Dancing on a Grinder címmel szóló produkciót készít Kovács Domokos a párkapcsolati dinamikákról, a dominanciáról és az egyenrangúságról. A nonverbális fizikai bábszínházi előadásban a rendező-koreográfus-előadó egy életnagyságú bábbal játszik, miközben a nézők fantáziájával is, akik akár apa-fiú vagy anya-lánya kapcsolatot is láthatnak az élő és az élettelen szereplő közös táncában. Az elmélyült, néma játékra a Bethlen Téri Színházba hívják a közönséget az alkotók, szeptember 18-án.

Dancing on a Grinder – mit jelent a cím? Miért angolul szólsz a közönséghez?

A cím egy szójáték, ami sajnos csak angolul jön ki. A grinder magyarul darálót jelent, de ezt a szót használják az iratmegsemmisítőre is, emellett a Grindr egy férfiaknak szóló társkereső applikáció neve. Amikor elkezdtem előkészíteni az előadást, az inspirációk gyűjtésénél fontos szerepet játszott a különböző ismerkedési felületeken szerzett tapasztalatom, erre szerettem volna valamilyen módon reflektálni is.

A címben rejlő szójátékot azt hiszem, egy viszonylag szűk réteg rakja össze elsőre, ezzel szemben az előadásban végig arra törekeszem, hogy olyan átfogó kérdésekkel foglalkozzak, amikhez bárki tudhat kapcsolódni. Az előadást két férfi kapcsolata inspirálta, mégis az ő dinamikájukon keresztül leginkább a dominancia kérdésével foglalkozom, illetve a harmónia keresésével. Létezik-e tartós egyensúlyi helyzet két ember között? Ki dominál valójában, az, aki irányítja a másikat, vagy az, aki irányítói szerepbe kényszeríti őt? 

Mi motivált, hogy ismét egyedül állj a színpadra, amint egyszer már megtetted a H.A.N. előadásodban?

Azt éreztem, hogy most összegyűlt bennem annyi gondolat-érzelem-ötlet-inspiráció, hogy újra nekivágjak egy szóló létrehozásának. Nagyon fontos számomra, hogy lehetőségem legyen úgy dolgozni, amikor teljesen a magam ura tudok lenni. Tavaly egy duettet csináltunk Nagy Petrával, ahol meg tudtam élni ezt a fajta szabadságot. Elképesztően inspiráló volt a közös munka, és általában amúgy is a találkozásokat tartom legfontosabbnak egy-egy színházi munkában, mégis, ennél az anyagnál egyértelmű volt, hogy szólónak kell megcsinálnom. Pontosabban egy olyan duettnek, ahol a partnerem egy báb.

Egy szóló fizikai bábszínházi előadás létrehozása melyben valaki rendező-koreográfus-előadó nem könnyű feladat – milyen technikát választottál a próbák során, kik voltak a segítségedre?

Valóban nem könnyű. Ezt aláírom. Mikor elkezdtem a próbákat, rögtön az jutott eszembe, hogy nem véletlenül 5 éve csináltam szólót utoljára… rögtön visszajöttek az élmények, hogy milyen nehéz, amikor csak magadból tudsz energiát nyerni… de aztán szerencsére jöttek az alkotótársaim, akik nagyon nagy segítséget és támogatást jelentenek. Mindegyiküket nagyon inspiráló személynek gondolom, mind alkotóként, mind emberileg, nagyon sokat tanulok is tőlük. Persze, a kérdésre válaszolva, hogy milyen technikát választottam, elmondhatom, hogy időnként felvettem videóra a próbákat és visszanéztem magam, hogy ne csak a belső érzékeléseimre kelljen hagyatkoznom, de sokkal fontosabbnak tartom azokat a visszajelzéseket és közös gondolkodásokat, amiket az alkotótársaimtól kapok.

Egy életnagyságú bábbal játszol az előadásban, amely a nemi szerepeket helyezi a fókuszba, de a figura mégsem egyértelműen férfi vagy nő. Mit testesít meg ő?

Nem egyértelműen férfi vagy nő, mert tényleg nem a nemiség a fontos az előadásban, hanem a két ember közötti kapcsolat. Ez reményeim szerint nagyon széles asszociációs mezőt tud megnyitni a nézőknek, hogy azzal az élethelyzettel tudjanak találkozni az előadás nézése közben, amelyiket a leginkább aktívnak érzik most a saját életükben, és amihez legerősebben tudnak kapcsolódni.

még ha a bábon nem is egyértelműek az elsődleges nemi jegyek, mégis megvan a tér arra, hogy egy néző adott esetben két nő kapcsolataként olvassa a látottakat. Volt olyan is, akiben az merült fel, hogy ez valójában egyetlen ember, aki önmagával táncol. Most elmondtam néhány asszociációt azok közül, amiket eddig hallottam, de remélem, ha valaki megnézi az előadást, majd megtalálja a saját verzióját a látottakra.

