Gergye Krisztián táncos, koreográfus, rendező évek óta foglalkozik művészként az emberi létezés alapkérdéseivel. A test emlékezete című új művének bemutatását hosszú alkotói folyamat előzte meg. Életről és halálról, kötöttségekről és szabadságról kérdezte a Magyar Narancs és a Kultúra.hu.

Arról szólva, hogy A test emlékezete című „rituáléjában” tovább folytatja az emberi lét értelmezését, kutatását Magdalena Abakanowicz életműve mentén, úgy fogalmazott: “A nemrég elhunyt kiváló művészettörténész, Jerger Krisztina hívta fel a figyelmemet Abakanowiczra, amikor 1999-ben látott improvizálni a Szkéné Színházban. Nagyon hosszan játszottam a hátammal. Krisztina az előadás végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy ő ilyen hátat még nem látott soha. Talán csak Magdalena Abakanowicznál. Aztán Krisztina 2006 körül rendezett egy nagyszabású kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, ahol felléptünk Ágenssel, Négyesi Mónival és Tárnok Maricával – akkor és ott fogott meg igazán Abakanowicz művészete. De még nem tudtam a hatást kiteljesíteni. Most, három év tervezés után sikerült eljutni odáig. Irgalmatlan nagy munka volt, egy gigaprojekt. A műfaji megjelölés: hommage. Nem kellett túllépnünk Magdalenán, de fontos volt, hogy az előadás a mi rituálénk legyen, ne ragadjunk le az életmű ismertetésénél. Magdalena sem viselte el a skatulyákat: sem a szobrász, sem a textilművész elnevezést nem szerette magára húzni. Azt mondta, térbe helyezett tárgyakat készít. Minden, ami kikerült a keze alól, olyan, mintha egy letűnt kor civilizációjának az emléknyoma lenne. (…) Nagyon sok változata volt a darabnak, felmerült, hogy szimfonikus zenekarral dolgozzak, vagy bevigyem múzeumi térbe: rendkívül sok irányból közelíthető meg Abakanowicz művészete. Mindössze pár hónapja találtam ki, hogy a három táncos szereplőn túl a produkcióban muszáj megteremteni egy olyan zenei atmoszférát is, amely méltó az életműhöz. Ekkor találtam rá a Soharóza kórusra, erre a nagyszerű, nagyon nyitott, szívesen kísérletező csapatra. Kilenc énekes is szerepel a darabban. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen erős jelenléttel bíró emberek ők, akikkel ennyire monumentális képeket lehet mind akusztikusan, mind vizuálisan felépíteni – erre vágytam” – fejtette ki Gergye Krisztián.

Annak kapcsán, hogy saját bevallása szerint a testemlékezet elkötelezett kutatója, a Kultúra.hu-nak elmondta: „Az ember már az anyaméhben átmegy az evolúciós fázisokon, így mindenki hordoz magában egyfajta kollektív emlékezetet. A test pedig egy olyan erős jel, ami emlékeztethet bennünket az emberiség történelmére, valamint az emberre úgy általában. Arra törekszem, hogy ezt valamiképp felismerhessem, hogy olyan sűrűségben lehessek jelen a saját testemben, ami túlmutat az egyéni problematikákon, és a kollektívra helyezi a hangsúlyt.”

Az előadásait rítusoknak nevezi, és ezekben a rítusokban a mozgás nem prioritás, hanem a szerves egész része: “Azt kutatom, hogy az emberi test hogyan tud olyan sűrűséggel megmozdulni vagy nem megmozdulni a színpadon, ami már-már ősképnek nevezhető. Ami már túl van az én személyemen, de mégis nagyon személyes, hiszen végső soron az én testem ez, amelyet én hozok olyan állapotba, hogy egy archetipikus képpé tudjon válni. Abakanowicz fémből, textíliából hozta létre a tárgyait, míg nekem belülről kell valahogy meggyúrnom, kifaragnom a látványt, hiszen én egy élő bőrfelület vagyok” – nyilatkozta Gergye Krisztián a Magyar Narancsnak.

Készített már politikaipamflet-szerű előadásokat is, most pedig nyíltan kiáll az SZFE mellett: “Nagyon erősen kötődöm Magyarországhoz. Sokszor mondják, hogy a tánc nyelve univerzális, de az egy hazugság, hogy az ember olyan könnyen mozdul. Én ebben a közegben lettem az, aki vagyok, itt vannak a kapcsolataim, itt vannak a kötődéseim: miért én menjek el innen? Menjenek ők. Művészként is van bennem csalódottság. Pár évvel ezelőtt, amikor politikai színezetű, egyesek megfogalmazásában „abszurd közéleti tánc-drámákat” készítettem, sok olyan visszajelzést kaptam, hogy ez túl sok, nem kellene ezt csinálnom. Az abszurditás azóta olyannyira a hétköznapok része lett, hogy nem lehet ma már egy normális politikai pamfletet sem csinálni! Amikor létezhet Bayer-show, akkor miről beszélünk? Számomra menekülőút is az ember létbevetettségéről beszélni, mert úgy érzem, hogy ez túlmutat a hétköznapi elképesztő közéleti vergődéseken. És reményeim szerint, aki eljön megnézni az előadásaimat, az nyugtázhatja, hogy lehet még így, a hétköznapokon túllendülve gondolkodni. Bár egyre szűkül a tér, én a belső utamban még szabad tudok lenni.”

A Kultúra.hu-nak pedig azt is elmondta, nem terápiaként gondol az alkotásra: „Egyszerűen létszükségletem, hogy ezt csináljam. Egyre mélyebbre igyekszem, és bízom benne, hogy a tapasztalásaimon keresztül jobban megérthetem a világot. Persze minden előadás olyan, mintha nulláról kezdeném. Ez egy folyamatos úton levés, ami nélkül értelmét vesztené ez a létforma”.

A Kultúra.hu interjúja ITT olvasható.

A Magyar Narancs interjúja a legfrissebb számban érhető el.