gate_Bannergate_Banner
ÁtriumMagyar ÉvaRecirquelSzabó Gyula
  • facebook
  • instagram
  • 2022. augusztus 9., kedd
    banner_bigBanner3

    “Héttől tízig csak a színpadnak élek” – 100 éve született Agárdy Gábor

    2022. augusztus 2., kedd 10:28

    1922. augusztus 2-án, éppen száz éve született a múlt század egyik legkiemelkedőbb színésze, Agárdy Gábor Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze.

    “Voltunk mi már szocialista realisták, idealisták, naturalisták, brechtisták, shakespeare-isták… Most meg? Mázlisták! Hogy egyáltalán még létezünk. Ám minden elmúlik egyszer. A színház előbb-utóbb visszatér az ember ember által való ábrázolásához.” (Agárdy Gábor)

    Agárdy Gábor édesapját, egy örmény származású szabómestert, aki gyermekként menekült szüleivel Törökországból Erdélybe, még gyerekkorában elveszítette. Nyolcévesen már játszott a szegedi szabadtéri játékok színpadán, és 15 éves korában szerződtette a szegedi Városi Színház mint „táncos boyt és kardalost”.

    Az Országos Színészegyesület színésziskolájában 1938-ban végzett, ezután három évig szülővárosában játszott, majd egy vándortársulattal járta az országot. 1942-ben katonai behívóval tábori színházba és az orosz frontra, végül Kisinyovban hadifogságba került. Itt nem vallotta be, hogy színész, hanem festőnek mondta magát, és – mivel jó érzéke volt hozzá – kiváló portrékat készített fogva tartóiról.

    Kilenc hónap után hazakerült, ezután kisebb vidéki társulatoknál játszott, 1949-től a Miskolci Nemzeti Színház tagja lett. 1952-ben Gáspár Margit a Fővárosi Operettszínházhoz szerződtette Latabár Kálmán és Feleki Kamill „helyettesének”, emiatt nehezen fogadta el őt a közönség. Három év után át is szerződött az akkor Ifjúsági, később Petőfi Színházba, ahol – saját bevallása szerint – pályafutása legszebb tizenkét esztendejét töltötte el. A Svejk színpadi változatában 298-szor alakította a részeges Katz tábori lelkészt, és több mint kétszáz alkalommal Bicska Maxit a Koldusoperában.

    Amikor a Petőfi Színház 1964-ben megszűnt, a belgiumi Gent színháza kétéves szerződést ajánlott neki Bicska Maxi szerepére, de az illetékesek nem engedélyezték kiutazását. A Nemzeti Színház akkori igazgatója, Both Béla rábeszélésére – bár nem vágyott oda – az ország első színházához szerződött, ahol sok szép, drámai feladatot kapott. 1985 után nyugdíjasként játszott, 1989-ben örökös tag lett a Nemzetiben, amely 2000-ben a Pesti Magyar Színház nevet kapta.

    Valami félrecsúszott, valamiben tévedtünk, azt is feltételezem, hogy nem rossz indulatból, csak rossz számításból. Azt is tudom, hogy ezt rendbe hozni iszonyú nehéz. Aztán itt van a színház: zsúfolt házakkal játszunk, hál’ istennek, működünk, de egyre nehezebben. A Metropolitan sem a bevételből gazdálkodik, komoly állami dotációt kap. Most itt fölemelik a gáz-, a villanyáram árát, eltörlik az áfa-visszatérítést, ami súlyosan érinti a teátrumokat, de nem emelik az állami dotációt. Jegyárakat képtelenség emelni, hisz ezt is alig tudják megfizetni. Ne emlegessük hát annyit azt az Európát, ahol jóval magasabbak a fizetések. Vagy: méltán hirdetjük, hogy fontos a kultúra. De nincs kultúra oktatás nélkül, kulturált oktatás pedig nincs. De hát bírja ez a nép. Kibírta a tatárjárást, törököt és sok egyebet. (Agárdy Gábor)

    Filmen először 1954-ben szerepelt, ezután gyakran parasztszerepekre, illetve karakterszínészként hívták (Égimadár, Csempészek, Akiket a pacsirta elkísér, Délibáb minden mennyiségben, Egy magyar nábob, Egri csillagok, Retúr). Utolsó filmszerepét 2005 nyarán a Márai Sándor azonos című regényéből készült A gyertyák csonkig égnek című filmben, testi fájdalmait legyőzve alakította. Alakításáért 2006-ban megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját, amelyet személyesen már nem tudott átvenni.

    “Van otthon egy tükröm, s ha abba belenézek, és az azt mondja, hogy hagyd abba öregem, mert ezen már nem nevetnek, csak kinevetnek – abbahagyom. Az már szánalmas lenne. De ezt még nem érzem. Fáradtságot azt igen, a korom is indokolja, de héttől tízig csak a színpadnak élek” – vallotta.

    Sokoldalú karakterszínész volt, komikus szerepeit éppolyan pontosan fogalmazta meg, mint a drámai jellemeket. Egyformán otthonosan mozgott minden műfajban, prózában és zenés darabokban, drámában és komédiában, számos veretes kabarétréfában, a rádióban, filmek és tévéjátékok sokaságában. A közönség kedvence volt, még 83 évesen is játszott, majdnem hetven évet töltött színpadon.

