Az alábbiakban Bíró Kriszta, az Örkény Színház művészének írását olvashatják, amelyben arról is szó esik, miért, hogy az Ódry Színpad örökké élni fog.

Az Ódry nem Mekka, nem Santiago de Compostela, nem Jeruzsálem. Mégcsak nem is Máriabesnyő. Szándékosan vagyok blaszfém, mert, noha az Ódry nem kegyhely, mégis egy szakma hat évtizedes zarándoklatainak helyszíne. Ide nem csak az járt, aki felvételt nyert – az is járt, akinek sosem sikerült bejutnia. Járt kíváncsiságból, elkötelezettségből, megengedem: olykor irigységből. Meg járt azért, hogy lássa, kiből lesz a színész. A rendező. A színházi ember.

Az Ódry nem szép hely. Nem „szép”. A 21. század nem ezt várja el egy művészeti egyetemtől. Nem ezt a látványt. Nem a szomorúan ázó, két fillérből összetákolt díszleteket a büdös kis udvaron. Nem a létezhetetlen öltözőket a fullasztó pincében. Nem a szűk, és mozdíthatatlanul Guckkasten Bühne-jellegű játszóhelyet.

Az Ódry kicsi, és talán idejét múlt — de szaga van. Olyan szaga, amit csak hosszas, kitartó munkával és lelkesültséggel lehet beledunsztolni egy épületbe.

Ez a szag nem csupán odor, hanem hagyomány és emlékezet is: átizzadt filléres jelmezeké, nagyon kicsi pénzből vett vacsoráké, (ecetes uborka, üres kenyér); meg az utolsó cigidé, amit körbeadtál a hajnali főpróba szünetében.

És tényleg hajnal van, most tolja ki a kukát a micisapkás házmester a szemben lévő ház kapualjába. És akkor már tizenhat órája dolgozol – ezt vajon hogyan magyarázod meg bárkinek? Hogy éjfélkor is kezdődhet próba? Egy bányász talán értené?

Az Ódry olyan, amilyen. Sok-sok éve könyörög, rimánkodik a felújításért – vezetőinek ideológiai beállítottságától függetlenül. Az Ódry olyan, mint gyermekkorunk legszebb szobája, ahová felnőttként visszatérve, elhűlve tapasztaljuk, hogy sokkal kisebb, koszosabb, kuplerájosabb, mint amilyenre emlékszünk. Mégis: a miénk.

Mindazoké, akik ott váltak felnőtté, játszották el életük főszerepét, rendezték meg életük álmát, dramaturgkodták bele magukat a legszebb-legigazabb példányba, amit ember csak elképzelni mert.

Az Ódry pont olyan, mint szegény elmegyenge Olgi néni, a portás, a nyolcvanas évek végén. Nem volt még telefonja senkinek sem, nemhogy mobil. Ugyan. Vártam egy fontos értesítést a nagyanyámtól, családi ügyben. Hat napig könyörögtem Olgi néninek, hogy szóljon, ha üzenetem volna. Nem szólt. Aztán egy este, éppen mentem át az Ódry előcsarnokán, órára haladva, utánam süvöltött: Növendék! A nagyanyja üzeni, hogy meghalt, és hívja fel.

Nem veheti el senki az Ódryt. Be lehet szántani, lehet belőle látványkonyha, vagy üresen tátongó imaház. Még hotel is.

De a mi Ódrynk örökké él, mert múltja és élete van.

Olyan élete, amihez azok, akik most beszántani vélik, hozzá sem tudnak szagolni.