SZFEMácsai PálMajor FesztCziegler BalázsVidnyánszky AttilaKőszegi VárszínházKovács PatríciaUpor László
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 7., kedd

    “Örök filozófiai kérdés, hogy mit jelent a drámainstruktor” – Interjú Haragonics Zalánnal

    2020. június 3., szerda 06:00

    Idén diplomázik a Színház- és Filmművészeti Egyetem második drámainstruktor osztálya, Gáspár Máté és Golden Dániel növendékei. Rendhagyó módon a végzősökkel az alattuk járó évfolyam hallgatói készítettek interjúkat.

    Haragonics Zalánnal Csernai Mihály beszélgetett.

    Hogy élted meg az elmúlt három évet? Azt kaptad, amire a felvételikor számítottál?

    Nálam nagyon nehezen ért be az a dolog, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. Mikor a drámainstruktor-szakra esett a választásom, még nem tudtam, hogy ez pontosan micsoda, és hogy ezt akarom-e csinálni. Előző évben megpróbáltam a rendező és a dramaturg szakot is, utóbbin el is jutottam a harmadrostáig, de korábban még színész szakra is felvételiztem. Azt tudtam, hogy színházzal akarok foglalkozni, de ezen belül képlékeny volt, hogy mivel. Aztán ajánlották nekem a Káva Stúdiót, ahol színész-drámatanár képzés volt a Gyombival (Gyombolai Gábor, színész-drámatanár, a KÁVA Kulturális Műhely egyik alapítója tagja – a szerk.). Felvettek a Káva Stúdióba, ahol jobban megismerkedtem a színházi neveléssel, nagyon megszerettem; innen pedig egyenes út volt a drámainstruktor szakra való felvételi. 

    Mi az, ami leginkább nehézséget okozott a három év alatt?

    Végig az volt bennem, hogy nagyon sokrétű ez a szak, több irányból közelít, nem volt teljesen világos, mi a főcsapás, a legfontosabb irányvonal. Számomra nehézség volt, hogy nem ad pedagógusdiplomát a képzés. Tudom, hogy erre voltak törekvések az egyetem részéről, de ez egyelőre még várat magára, pedig szerintem fontos lenne. Én például abszolút el tudom magam képzelni iskolában drámatanárként – tulajdonképpen egy ideje ezt már csinálom is, de sokszor a papír hiánya miatt megvan kötve a kezem. Ezzel a végzettséggel, hogy „drámainstruktor”, az emberek egyelőre nemigen tudnak mit kezdeni. Nincs rá még pontos definíció. Mondhatom azt, hogy művészetközvetítéssel, dráma- és színházpedagógiával, érzékenyítéssel foglalkozunk, de kicsit ezek is ködös fogalmak. 

    Eszerint téged a drámapedagógia az, ami igazán érdekel…

    Mindig is érdekelt a drámapedagógia és a csoportokkal való foglalkozás. Jártam magyar szakra a Károlira, és már ott gondolkodtam helyi színjátszó körben, vezettem is egyet. Érdekelt az a fajta közösség, ahol a sok egyéni gondolatból kiindulva jön létre egy közös alkotómunka. Ez az érdeklődés azóta is megvan bennem, és talán az foglalkoztat leginkább, hogy hogyan lehet fiatalokkal színházat csinálni, a színház- és drámapedagógia eszközeivel személyiséget fejleszteni, illetve megismertetni a világ jelenségeit, különböző problémáit velük. Azt hozzá kell tennem, hogy a szakon egy nagyon színes és széles paletta tárult fel előttem a különböző formákat tekintve. Például amiket Szemessy Kinga vagy Végvári Viki csinált velünk – a báb- és táncszínházra érzékenyítő játékok, amik teljesen elképzelhetők civil csoportokkal – abszolút meghatározó élmények voltak. Hogy nemcsak a „Hosihőt” tudom alkalmazni a csoportjaimban, hanem teljesen más jellegű gyakorlatokat is, akár különböző színházi műfajoknak megfelelően. 