    Művészetét 1958-ban és 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1985-ben Kossuth-díjjal, 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetéssel ismerték el. 2000-ben a Nemzet Színésze lett.

    A festészettel gyermekként, hatéves korában került kapcsolatba, ekkor rúgta be labdával Erdélyi Mihály festőművész ablakát. Erdélyi szárnyai alá vette, tanította, így vált élete elmaradhatatlan részévé a festés. 1968-ban az Egri csillagok bulgáriai forgatása idején egy szófiai templomban szeretett bele az ikonfestésbe, amelynek egyik hazai specialistája lett, munkáit több önálló kiállításon is bemutatták. Ikonfestménye megtalálható a pannonhalmi apátságban, a II. Alekszij orosz pátriárka számára ajándékozott műve az oroszországi Danyilov kolostorában, s a II. János Pál pápa számára Szent István királyról készített ikonja a Vatikánban, utóbbit személyesen adta át a pápának. A kiváló színész ötvösműveket is készített.

    Ha egy színész elhiszi, hogy héttől tízig ő Anglia királya, az nem normális, de ha nem hiszi el, akkor nagyon rossz színész. Engem mindig a darab, az író, a figura érdekelt. Sosem tudtak rávenni, hogy műsorokban szerepeljek, “énekeljen el művész úr egy szerepet” alapon. (Agárdy Gábor)

    A színművész legendás barátságot ápolt egy másik magyar színészóriással, Sinkovits Imrével, akivel 38 évig öltöztek egymás mellett. „Több időt töltöttünk együtt, mint a családunkkal. Amióta nincs köztünk, senkit nem engedek magam mellé, egyedül szeretek készülődni. Készíttettem egy ezüstplakettet, rajta felirat: „Itt öltözött Sinkovits Imre.” Ha benn vagyok, gyertyát gyújtok, s mindig viszek friss virágot. Nagyon hiányzik. Azzal vigasztalom magam, hogy csak elment valahová, és nemsokára visszajön. Várom, mikor köszön rám… Képtelen vagyok elfogadni a halálát. Nem csak kollégák voltunk, hanem barátok is. Egymásra néztünk, meg sem kellett szólalnunk, és tudtuk, mi a baja a másiknak. Amikor néhány éve nagyobb műtétre bekerültem a kórházba, mindennap meglátogatott, és tartotta bennem a lelket, hogy meg kell gyógyulnom, mert nekünk együtt kell játszanunk. Aztán felépültem, újra színpadra álltam, ő meg két hét múlva itt hagyott” – nyilatkozta egyszer Agárdy, akinek betegsége egy színházi balesettel kezdődött, amikor megfájdult a dereka, és hiába járt orvosokhoz, nem múltak el a tünetei. 2005 szeptemberében került kórházba a szövődmények miatt, ahonnan már nem térhetett haza.

    Öt évvel és egy nappal később követte jó barátját a túlvilági színpadra: hosszan tartó betegség után, 2006. január 19-én, 83 éves korában érte a halál. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, síremlékére egy Márai-idézetet véstek: „Amíg az embernek dolga van a földön, él”. Emléktábláját 2010-ben avatták fel egykori, Budapest VI. kerületében található lakóháza falán.

    “Az önátadás kivételes képességének, ami Gabi bácsit jellemezte, mi, fiatalabbak szí npadon kí­vül is boldog részesei lehettünk. “Aki szereti a szí vnek tisztaságát, beszéde kedvesség…” – olvashatjuk a Példabeszédekben, s amikor Őt hallgattuk próbák szünetében, köré gyűlve előadás után, szegedi, miskolci emlékeit idézve, szí vének szeretet-harangocskáit hallgattuk. Azért mesélt a régvolt évtizedekről, mert azt akarta, hogy jobb színészekké váljunk és tisztességes emberek legyünk” – fogalmazott Agárdy Gáborról Kubik Anna színművész.

    “S ilyenkor valóban, bennünk is csendültek a szívharangok, s általa, az Ő közelében az ember igazabbnak és tehetségesebbnek érezte magát.

    Felnagyultak, valósággal csodás régióba emelkedtek a történetei! Vele mindig sokkal izgalmasabban, érdekesebben történtek meg a dolgok, s mi rajongtunk ezekért a mesékért. S értettük is: családjának drámai űzetése, a világháborús poklok, szeretett színházának 20. századi sorsa épp elég zivataros idő volt… A nagyabonyi ivóban pedig a Reményt kell mesélni ahhoz, hogy elhiggyük, felszánthatjuk a császár udvarát..

    Én megköszönöm a Jóistennek, hogy 200 mélyfényű, igazi ünnepi estén át Vele együtt járhattam a Hargita hófödte ösvényeit, valóságosan is lavinát indí tva… Hisz, ahogy Sütő András írta Gabi bácsinak születésnapi köszöntőjében” “nincs ott semmilyen nyereség, semmi javulás, ahol a veszteség és a nyomorúságos állapot ki nem mondatik” – tette hozzá Kubik Anna.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram