„Ez egy gesztus, egy kiállás azokért, akik nem mernek segítséget kérni” – Interjú Bodor Pannával
2020. október 11., vasárnap 09:39
Bodor Panna szabadúszó dramaturg és főállású reklámszövegíró 2017-ben négy hónapot töltött páciensként Tündérhegyen, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás Rehabilitációs Osztályán. Ez az élmény inspirálta A hisztérika című előadása létrejöttét, amelyet október 11-én mutatnak be a MU Színházban.
Dramaturg szakon végeztél az egyetemen. Milyen kihívást jelentett a rendezés?
A diplomamunkám is egy rendezés volt a Színművészeti utolsó évében, abban szintén Molnár Anna látványtervezővel dolgoztam. Nem ez az első tapasztalásom ezen a téren, ám A hisztérika mégis egy teljesen új helyzet.
Én írtam a darabot, ráadásul még rólam is szól. Mindez eredményez egy nagyon furcsa állapotot: van egy személyes megélésem próbán, de közben rendezőként is rá kell tudnom látni, kicsit mintha nem a saját életemet szemlélném. Így válik a rendezés gesztusa is tulajdonképpen terápiává.
Ez az előadás bevallottan rólad szól.
Sokat gondolkoztam ezen, hiszen lehetne fikción keresztül is beszélni a mentális problémákról, kapcsolati elakadásokról, a segítségkérés fontosságáról. Ám talán van abban valami felszabadító és fontos, hogy jelen esetben nincsen kerettávolság. Ez egy gesztus, egy kiállás, amit azokért teszek, akik nem mernek segítséget kérni, és azokért akik stigmával élnek. Az még számomra is egy igen izgalmas kérdés, hogy szakmai szempontból ad-e majd pluszt az őszinteség ténye, vagy egy fikciós történettel is hasonló hatásokat érhettünk volna el. Nagyon kíváncsi leszek a visszajelzésekre.
Ezt az anyagot írni vagy rendezni volt nehezebb?
Nehéz ezt a két dolgot egymáshoz mérni. Az írás természetesen jött, hiszen mire leültem, már elég pontosan kirajzolódott bennem az a folyamat, amit ábrázolni szerettem volna. Tündérhegyen számtalan izgalmas embert és különféle sorsot ismertem meg, s köztük olyanokat is, akikkel amúgy nem lett volna alkalmam találkozni életem során. Különböző hátterek, szociális helyzetek, életkorok találkoztak egy nagyon inzenzív és mély közös munkában. Rengeteget lehetne róluk mesélni, írni, ám a terápia fontos része a titoktartás. Nem volna etikus róluk beszélnem. Amiről beszélhetek, az az én részem, így erről is írtam. Az írás utolsó fázisában Balázs Juli dramaturg is bekapcsolódott, ami hihetetlen nagy segítséget jelentett, hiszen egy ilyen személyes anyagnál még fontosabbá válik a külső szem. Juli egy nagyon érzékeny és tehetséges szakember, aki ráadásul öt évig az osztálytársam is volt, ami egy nagyon intim légkört, koncentrált és érzékeny közös alkotást eredményezett.
Mi alapján választottad ki, hogy kikkel dolgozol együtt? Voltak elvárásaid?
Nem tudom, hogy ezt elvárásnak lehet-e nevezni, de az nagyon fontos volt a számomra, hogy mindenki érzékenyen és motiváltan vegyen részt. Hogy közös legyen a munka és merjenek engem megkérdőjelezni, nem egyetérteni, hogy valódi műhelymunka jöhessen létre. Közösen kerestük és keressük, hogy mit lehet kezdeni egy-egy jelenettel.
A te stigmatizációhoz való viszonyod hogyan alakult, amióta kijöttél Tündérhegyről? Jobban meglátod másokon, ha hasonló problémával küzdenek?
Furcsán rá voltam csavarodva erre a kérdéskörre, miután kijöttem. Elkezdtem mindenkit olyan szemmel nézni, hogy ó, hozzá vonzódom, akkor ő biztos nárcisztikus. Aha, ő meg ezt meg ezt csinálja, akkor biztos borderline! Nyilván ez egy teljesen felesleges és hibás megközelítés, ám akkoriban a saját diagnózisomat is annyira stigmaként éltem meg, hogy ez behatárolta egy időre a gondolkodásomat. Könnyebb címkéken problémázni, mint valóban szembenézni önmagunkkal. Erről a folyamatról is szól az előadás. És szerencsére sikerült eljutni oda, hogy már nem a címkével akarok valamit kezdeni, hanem önmagammal.
Ha már címke: hogyan született az előadás címe?
Nem erősségem a címadás. Ráadásul itt még nehezebb volt a szövegtől hátrébb lépni. Rémesen sokat vacakoltam, volt sok ötlet, de egyik sem volt az igazi. Végül egy reklámos rendezvényen elmondtam egy volt kollegámnak, Csirke Dániel szövegírónak a történetet három mondatban, ő pedig rávágta a címet. Forgattam magamban, aztán megszerettem. Ezúton is köszönöm neki.
Volt olyan emlékezetes helyzet a próbafolyamat során, amikor a közös alkotásban számotokra is váratlanul, hirtelen jött létre egy-egy jó színpadi ötlet, megoldás?
Minden próbán történik sok ilyen, nehéz egyet kiemelni. De az például mindenképpen egy közösen megtalált dolog volt, hogy sok jelenethez olyan cselekvést raktunk, amely tulajdonképpen már önmagában is művészetterápia. Születnek dolgok a színpadon, amik aztán ott is maradnak, lenyomatait képezve a különböző fázisoknak. Aztán volt még egy fontos dolog, ami az íróasztaltól felállva megváltozott. A próbák előtt sokat beszélgettünk arról Balázs Julival, hogy hogyan lehet úgy próbálni, hogy ez az én életem. Hogy miként nem lesz a folyamat vájkálás. Ezért azon voltunk eleinte, hogy hangsúlyozzuk, ez Jankáról szól, tehát Jankáról beszéljünk elemzéskor, ne rólam.
