Interjú Takács Örssel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadás legfiatalabb szereplőjével. A nagysikerű produkciót április 27-én közvetíti a teátrum.

Öt éve játszod a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan előadásunkban Robika szerepét. Emlékszel még arra, hogy teltek a próbák? 

Arra emlékszem, hogy volt a próbákon olyan, hogy nem tetszett annyira az a rész, amit vettünk. Például az elejét a monológomnak, vagy az előadás végén, amikor Laurát kell keresni, nem szeretem annyira. De a közepén, úgy a monológ után már nagyon szeretem, ott már nincs sok szövegem, csak ott ülök az ablakban, tejet iszom, lent beszélgetnek, és én figyelem őket. 

Az miért van, hogy azokat a monológokat nem szeretted?

Mert hosszú, mondjuk könnyű volt megtanulni, de nem szeretem a hosszú monológokat. 

Arra emlékszel, hogy milyen érzés volt először nézők előtt játszani?

Mindenki kérdezte, hogy „Jaj, nem vagy lámpalázas?“, „A nézőket gondold egy zsáknak“, de az előadáson én el is felejtettem a nézőket. Mindig elfelejtem őket, és soha nem is volt semmi baj.

Hogyan segítettek téged a színészek, milyen volt velük együtt játszani a színpadon?

Jó volt, viccesek voltak, habár néha szigorúak. És sokat segítettek. Fordítottak nekem, amikor Radu mondta románul, hogy mit csináljak, ők mindig lefordították. 

Változott-e számodra valamiben az előadás az elmúlt 5 évben?

Nemrég voltak újítópróbák, és észrevettem, hogy jobban odafigyelek magamra. Most már jobban érzem, hogy mit kell csináljak, már nem kell megmondják, és a szöveget is más hangsúlyban mondom.  

Ez mit jelent? 

Hát azt, hogy változtam. Régebb úgy volt, hogy azért mondtam a szöveget, mert meg kellett tanuljam, és kész. Miután megtanultam, elmondták, hogy hogy mondjam, és hogy csináljam a mozgásokat, megpróbáltam, jó volt, s azzal léptünk tovább. De most jobb, mert már tudom ezeket, tudok másra is figyelni. Meg a másik változás, hogy a színészeknél a gyerekek esetében úgy van, hogy kicsi korunkban sokkal felszabadultabban játszunk, büszkék vagyunk, most meg, amikor kacagni kell, csak idézőjelben kacagunk.

Van- e olyan pillanat az előadásban, ami különösen szép emlék a szívedben?

Inkább a torna, az előadásban mindig azt várom a legjobban. Imádom a zenéjét, a mozgásait, nagyon vicces. A szülinapozás nekem például kicsit fura, de régen mindenki mondta, hogy na, milyen vagány vagyok, nekem megint szülinapom lesz, ma is, holnap is. De ez a szülinap mindig ugyanúgy telik, ugyanazokat hívom meg és ugyanazokat az ajándékokat kapom újra meg újra. Most a próbán vettem észre, hogy annál a monológnál, amit az asztalnál mondok, milyen más a hangom, mert azt akkor vettük fel, amikor 6 éves voltam. Kérdezték a színészek, hogy ne vegyük újra? Én mondtam, hogy szerintem nem kell, és beleegyeztek. És a plakát, az még mindig jó. Feltettük apával a szobám falára egy A0-s lapra, imádom, ott van a pulyka, minden reggel amikor felkelek, ránézek, köszönök neki. A plakáton, azon kívül, hogy más a hajam, mert felborzoltuk hajlakkal, nagyon hasonlítok a mostani önmagamra. 

Sokat turnéztál az előadással, hogy érezted magad ezeken az utazásokon?

Nagyon jó volt turnézni, kár, hogy többet nem megyünk. Jártunk Pécsen, Bukarestben, Moldvában. Pécs volt az első. Amúgy ott volt szerintem a legjobb. Imádtam. Sétáltunk este előadás után az utcán, akkor még nem volt semmilyen tilalom, de egy árva lélek sem volt kint, talán egy autó ment el a főúton. Csak mi voltunk az egész városban.

Várod a 27-ei előadást?

Kicsit bánom, hogy nem maradhatok még pár napot falun, de nem baj, nagyon jó látni a többieket.

Az interjút készítette: Szabó Réka