Gálvölgyi János korunk egyik legnépszerűbb és legelismertebb színésze. Generációk nőttek fel paródiáin és kabaré jelenetein. De hogyan lett egy szemérmes, visszafogott fiúból „a Gálvölgyi”? Erre keresett választ a Theater.hu oldalán Barna Zsombor bábszínész.

A teljes interjú ITT olvasható.

„Gyerekkoromban a Csengery utcában laktunk, és pár saroknyira, a Dob utcába jártam iskolába. Kulcsos gyerek voltam, a szüleim dolgoztak, szóval valamit ki kellett találnom, amivel elfoglalhattam magam. Megkértem apukámat, hogy a vaságyunk végére lécből csináljon egy paravánt, ami a fejem tetejéig takart engem. Ehhez készített később egy függönyt is, amit ha meghúztam, szétnyílt, mint egy rendes színházi függöny. Az egészet egy gyógyszeres fiolába rakott pici izzóval világítottuk meg. Ez volt az én saját bábszínházam” – mesélte Gálvölgyi János.

Ezután készültek el a bábok: „Fiatalemberként odavoltam Kemény Henrikért. Nagy boldogságom volt, hogy Henrikkel ugyanabban az évben kaptuk meg a Kossuth-díjat, és az ünnepségen épp előttem ült a Parlamentben, az ölében pedig ott csücsült Vitéz László. Ez számomra olyan megható volt, hogy azt nem tudom neked elmondani” – fogalmazott a színművész.

Gálvölgyi a gimnázium alatt iratkozott be a Thália Stúdió színjátszó körébe: „Igen, a Madách Imre Gimnáziumban működött a Thália Stúdió. Verebes István, Szegvári Kati, Polgár László voltak az iskolatársaim, úgyhogy ott aztán nagy színjátszó élet folyt. Játszottunk Az ember tragédiájából részleteket, Dürrenmattot meg mindenfélét. Sokat lehetett lógni vele, ez ugye fő szempont volt. Reggel nyolckor elindultunk a gimiből valami dobogóért, amivel persze nem érkeztünk meg egész délelőtt. Majd ahogy vége lett a tanításnak, beállítottunk a dobogóval. Akkoriban rengeteg ilyen hely volt: az Ifjúsági Színpad, a Pinceszínház. Sok helyre jártam. Aztán érettségi előtt apukám, aki egy kétméteres ember volt, irgalmatlan nagy tenyérrel, körbejárta ezeket a helyeket és elmondta, hogy ha bármelyik helyen feltűnök, nem csak engem, de őket is agyonüti. Azt remélte, így jobban fogok érettségizni. Hát nem érettségiztem jobban. Én meg azt gondoltam, gimi után majd elsőre felvesznek a Színművészeti Főiskolára, egy héten belül híres színész leszek, akit majd mindenki felismer az utcán. De ez sem így lett.”

Két sikertelen felvételi után ment el a ’68-as televíziós Ki mit tud?-ra: „Az első adás szombat este ment le, én meg hétfő reggel mentem dolgozni a Révay Nyomdába, és akkor döbbentem rá, hogy ez mekkora dolog: annyira néztek az emberek az utcán, hogy először azt hittem, nyitva van a sliccem.”

A kérdésre, melyik próbafolyamatban érzett utoljára felszabadító boldogságot, Gálvölgyi János elárulta: „A nyáron Pintér Bélánál próbáltam, ami nagyon jó volt, mert végre valaki mást próbált meg belőlem kihozni, mint amit magam is megszoktam. Körülöttem mindenki borzasztó tehetséges volt. Fiatal kollégák között ültem és mondtam magamnak, hogy „húha, Gálvölgyi, itt azért most nem lehet szórakozni”. Ez azért rám serkentőleg hatott. Jó, ha az embert kimozdítják a komfortzónájából.”

Önálló előadását, A hullaégetőt egy mérföldkőnek tekinti a pályája során: „Igen, habár elég késői mérföldkő. Mondjuk, ha jobban belegondolok, vagy nincsenek mérföldkövek, vagy minden este egy mérföldkő, hogy bemegyek a színpadra és sikerül jól eljátszanom a szerepet. Csak tudod, az egy nagyon nagy nyomás, hogy az emberek várják, hogy mikor jön már a Gálvölgyi, és ennek valamilyen módon meg kell felelnem. Az nem lehet, hogy bemegyek ma este és nem leszek jó. (…) Van az emberekben egy ilyen elvárás, hogy aki a tévében szerepel, az legyen nagyképű, ugyanakkor jópofa meg mit tudom én mi. És nagyon csalódnak, amikor ez a csupasz karácsonyfa, – ami én vagyok – amit földíszítettek különböző dolgokkal, az nem olyan, ahogy azt elképzelték, nem csilingelnek rajta úgy a gyöngyök.”