Mi az, ami a legnehezebb és legizgalmazasabb egy olyan szóló előadásban, ahol mégiscsak végig van egy partnered, de az ő mozdulataiért is te vagy a felelős?

A mozgásanyag megtalálásakor végig azzal kísérleteztem, hogyan tudunk állandó kölcsönhatásban lenni a bábbal. Egy olyan létezési formát kerestem, amiben nem csak egymás partnerei vagyunk, hanem elidegeníthetetlen részei egymás létezésének, annyira, hogy egyikőnk ne lehessen értelmezhető a másik jelenléte nélkül. Ahogy mozgatom a bábot, egyértelműen ki van szolgáltatva az én akaratomnak, szüksége van az én mozdulataimra, ahhoz, hogy mozogni tudjon.

Ez mind formailag, mind mozgás szempontjából egy izgalmas játék számomra, ami egyszerre foglal magába nehézségeket a határozott korlátok megrajzolásával, mégis egyszerre felszabadító is. Leginkább ez a kettősség és az ebben való egyensúly megtalálása az előadás témája is.

A zene is fontos szerepet játszik ebben a nonverbális előadásban – mi születik meg előbb a hang vagy a mozdulat?

Úgy szoktam dolgozni, hogy először a mozgásrendszer megtalálásával, a mozdulatok minőségével kezdek el foglalkozni, majd, amikor ezeken már látom, hogy merre tartanak, akkor kérem meg a zeneszerzőt, hogy írjon hozzá zenét, ami még jobban megsegíti a mozdulatokat. Aztán, amikor elkészül a zene, az is hatással van a mozgásra, befolyásolja a dinamikákat és felerősíti azokat a jellegzetességeket, amik már alapból ott voltak benne rejtettebben. Innentől zene és mozgás folyamatos kölcsönhatásban van, hasonlóan, mint a báb és mozgatója, oda-vissza alakítják egymást. 

A korábbi bemutatód, a Jegesmedvék etetése tilos! című előadás is szavak nélkül szólt a nézőkhöz. Könnyebb számodra színészként ezekben a néma előadásokban?

Számomra határozottan könnyebb. Van egy furcsa viszonyom a verbális kommunikációhoz… és bár nagyon jól el tudom adni az ellenkezőjét, azt érzem, nehezen tudom pontosan kifejezni magam szavakon keresztül. Valójában a beszéd szerintem sokkal absztraktabb, mint a mozdulatok, még ha sokszor fordítva is gondolnánk. Egy mozdulat mindig az, ami. Pontosan látni egy érintésen, hogy simogatás, vagy szorítás, nem jelként gondolok rá, hanem önmaga teljességében önmagaként. Ezzel szemben a beszéd egy konstruált kódrendszer, amibe megpróbálunk beleilleszthetővé tenni minden tapasztalatunkat a világról. Én azt gondolom, hogy ez lehetetlen. Képtelenségnek tartom szavak szintjén pontosan megfogalmazhatóvá tenni az érzelmeimet és gondolataimat, egészen egyszerűen azért, mert azok nem szavak, hanem érzelmek és gondolatok. A saját tapasztalataim megfogalmazásánál meg még pluszban bonyolultabb valaki más tapasztalatait megérteni a szavakon keresztül. Mintha egy szöveget átfordítanék google translate-ban egy nyelvre, majd visszafordítanám… az esetek többségében az eredetitől teljesen eltérő szöveget kapunk.

Korábban nyilatkoztad, hogy „Fontosnak tartom magam miatt, a saját szakmai fejlődésem szempontjából, hogy saját előadást csináljak, ahol azokkal a dolgokkal kísérletezhetek, amik leginkább foglalkoztatnak.” A Dancing on a Grinder témájában mi foglalkoztatott? 

Leginkább a dominancia kérdése foglalkoztat. Tud-e két ember teljesen egyenrangú félként létezni, vagy óhatatlanul kialakul egyfajta hierarchia kettejük közt? Aztán emellett persze még egy csomó minden más is, ami így vagy úgy mind megjelenik az előadásban, leginkább annyira absztrachálva, hogy a végére már csak én tudjam, milyen gondolati magból indultam ki. Korábbi kapcsolataim emlékei ugyanúgy, mint aktuális politikai intézkedések. Egyszóval minden, ami mostanában hatással van rám, az érzelmeimre, az életemre. 

Szerző: Gáspár Anna

Fotó: Kállai-Tóth Anett