Asztalnál, két dramaturg beszélgetésében nagyon logikus, érzékeny megközelítésnek tűnt a „Jankázás”, de ahogy elkezdtük a próbát, jöttek a színészek és hát jött az élet. A tervünk hamar lepattant róluk, hiszen mondták, hogy ne viccelj már, mi tudjuk, hogy ez te vagy, mi értelme hát rejtélyeskedni? Teljesen igazuk volt.
És aztán valahogy misztikusan mégis minden a helyére került. Az óvatoskodásom megszűnt, nem kellett úgy csinálnunk „mintha”, mégis tudtunk szabadon foglalkozni az anyaggal. Nagyon érzékeny, tehetséges emberek vannak a csapatban, sok empátiával és figyelemmel, így a helyzet természetesen oldotta meg magát. Jankát Borsos Luca és Buzási Fanni alakítják, ők a darabbéli alteregóim, a terapeutákat pedig Molnár Dávid Márk játssza.
Tehát gyakorlatilag két karakterre osztottad azt, ami benned lezajlott?
Igen, nyilván lehetne tizenkettőre is, de most megpróbáljuk kettővel. Ez is elég ambíciózus. Kettejükben váltakoznak a különböző énrészek, elhárító mechanizmusok és viselkedési módok.
Szerinted a színházcsinálás és a reklámszövegírói világ mennyire különbözik egymástól? Teljesen összeegyeztethetetlen, összehasonlíthatatlan?
Merem azt hinni, hogy összeegyeztethető, hiszen én vagyok rá az élő példa. De természetesen ez két igen különböző világ. A reklámban ott vannak az ügyfelek, akiknek az igényei mentén kell gondolkozni, szolgáltatást nyújtunk, ami nyilván azzal is jár, hogy ott művészi kiteljesedésről kevésbé lehet beszélni.
A reklámban az a nagyon izgalmas számomra, ahogy az ötleteim és az ügyfelek elvárásai együtt, egymásra hatva, új irányokat eredményeznek. A színház művészet, tehát szabadabb is. Szeretem, hogy mindkettő része az életemnek, izgalmas változatosságot jelent.
A hisztérika után mi lesz a következő színházi munkád?
Bognár Anitával közösen írtunk most egy színházi nevelési szövegkönyvet, amely 17-18 éveseknek készült, és a szexről szól. Az Y Csoporttal fog megvalósulni ez a TIE, Farkas Atilla rendezésében. Sajnos a gyerekek és fiatalok jelentős többsége a pornón keresztül szűr le következtetéseket a szexszel kapcsolatban, és ennek sok káros velejárója van. Arról akarunk közösen gondolkozni a fiatalokkal, hogy hol vannak a határok akár a szexben, akár a kapcsolatokban, hogy miként ismerhetjük fel a saját igényeinket ebben az elvárásokkal teli világban.
Milyen visszajelzéseket tapasztaltál eddig azzal kapcsolatban, hogy ilyen tabutémát készülsz feldolgozni A hisztérikában?
Sokan keresnek meg ismerősök és ismeretlenek is azóta, hogy pár éve a social médiában, majd később az előadás kapcsán is felvállaltam a történetemet. Sokaknak pont ez a kis biztatás hiányzott ahhoz, hogy végre kezükbe vegyék az életüket, és segítséget kérjenek szakembertől, sokan pedig nagyon hasonló dolgokon mentek keresztül, és tudtak erőt meríteni a kiállásomból. Az előadás létrehozásához az Ébredések Alapítvánnyal együttműködésben adományokat is gyűjtöttünk, és közel hetven ember támogatta az ügyet.
Nagyon hálás vagyok minden követnek és támogatónak. Mindezekből is látom, hogy már maga az előadás létrejöttének a ténye is egy hiányra tapint rá. Hogy szükség van erre a diskurzusra. Ha már pár emberben csökken a szégyenérzet, az nagyszerű, és talán ez a változás egyre inkább jelen lesz. Generációs különbségek is ezek.
Már hogy a mentális egészségről való beszéd?
A segítségkérés maga talán az én generációm számára már egy fokkal könnyebben megugorható dolog. És remélem, hogy az unokáim számára már természetes részévé válik az életnek, hogy terápiába menni nem csak akkor kell, amikor már nagy a baj. Nagyon szeretnék egy olyan világban élni, ahol mindenki dolgozik magán. Mindenkit érnek traumák meg sérülések, hiszen nincsenek hibátlan szülők, nincsenek hibátlan körülmények, ráadásul transzgenerációs traumákat is hordozunk. Fontos magunkból kihozni a legtöbbet, hogy ne bánsuk önmagunkat, vagy akit szeretünk, hogy tudjunk egészségesen kapcsolódni a másik emberhez és teljes életet élni.
Miért a MU Színházat választottad a bemutatódhoz?
Ez volt az első munkahelyem, és nagyon-nagyon közel érzem magamhoz az itt dolgozó embereket. Amikor 18 évesen elkezdtem itt dolgozni, úgy éreztem, hogy ez a színház az otthonom. Szép, hogy ezt az előadást itt mutathatjuk be.
Ráadásul a Mu Színház erős közösségi törekvésekkel működik, és A hisztérika is egy olyan ügyről beszél, ami nagyon is érinti a közösségünket.
Az interjút készítette: Stermeczky Zsolt
Bodor Panna: A hisztérika
Bemutató: 2020. október 11-én 20 órakor a MU Színházban