Józsa BettinaKováts AdélGyabronka JózsefTrafóSzinetár Miklós
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 4., szombat
    banner_bigBanner3

    “Eljátszom a telefonkönyvet, sőt a vasúti menetrendet is” – Benedek Miklós 75 éves

    2021. szeptember 28., kedd 06:16

    Szeptember 28-án hetvenöt éves Benedek Miklós Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész.

    Benedek Miklós és Latinovits Zoltán színművészek / Fotó: Fortepan

    Benedek Miklós pályájáról:

    Budapesten született, apja Benedek Tibor, a pesti kabarék elmaradhatatlan figurája volt. Emlékei szerint ötéves kora óta színész akart lenni, hetente többször is nézte az előadásokat a kulisszák mögül. A színművészeti főiskolára tulajdonképpen már az érettségi előtt felvették, de matematikatanárának egy buktatással sikerült elérnie, hogy ne jusson be simán a színészképzőbe.

    A főiskolán Szinetár Miklós osztályába került, 1965-ben egyik osztálytársával, Vallai Péterrel megnyerték a Ki mit tud? paródiakategóriáját. Diplomáját 1969-ben szerezte meg, és rögtön szerződtette Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, aki még főiskolásként látta egy Ady-esten.

    A Nemzetinél több mint egy évtizedet töltött, majd 1983-ban a frissen alakult Katona József Színházhoz szerződött.
    Pályájának ezt a szakaszát kimagaslónak tartja, mert olyan mesterei lehettek, mint Zsámbéki Gábor és Székely Gábor. Itt kezdett el rendezni is, e minőségében a Galócza hozta meg számára az első nagy sikert.

    Ő volt a szellemi atyja a Budapest Orfeum című zenés produkciónak, amelyet 1979-ben Császár Angelával és Szacsvay Lászlóval közösen hoztak létre. Az 1907–1945 – egy korszak dalok, versek, jelenetek tükrében alcímű legendás előadást különböző színpadokon csaknem négyszázszor játszották el egy évtizeden át, és bejárták vele a világot is.

    A 2002-ben megnyílt új Nemzeti Színházba Schwajda György hívta meg, Prosperót játszotta Shakespeare A vihar című komédiájában. Egy év múlva, már Jordán Tamás igazgatása alatt lett a társulat tagja, 2009-ben azonban megszűnt a szerződése, ismét szabadúszó művész lett.

    Budapest Orfeum

    Vendégként az ország szinte minden színházában játszott vagy rendezett, 1992 és 2007 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója, egyetemi docense volt. A kilencvenes években a Magyar Színészkamara ügyvivőjeként is tevékenykedett, 2017 óta az Orlai Produkciós Iroda társulatának tagja.

    Benedek Miklós ironikus és szellemes stílusa mindig hordoz valami különös eleganciát.
    A két háború közötti pesti polgár figuráját, stílusát, modorát keltette életre, de alakításában mindig volt egy kis fintor, egy kis tragikomédia. Klasszikus szerepekben és modern darabokban egyaránt emlékezetes alakítást nyújtott, így a Katona József Színházban a Mirandolinában, a Tarelkin halálában és a pályája fordulópontjának, talán csúcsának tartott Füst Milán-drámában, a Catullusban, valamint Bulgakov Menekülésében.

    Éjjeli menedékhely / Nemzeti Színház

    A Játékszínben eljátszotta a Hyppolit, a lakájt, a Nemzetiben Pilátust A Mester és Margaritában.

    A Vígszínházban szerepelt a Csókos asszony, a Nóra és a Játék a kastélyban című darabokban, a Vígszínház és Játékszín mellett az Orlai Produkció több darabjában (Aranytó, A nagy négyes) vállalt szerepet.

    Rendezőként több Heltai- és Molnár-darabot, számos komédiát, zenés játékot vitt színre. Ő jegyzi Szacsvay László Szép Ernő-estjének színpadra állítását. A Színházi adattárban színészként és rendezőként regisztrált bemutatóinak száma csaknem százötven.