    Nem érezted azt, hogy tobzódsz a rengeteg lehetőségben, de egyszerűen túl sok? Már amiket eddig felsoroltál, azokra is kevésnek tűnik a három év…

    De, abszolút éreztem. Az osztálytársaimmal is beszélgettünk arról, hogy a képzésen belül rendszerszintű probléma, hogy nagyon sok projekt fut egyszerre, és nem tudjuk nagyon beleásni magunkat semmibe, nincs lehetőségünk a mélyére menni a dolgoknak. Belekóstolunk sok mindenbe, de közben van egy határidő vagy egy vizsga, és pont emiatt a rohanás miatt nincs igazán időnk semmire. Néhány kurzusunkban épp ezért csalódtam; azt éreztem, hogy úgy sikerültek ezek a projektek, ahogy sikerülhettek volna.

    Összességében inkább pozitívan, vagy negatívan tekintesz vissza erre a három évre?

    Nagyon vegyes. Az tény, hogy sokkal több lettem a képzés által mind szakmailag, mind emberileg. Másik oldalról viszont az van – és ez, azt hiszem, a személyiségemből is fakad –, hogy mindenben egy picit bizonytalan maradtam, mert egyik kurzuson sem lehetett teljesen kiteljesedni. Mire belemelegedtünk a munkába, vagy mire kezdtünk volna rájönni válaszokra, hirtelen vége lett.

    Mit szül benned ez a bizonytalanság a jövődet illetően? Tudásvágy van benned, vagy inkább egy eltartás?

    Szerintem a képzés sem arról szól, hogy „elkészítsenek” embereket, vagy teljes mértékben felkészítsék egy olyan irányra, amit nem is tudunk pontosan definiálni. Nem erről szól, hanem inkább egy olyan út, amit végig kell járni, és utána meg közben is van tér a folyamatos fejlődésre – gondolom, ha lesz mesterképzés, annak is az lesz az értelme, hogy szűkítse az irányokat. De azt is tudni kell, hogy ez egy nagyon fiatal szak, szóval a Mátéék (Gáspár Máté, a szak egyik alapítója, a végzős drámainstruktor-osztály egyik osztályvezetője – a szerk.) is folyamatosan kísérleteznek, hogy pontosan miről szól ez a szakma. Tehát egy foglalkozástervezéskor vagy egy játékvezetési helyzetben nem fogom tudni, mi hangzott el pontosan az órán, hogy mi a „Golden Rules” (Golden Dániel drámapedagógus, a végzős osztály másik osztályvezetője – a szerk.).

    Mit is takar az, hogy valaki drámainstruktor. Neked van erre saját definíciód?

    Örök filozófiai kérdésnek érzem, hogy mit jelent a drámainstruktor. (Nevet.) Talán… most az a baj, hogy csupa közhely jut eszembe… a drámainstruktor azt hiszem, egy olyan szakember, aki próbál egy hidat képezni a művészetek vagy a színház és az ezzel ismerkedni vágyó civilek között. Egy drámainstruktornak szerintem ez abszolút dolga. Azt is mondhatnám, hogy egy olyan ember, aki megpróbál újfajta színházi formákat keresni és azokat alkalmazni, nem feltétlenül az önmegvalósítás vagy a művészi produkció céljából, hanem inkább egy folyamat vagy egy közös, társadalmi szinten való közös gondolkodás beindítása miatt. Kicsit ez most nagyképűen hangozhat, de szerintem abban lehetünk fontosak vagy hasznosak, hogy megpróbálunk minél több emberhez elérni. Mi minél több emberre kíváncsiak vagyunk, a gondolkodásukra, a félelmeikre, a problémáikra; és nagyon arra fókuszálunk, hogy kik ezek az emberek; hogyan lehet velük valamilyen művészeti formán vagy eszközökön keresztül valami hasznosat csinálni. Valami olyan dolgot tenni, ami formálja, fejleszti, vagy előreviszi a társadalmat.

    Érdekes, amit mondasz, mert valamilyen esszenciát még a sokféleség ellenére is össze tudsz vele foglalni.

