. A forradalmat onnan néztük végig, a tévében. Most mintha az akkor látott képek és élmények kísértenének újra.”

Dragomán György A fehér király című regényéből kiderül, hogy ő folyamatos szorongásban élte a gyerekkorát:  „Azért attól óva intenék, hogy a regényem főhősével, Dzsátával bárki azonosítson, mert ugyanúgy fiktív szereplő, mint a Máglya hősnője. De nyilván rengeteg apró részlet megegyezik a valósággal. A szorongás pont igaz. Ott kezdődött, hogy apám négyévesen elvitt óvodába. Egy évvel korábban édesanyám is megpróbálta, de akkora cirkuszt csináltam, hogy én nem maradok ott, hogy kénytelen volt hazavinni, és csak egy évvel később írattak be újra. Akkor viszont már apám fogott kézen. Útközben figyelmeztetett, hogy most aztán nincs mese, hiába cirkuszolok, ott fogok maradni, és kész. Megértettem. Meg azt is, amit utána mondott, hogy két szabály van. Az egyik, hogy amit otthon hallok, arról az óvodában nem beszélhetek, a másik, hogy amit ott mondanak nekem, abból semmi nem igaz. És ha nem vigyázok a számra, akkor apám, anyám börtönbe kerül, én meg a javítóba. Úgy megijedtem, hogy örökre megjegyeztem: akkor ez így van, így kell viselkedni. Olyan természetes volt, mint az, hogy a közlekedési lámpánál csak a zöld jelzésnél szabad átmenni. Máig meghatározó élményem maradt.”

György óriási traumának élte meg, hogy elhagyták a szülővárost, talán mert a legérzékenyebb éveiben történt. Orsolyáék viszont maradtak, Marosvásárhelyen végezte el a színművészeti egyetemet, és 2003- ig a sepsiszentgyörgyi színházban játszott: „Volt ennek a határdolognak egyfajta mágiája a nyolcvanas években. Ha nem lett volna rendszerváltás, én biztosan átszöktem volna valamikor. Emlékszem, ha közel jártunk hozzá, folyton megkísértett, hogy át kéne futni a zöld határon. Vonzotta az embert.”

Dragomán György szerint a szabadságnál nincs fontosabb: „Egy művész számára meg főleg. Szerintem azon lehet lemérni egy ország civilizáltságát, hogy beleszól-e a hatalom abba, mit ír egy író. Emlékszem, nekem apám tizenhárom évesen, amikor az első novellámat megmutattam neki, azt mondta, ne mutassam meg senki másnak, mert ha író leszek, az egész életem arról fog szólni, hogy a cenzúra mit enged át. Ő ezért nem lett író, hanem fogorvos, de mellette azért publikált néhány novellát. Amikor átjöttünk Magyarországra, óriási felszabadulást jelentett, hogy itt már lehetek író, írhatok, amit akarok. Tizenöt évesen könnyű volt átélni ennek az eufóriáját. A könyveim jó része, a Máglya pedig teljes egészében arról szól, mit jelent ez a kiszabadulás”.

Mindketten a szülői mintát követték a pályaválasztásnál, de Orsit kételyek gyötörték ezzel kapcsolatban: „Attól, hogy anyám magas szinten űzte az előadóművészetet, miért lenne magától értetődő, hogy én is ezt csináljam? Kamaszként indultam egy szavalóversenyen, ahol azért nem én kaptam az első díjat, mert engem édesanyám biztos felkészített. Egyáltalán nem így volt. Nagyon megviselt, utólag azonban hálás vagyok, mert ez segített abban, hogy elválasszam egymástól ezt a két dolgot. A volt férjemnek, Hajdu Szabolcs rendezőnek is sokat köszönhetek.”

A kérdésre, gondolkodnak-e azon, hogy idővel visszatérnek a szülőföldre, Török-Illyés Orsolya azt felelte: „Én már vissza is tértem, pontosabban jelenleg ingázom a két ország között. A munka és a gyerekeim ide kötnek, hiszen ők már itt nőttek fel Budapesten, a szerelmem meg Erdélyhez. De ez így jó nekem.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható. Szerző: Koronczay Lilla
Nők Lapja 2022.04.12 – 34,35,36,37. oldal