    Számtalan tévé- és játékfilmben is feltűnt, mint a Fényes szelek, A Pogány Madonna, az Akli Miklós, A három testőr Afrikában, a Presszó, a Sorstalanság, a De kik azok a Lumnitzer nővérek? vagy az S.O.S. szerelem!, Szabadesés. Ő maga a Turnét, A szeleburdi családot és a Macskafogó című rajzfilmet tartja emlékezetesnek, utóbbiban Mr. Teufelnek kölcsönözte hangját, s ő volt Sut, a tépett farkú róka hangja a Vukban. Az elmúlt években a Vidor Fesztivál zsűrijét vezette, az idei, ősszel indult évadban Spiró György Az imposztor című vígjátékának főszerepére kérték fel a József Attila Színházban.

    Benedek Miklós és Szacsvay László a Budapest Orfeumban

    Nagyobbik fia, Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a magyar férfiválogatott egykori szövetségi kapitánya tavaly hunyt el. Kisebbik fia, Albert a családi hagyományt folytatva rendezőasszisztens, darabot is ír és fordít, és színészként is fellépett már.

    Benedek Miklóst 1981-ben Jászai Mari-díjjal, 1989-ben érdemes művész címmel jutalmazták. 1998-ban vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést, 2012-ben kiváló művész címmel ismerték el. 2016-ban Kossuth-díjjal tüntették ki utánozhatatlanul eredeti, kifinomult és elmélyült játékmódja, rendkívüli stílusérzékről tanúskodó emblematikus szerepformálásai, valamint a klasszikus kabarék világát is népszerűsítő kivételes és méltán nagyra értékelt művészi pályája elismeréseként. 2020 óta a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

    Benedek Miklósról saját szavaival:

    Benedek Tibor(ok): Benedek Tibor fiából Benedek Tibor apja lettem. (…) Azt szoktam mondani, hogy több vagyok, mint az apám volt, de kevesebb, mint a fiam.

    Budapest: Budapest szinte minden színházában felléptem mint vendég vagy szerződéses színész. Szabadúszóként sokat rendeztem vidéken, dramatizáltam, szerkesztettem, közel húsz évig tanítottam a főiskolán. Tiszteletbeli főiskolai hallgató vagyok, még Várkonyi alapította a díjat. Sokat jártam vissza, rendezőhallgatók vizsgaelőadásaiban játszottam. Apám erre nem hiszem, hogy alkalmas lett volna. Szeretett délig aludni, lejárt a Luxorba, a színházban soha nem öltözött át, mindig a saját ruhájában játszott. Kényelmes és lusta kispolgár volt. Hozzá képest én kicsit szorgalmasabb és többrétűbb vagyok. A fiaimról nem is beszélve, akik rendkívül aktívak. Albert egyetemet végzett, jól beszél angolul és spanyolul, írogat, zenél, nyugalmat áraszt a bölcsességével. Tibortól is sokat tanulok, hihetetlenül jól tudja kezelni nemcsak a győzelmeket, hanem a vereségeket is.

    Nemzeti: Olyanokkal játszhattam, mint Kállai, Őze, Raksányi, a két Makláry, Suka, Agárdy, akit pici gyerekkorom óta ismertem, szinte a második apám volt. Both Béla igazgatása alatt kezdtem, és már akkor nagyon izzott a Marton Endre-Major Tamás-ellentét. Marton és Major egymás ellen léteztek, harcoltak, a társulaton belül különváltak a Marton- és a Major-színészek. Én senkihez sem tartoztam, és azt hiszem, az egész pályámra ez volt a jellemző. Igaz, Major rendezései közelebb álltak hozzám. Fiatal színészként érdekesebbnek tartottam azt a gondolatiságot, amit ő képviselt. Nagyon becsültem és tisztelve néztem, ahogy öregkorára meg tudott újulni.