    Azt hiszem, igen.

    Milyen volt a szakmai gyakorlatod a Mannában? Mesélsz a tapasztalataidról egy kicsit?

    Ez a Mannás dolog struktúrájából adódóan mindenkinek másodállás, mindenki nehezen ér rá, nem tudtunk túl gyakran találkozni, az itteni színházpedagógusokkal sokat videó chateltünk, ami furcsa is volt, de egyben vicces is. Volt azért egy-két személyes találkozó, amikor foglalkozásokat terveztünk. Sokat hospitáltam mellettük a Bethlen Téri Színházban, ahol futnak ezek az előadások. Ezek többnyire kétszereplős darabok, amik tabutémákat feszegetnek, és kifejezetten középiskolásokat szólítanak meg – ezekhez kellett tervezni, illetve „felújítani” foglalkozást (Mary és Max; Egy fiú Boszniából, Anyám Suzukija). A tervezés és a foglalkozások levezetése is eléggé izgalmas tapasztalat volt, például azért, mert én teljesen tapasztalatlan voltam azon a téren, hogy egy darabhoz milyen téma mentén, milyen játékokkal lehet hozzányúlni. Ezek közül volt, amit a színházban, és volt, amit az iskolában kellett megtartani – általában több gyereknek, mint amennyit egy ilyen foglalkozás elbír; eleinte párban, aztán egyedül. Pluszban még elvállaltam az előadásokhoz tartozó oktatási segédanyagok szerkesztését is; amik a darab megtekintése előtt nyújtanak segítséget az osztályfőnöknek vagy a tanárnak: milyen kérdéseket tegyen föl, esetleg milyen játékokat vagy feladatokat érdemes még az iskolában a színházlátogatás előtt megcsinálni. Azt éreztem, hogy a formákat tekintve a Mannások kevésbé kísérletezőek, inkább jól bevált gyakorlatokat használnak, én meg sajnos nem vagyok annyira karakán személyiség, hogy képviselni tudjam a saját ötleteimet, ezért inkább hagytam, hogy a bevált módszereket használjuk. A foglalkozások nagy része egy intenzív és mély beszélgetés volt a diákokkal, ami nagyon jó, de az erős játékélmény számomra egy kicsit hiányzott. Nézd, nem tudom ezt se, mert közben jófejek voltak meg cukik, meg állandóan visszajeleztek, hogy miben voltam tök jó. Voltak kalandos napok – például egyszer lementünk Ajkára négyen: Natasa, Tamás (Stork Natasa és Mohai Tamás, az Anyám Suzukija című előadás szereplői – a szerk.), Láng Zsuzsa, a rendezőasszisztens és én, és ott egy szakgimnázium zsúfolt termében ment le az előadás, majd ötven gyereknek kellett foglalkozást tartani, ami azért nagyon kemény volt. 

    Mit tudsz a jövődről?

    Elvileg úgy vettek föl a Mannához, hogy én vagyok a „beugró”: ha valaki nem ér rá az alapcsapatból, akkor nekem szólnak. Jelenleg úgy tűnik, lesznek személyi változások; van, aki elmegy, szóval éppen néhány napja beszéltem velük, és mondták, hogy lehet, ősztől mégis több feladatom lesz. A Manna-csapat a Vígszínházban is tart foglalkozásokat, talán ebbe a munkába is be tudok kapcsolódni. Úgy néz ki, mostanában is dolgozom velük, mert a Manna is bekapcsolódik az online oktatásba, úgyhogy valószínűleg májusban tartunk olyan foglalkozásokat osztályoknak, amelyek reflektálnak a karanténra, vagy rövid színházi ismertetést nyújtanak. Sajnos a koronavírus miatt márciusban eléggé sok munkámat elvesztettem. Nagyon remélem, hogy a Budenz József Gimnáziumban visszaadják a két drámacsoportomat. A klasszikus drámatanítás, amiről beszéltem; vagy középiskolai diákszínjátszó-csoportok szervezése abszolút tervben van.  Waldorf iskolákban is szívesen tanítanék (illetve már tanítottam is), magam is Waldorf-növendék voltam egy ideig – és éppen most függőben van egy zenetanári állás. Számomra a zene nagyon fontos, a zenére való érzékenyítés pedig különösen, ezért is jelentkeztem oda. De azt hiszem, 30-35 éves koromig valószínűleg mindent el fogok vállalni, amit lehet, aztán majd szép lassan kitisztul, hogy mi az igazi feladatom az életben.

