Az alábbiakban az Örkény Színház művésze, Bíró Kriszta sorait közöljük, amelyeket egy vasárnap délután jegyzett le és tett közzé közösségi oldalán annak kapcsán, hogy zárva tartanak a színházak.

„Soha még nem szerettem volna, a mai napig, attól fáradt lenni, hogy unom a dolgomat. Soha még nem jött velem szembe ennyire kézzelfoghatóan a megváltozott körülmény, mint ma délután. Ugyanis ma vasárnap van. Volt. A vasárnap színházban nem pihenőnap, sőt. Ehhez képest én ma délután sétálni voltam a parkban. Karonfogva, és ezzel nem is volt semmi baj. Sőt.

De kérem szépen vissza a munkás vasárnapjaimat, amikor már délután négykor nem lehet velem bírni, mert csak arra fókuszálok, hogy be kell érnem legalább fél hatra a színházba.

Kérem szépen vissza a folyosó szagát, a büfében kajabáló többieket, a fodrásztár illatát.

Kérem vissza a sietséget, ahogyan még egy buta rúzsfoltot odabiggyesztek a számra hat óra ötvenötkor.

Kérem vissza a szünetek kissé izzadtság-szerű fél-pihenését.

A zajokat a nézőtérről, az ostoba mobilozást, a krahácsot. A röhögést, ahogyan mindezt tudomásul vesszük, és nekiveselkedünk, hogy érdekesebbek legyünk, mint egy privát sms.

Kérem vissza a kabátom odorját, amikor éjjel kilépek a színház kapuján, megyek a buszhoz, és megkönnyebbülök.

Olvasni fogok a megállóban és a buszon, és az nagyon jó lesz, jó könyv lesz. Tudom.

És ígérem, amikor legközelebb így és ennyire mehetek haza, éjjel, akkor majd nem unni fogom, hanem: „Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.”

Bíró Kriszta, 2021. január 3.

Köszönet a sorokért Bíró Krisztának!