    Zsámbéki, Székely, Ascher: Mindenesetre egészen más módszerekkel dolgoztak, mint ahogy az ország első színházában előtte szokás volt. Kettőkor jött az ügyelő, Zsolt István, a függöny mögül ránézett a rendezőre, és ő tudta, be kell fejezni a próbát. Aztán mindenki ment, amerre látott. Zsámbékiék pedig az egész napot a színházban töltötték, kettő után is próbálni akartak, egyáltalán, szerettek volna valami újat és nagyszerűt faragni a Nemzetiből. Nagyon nehezen alkalmazkodtak ehhez a bölények. De valószínűleg nem is ez volt a fő probléma, sokkal inkább az “átformálás”. Jobban ki akarták használni ezeknek a színészeknek az erejét és energiáit, ők meg nem akarták adni. Például Székelynek, ha az elgondolásait keresztül akarta vinni, rengeteget kellett beszélnie. Előfordult, hogy három órán keresztül magyarázott, majd fél órát próbáltunk. Aztán másnap ugyanez. Ezt a színészek nem értették, és nem akarták elfogadni. Azt mondták, ők mindent tudnak a szakmáról, nekik újat senki nem mond, és különben is, mit fecseg annyit itt ez a fiatalember. Ascher is jött lógó haj jal, feltűrt pulóverben, ők meg háborogtak, hogyan kerül a Nemzetiben a “csizma az asztalra”.

    Etalon: Annak a harmincvalahány embernek, ahányan voltunk, mindenképpen örök élményt, tapasztalatot jelentett. A munkamódszer, a hozzáállás, de főképpen az előadások színvonala a kedvünkre volt. A Katonában tanultunk meg próbálni, azt, hogy a próba talán fontosabb, mint maga az előadás, hogy miként kell egy színdarabhoz nyúlni, belelátni egy igazi mű mélységeibe. A mai napig is ebből élünk. A Katona volt az etalon.

    Vidék: Szerették a kollégák, hogy ismerem a két világháború közötti irodalmat, a szórakoztatásnak a kicsit komolyabb, fekete humorú, nem pedig a gatyaletolós részét. Nincs okom panaszra, sok előadást csináltam vidéki színházakban, többek között Veszprémben, Miskolcon, Szolnokon, Komáromban.

    Vesztésre futott játszmák: A Katonában talán kifutottam az időből. Volt egy korszak, amikor sokat és jókat játszottam ott. Valószínűleg megszoktak vagy én szoktam meg őket. Egy idő után úgy éreztem, nem kellek, nem vagyok olyan fontos. Az Alföldi-féle elbocsátásomat teljes értetlenség övezte. Soha nem dolgoztunk együtt, öt mondatot nem beszéltünk egymással, egyszer voltam kiírva nála, de az a szerep elmaradt. A mi kapcsolatunk el sem kezdődött. A harmadik eset a főiskola volt, ahonnan azzal az ürüggyel bocsátott el az akkori rektor, hogy amit én tudok, arra most nincs szükség. Több mint húsz év után annyit sem mondtak, hogy jó napot vagy köszönöm.

    Alföldi: A második évben mondta egyszer, hogy neki nincs ideje bebizonyítani, hogy én jó vagyok. Ez azt jelentette, hogy neki a próbákon nincs ideje nekem megmagyarázni, hogy ő mikor mire gondol, inkább olyan színészekkel dolgozik, akiknek ezt nem kell magyaráznia. De ez hülyeség volt, ebben nem volt igaza. Én mindent el tudok játszani, amit rám osztanak. Eljátszom a telefonkönyvet, sőt a vasúti menetrendet is. Inkább az a vélekedés lehetett e mögött, hogy én egy másik világhoz tartozom, egy másik iskolához, amit ő nem szeretett. Mondhatta volna ezt is, de nem tette. (…) Az ilyen helyzeteket nem azért kapja az ember, hogy gyűlölettel legyen a világ iránt, hanem hogy elgondolkodjon, mert valószínűleg ő is sokat hibázott. Talán másképpen kellett volna hozzáállnom a dolgokhoz. Édesanyám mindig azt mondta, ami nem sikerül, az tiszta haszon. És ebben sok igazság van.