    Ha kéne mondanod egy vagy két embert, akiktől a legtöbbet tanultál az egyetemen, kik lennének azok?

    Szemessy Kinga és Végvári Viki. Ők jutnak eszembe először. Talán azért, mert Viki báb-kurzust, Kinga pedig táncot tartott nekünk, és ezektől a műfajoktól mindig is féltem, nem éreztem magamat közel hozzájuk. Ehhez képest rengeteg újdonságot fedezhettem fel: teljesen egyszerű eszközökből és formákból kiindulva lehet fantasztikus dolgokat csinálni. Nekik nagyon hálás vagyok, mert a tőlük tanultakat nagyon jól tudom integrálni a klasszikus diákszínjátszásba is.

    Milyen volt a viszonyod az osztályfőnökeiddel? Kevés szó esett róluk eddig…

    Mindkettejüktől sokat tanultam. Néha azon ment a hülyülés az osztályban, hogy a Máté „apu”. Ő volt az számunkra, aki összefogta a dolgokat meg minket, hitet adott, konferenciákra vitt, ösztönzött arra, hogy folyamatosan reflektáljunk magunkra és arra, hogy mit csinálunk. Jót tett az ő nagyon rendszerszintű és mindent nagyon mélyen átlátó gondolkodása. A Dani pedig egy nagyon precíz, figyelmes ember, aki mindig mindenben kételkedik – tőle is rengeteg mindent lehetett pont ezek miatt a tulajdonságok miatt tanulni. Őt régebben ismerem, már a Vörösmartyban is tanított. Kicsit azonban mindig hiányérzetem volt velük kapcsolatban – talán nem vagyok ezzel egyedül –, szerintem az ő osztályfőnök-jellegük nem tudott kidomborodni. Közös programokat vagy több kocsmázást, osztály és osztályfőnökök szorosabb viszonyát, illetve kettesben többet velük lenni – ezeket nagyon hiányoltam. Nem azt a szintet vártam el, mint ahogy a színészosztályok együtt vannak az osztályvezetőjükkel, de picit ez a része nekem belőlük mindig hiányzott. Tudom, hogy ez kicsit a Máté „apuságának” ellentmond, de azért éreztem a távolságtartásukat. 

    A három éved lezárásaként, miből írtad a szakdolgozatodat?

    Útközben témát változtattam, végül a diákszínjátszó csoportvezető szerepeiről írtam. Személyesen is nagy küzdelem és alapkérdés számomra, és talán életem végéig az is lesz: hogy mennyire vagyok drámatanár és mennyire művész. Mennyire vagyok följogosítva arra, hogy rendezzek, művészi szempontokat alkalmazzak, miközben pedagógusnak kell lennem, oda kell figyelnem az emberekre és az elsődleges célom a személyiségfejlesztés kell legyen? Hogyan tudnak ezek a csoportvezetői szerepek együtt érvényesülni egy diákszínjátszó-csoportban? Milyen ellentmondásokat szül ez? Hogy tud a csoportvezetői identitás kialakulni? Ez számomra nagyon izgalmas folyamat volt; interjúk és kérdőívek alapján kutattam a művész- és a pedagógus-szerep jelenlétét, és hogy milyen helyzetben melyik „én” jön elő. A témavezetőm Patonay Anita színész-drámatanár, a korábbi Kávás képzés másik vezetője volt, aki nagyon sokat segített nekem.

    Szerző: Csernai Mihály

    - Színházi pillanatok az Instagramon -