    Megosztottság: Nagyon sok benne a színjáték. Ha jól emlékszem, ez ugyanúgy volt a szocializmus alatt is. Sok minden nem változott, különösen az emberek nem változtak. Nem hiszem, hogy aki akkor hülye volt, az most okos. Ugyanannyi hülye van ma is, mint amennyi volt és lesz, mert mindenki azt hiszi, hogy ért a sporthoz és a színházhoz. Holott nagyon kevesen értenek a színházhoz, mégpedig azért, mert kevés a hitelesség. Nagyon kevés embernek hiszek akár politikailag, akár művészileg.

    Kedv: Ha nem játszottunk, majd minden este színházban ültünk. Olvastunk. Valahogy tudtunk élni. Lehet, hogy rosszabbul: hajnalig a mulatókat jártuk, táncosnőkkel ismerkedtünk meg, de tudtunk. Más mentalitás uralkodott, mást jelentett az életkedv. Talán nagyon furcsán hangzik, de például erősebb volt bennünk a “nőszeretet”. Ma még az udvarlást is tanítani kell huszonéves fiatalembereknek. Az, hogy találkozunk az interneten, nem az én világom. Bizonyára az én hibám, hiszen ez a jövő.

    Múlt: Soha, egyetlen percig sem vágyódtam vissza a múltba, nem akarok sétapálcát hordani vagy monoklit viselni az utcán. Csak sajnálom, hogy lassan megszűnik az operett, a zenés vígjáték, hogy nem írnak kuplékat, sem színészekre darabokat. Hogy a kabarétréfát szóba sem lehet hozni a főiskolán, mert az nem szakma. A választott anyagokban sem a nosztalgiát keresem, de rajtuk keresztül meg lehet tanítani a szakmát.

    Tanítás: Az egyik Zsámbékiosztályban kezdtem, ők kértek fel először. Majd eltelt egy-két év, és bejelentették, “mindenkit nem veszünk be a főiskolára tanárnak az utcáról” – szó szerint idézve. Nem is mentem egy ideig, aztán az akkori Kerényi-osztály – Kerekes Viki, Szűcs Gábor, Kelemen István… – keresett meg, hogy szeretnének egy zenés vizsgát. A Budapest Orfeumtól datálható, hogy elterjedt rólam, ezt a két világháború közötti zenés-sanzonos világot én nagyon jól tudom. Így újra bementem a főiskolára, Horvai, Marton, Szirtes, Kerényi és Zsámbéki osztályainak rendeztem vizsgákat, kaptam két saját osztályt, és a múlt évig ki se jöttem onnan. Imádtam tanítani, ez volt az életem. Aztán elfelejtettek. Most nincs bennem az a lelkesedés, ami tizennyolc éven keresztül.

    40 év: A pályám közel negyven éve alatt mindig azok az előadások voltak jók, amikben a rendező partnernek tekintette a színészt, nem ellenségnek, amiben a kolléga velem jött, nem ellenem, amelyekre odafigyeltek, és amelyeknél nem hagytuk ki a kalkulációból a legfontosabbat, a fizető közönséget. Ma a szakmát akarjuk megnyerni, nem a nézőket.

    Eredmények: Vannak évek, amikor az ember azt hiszi, hogy igen, aztán van, amikor a hiányérzet erősebb; hogy mit nem tudott eljátszani vagy mit nem engedtek eljátszani neki. Általában rendben voltam, azt hiszem, de voltak napok, amikor azt éreztem, hogy bezárom az ajtót, és soha többet a színháznak még a közelébe se megyek.

    Melankólia: Mondjuk azt, hogy minden, ami engem korábban érdekelt a társadalomból, az most inkább begörcsöltet. Az ember reggel felébred, bekapcsolja a rádiót, és rögtön mellbe üti minden. De ugyanakkor az, hogy ne kapcsoljam be a rádiót, ne nézzem a tévét, ne éljek ebben a világban, azt meg nem lehet. Szeretek dühöngeni, ami rémes, mert egy csomó energiát elvisz és görcsbe húzza az ember gyomrát. Furcsa, veszélyes világ ez. Bárki, egy őrült megnyomhat egy gombot és vége. De azt is tudom, hogy nem vehetem magamra a világ baját. Milyen jogon? Én csak egy színész vagyok, akinek az a dolga, hogy akármi történik is odakint, este be kell jönnöm a színházba, és meg kell nevettetnem azokat az embereket, akik pont ugyanazokat a híreket hallgatják egész nap.

    Megközelíthetetlen: Nemcsak másoknak, sokszor önmagamnak is megközelíthetetlen vagyok. Én hiszek abban, hogy a miénk valójában megközelíthetetlen pálya. Emlékszem, gyerekkoromban apám vasárnap délutánonként rendre magával vitt a Vidám Színpad előadásaira. Ott volt az akkori, felülmúlhatatlan aranycsapat. Kellér Dezső, Alfonzó, Salamon Béla, Kabos, Kazal, Kibédi… Néztem rájuk, mint bálványokra. Nekem a szakma, a színész méltósága maradt meg leginkább, ők valamennyien ezt képviselték. Hozzájuk nem lehetett “csak úgy” odaülni, hátba vagdosni, letegezni őket, az utcán sem lehetett utánuk kiabálni, “szia, művészkém!”. Ők hordták a méltóságukat magukban. Ahogyan később éreztem, tapasztaltam már főiskolásként, vagy pályakezdőként bálványaimnál, Latabárnál, Balázs Samunál, Bástinál, Uraynál… Viselték, őrizték magukban a titkot, nem szórták szét aprópénzért a világnak.

    Színház: A színház mindig is stresszes hely volt. Még a háromszázadik Hippolytnál is érződött a szívverésem, mielőtt beléptem a színpadra, de aztán ott ez megnyugszik. Nehéz kérdés, mert ugyanakkor éltetőelem is a színpad. Szükséges és kell is a színésznek, mert rémes otthon ülni, és évekig nem csinálni semmit.

    Elmúlás: Mind több az engem is személyesen érintő veszteség. Kollégák, barátok, kellékesek, fodrászok, akik mind a színházhoz tartoztak, az életemhez, és nélkülük semmi nem lesz többé olyan, mint volt. A jövőn próbálok gondolkodni, az elmúláson, mert szeretek élni! Közben pedig ott van bennem a lényeg, a megváltoztathatatlan, visszavonhatatlan. A kiheverhetetlen üresség, amiről változatlanul nem tudok hisztérikus roham nélkül beszélni. Ami még mindig ugyanazzal a fájdalommal buggyan fel bennem. Tudod, ugye?

    Csend: Nem kezdtem el horgászni vagy kertészkedni, ha elmegyek a kutyával, sokszor öt perc múlva le kell hogy üljek. Ha felugrik a kisebbik fiam, Albert, vele nagyon jókat beszélgetünk. Tehát összességében jól elvagyok. Ilyen szempontból szerencsés alkat lehetek. Hat éve azt tanácsolta az orvos, hogy szokjak le a dohányzásról, mert baj lehet belőle, és én azonnal eldobtam a cigarettát. Azóta rádöbbentem, mennyire zavart már az állandó krákogásom, afeleségem pedig egyenesen boldog, hogy csend is tud lenni itthon. 

    Ha kell: Ha kell, akkor a színpadon mindig elmondhatom, mit gondolok a világról. Olyan műsorokat, előadásokat szerkesztek, rendezek, vagy játszom el bizonyos szerepeket, amelyekben megmutathatom mindazt, ami foglalkoztat. Szeretem a századfordulós, a két háború közti irodalmat, ha csak ezt olvasnánk, akkor is látnánk, hogy bizonyos jelenségek körforgásként ismétlődnek kultúrában, gazdasági életben, politikában.

    Vízilabda: A színház és a vízilabda hasonlít egymásra. Mindkettő komoly, szép játék, de csak addig, amíg megmarad annak, s nem fordul át véres, kegyetlen háborúvá.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka