SZFEThália SzínházTóth IldikóSzinetár MiklósArtusMészáros MártaHuszár Zsolt
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 27., vasárnap

    “A színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van” – Latinovits Zoltánra emlékezünk

    2020. szeptember 9., szerda 14:34

    1931. szeptember 9-én született Latinovits Zoltán. A színészlegendára emlékezünk múltidéző cikkünkkel, melyben egy korai interjút is közzéteszünk.

    Pilinszky János: In memoriam Latinovits Zoltán

    „Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésből állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az elsõ fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres lenne, és most a csukott ajtókat bentrõl kifele döngetnék.”

    Latinovits Zoltán pályájáról:

    1931. szeptember 9-én született Budapesten és 1976. június 4-én halt meg Balatonszemesen Latinovits Zoltán, a magyar színházművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége.

    Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos fia születése után egy nappal elhagyta a családot, a Gundel-famíliából származó anyja később Frenreisz Károly belgyógyászhoz ment férjhez, e házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits érettségi után asztalos tanonc, hídépítő munkás volt, majd a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult. Magas szinten kosárlabdázott is, s szenvedélye volt a vitorlázás.

    A gimnáziumi színkörben egy epizódszerepben figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: magának feltétlenül színésznek kell lennie. 1956-ban építészmérnöki diplomával szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, egy év múlva Miskolcra került, s a társulat vezető színésze lett.

    1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, s életre szóló szerelem szövődött köztük, ők voltak a magyar színházi élet elsőálompárja.

    Latinovits 1962-től a Vígszínház, 1966-tól két évig a Thália Színház, majd 1969 és 1971 között ismét a Vígszínház tagja volt. Ezután a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, így a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Utoljára az Operettszínházban Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra, de erejéből csak kilenc előadásra futotta. Számtalan színpadi szerepe közül talán a legemlékezetesebb Rómeó, Cipolla: (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), az őrnagy (Örkény István: Tóték).

    Latinovits kiváló volt Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként is. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el.

    Színpadi alakításait szuggesztív indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó ábrázolás, egész munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Ő maga mondta: “Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok”. Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel, de soha nem hozhatta létre az általa elképzelt színházat a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. Idegei felőrlődtek, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban vagy baleset történt. A helyi temetőben nyugszik, s Szemesen működik 1984 óta a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum is.

    1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott. A Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki, összegyűjtött írásai 1985-ben jelentek meg. Születésének évfordulóján több emlékesten is megidézik emlékét, s az ő nevét veszi fel a Gundel étterem kávézója, ugyanis a színész a ház első emeletén jött a világra.

    Latinovitsról saját szavaival:

    Kagylók: „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlaghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket. Fura-Maugli, majdhogynem az Állatkertben, mégis kicsit idébb születtem, éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött, felejthetetlen emlékű nagyapám, Gundel Károly vendéglőjében, ebédszünetben, fél egykor.”

    Konkrétum: „Nekem nagyon kell a bíztatás-nagyon kell a jóakarat és a szeretet, a megbecsülés. Az mindig segített. Ezeket a mélypontokat most már ki akarom küszöbölni az életemből. Keresni akarom a szépet, a jót az igazat. Le kell írnom, mert hiába mondogatom, csak nem lépek túl önmagamon. Még nem érzem biztosan magam az életben, nem tudom pontosan a helyemet és értékemet a színháznál… Ezentúl ígérem, nem fog eltelni olyan nap, hogy valami konkrétum ne legyen a hátam mögött… Minden nap feladatokat fogok kitűzni magamnak, amit keresztül kell hajtani. Tartozom ezzel családomnak, magamnak.”

    Felelősség: „Rájöttem, hogy a jelen minden pillanatáért felelősséget kell vállalni. E nélkül sem önmagunk kifejezése, sem embertársaink megismerése nem lehetséges. Megérlelődött bennem a gondolat, hogy az anarchista sallangokat, meg kell nyirbálni ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Nem szeretnék, azonban a szó színtelen értelmében „rendes” és „jó” lenni, hanem mondjuk így: igaz.”

    Verssé lenni: “Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebbõl az következik; aki verset mond, annak költõvé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költõ szerepét, elmondhassa a verset. Eleinte segít a fiatalság, a frissesség, a rügyfakasztó ambíció, de mikor már a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, nehéz a gyökérig menni, a költõ csodáját megidézni. Megélni. Pedig egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan; magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni: a választottak megkönnyebbülése. Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna”.

    Igazság: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”

    Van vitája a világgal, amelyben él?: “Művésznek miért ne lenne ? De keresem és néha látom azokat a lehetőségeket, amelyekben én, mint színész-ember jó szolgálatokat tehetnék. Mániákusan hiszek abban, hogy az értékek egészséges összefogása, az előrevivő közös akarat, vagy ahogy sportnyelven mondják, a jó csapatmunka, amely a tudáson és a szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, a fejlődéshez. Ezt szeretném elérni, ezért perelek.”

    Hit: “A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én” van benne. Természetesen ezek az „én”-ek összevesznek időnként, néha botrányos jeleneteket is rendeznek – és amíg az ember fiatal, addig ezeknek az indulatoknak (vagy összeütköző „én”-eknek) nem szab gátat, így gátlástalanul kitörnek. Fiatalabb éveimben majdhogynem az volt az élet- és a munkafeltételem, hogy ne hagyjam magam kötelékek közé zárni, és szankciók által megzavarni, hanem engedjem teljesen szabadjára a magam ösztöneit. (A neveltetésem miatt teljesen csökevényes ösztönéletet élhettem, hiszen szigorú fegyelemben nőttem fel. Kiszabadulván, építészmérnöki diplomával a kezemben, a színházban kezdtem kiélni azokat az ösztönöket, amelyeket addig elnyomtak.) Az én “magányom”: hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívaképző erő és hit, ezeket nem adom föl”.

    Ködszurkáló: „Köd telepedett a színházra. Ellepte a színpadot, gomolyog a nézőtéren. Jó lenne – ködszurkálóként – fényt hasítani, de legalább agresszív kérdőjeleket vésni ebbe a szélcsendes káoszba. Jó lenne az alapfogalmakat tisztázni, valamilyen koordináta-rendszert rajzolni, mely meghatározza a pozitív és a negatív értékeket. Elismerem, hogy a tetszés egzaktan és matematikusan nehezen kifejezhető. Az előadás, a színházi munka eredménye nehezebben értékelhető. Látszólag a felelősség minimálisra csökken. Mégis: a színház: az író, rendező és színész munkájának szintézise. Mesterség, munka és produktum. (A hivatást most nem említem.) Mégis azok számára, akik az előadásokat létrehozzák. tisztázott fogalmakkal, matematikus pontossággal kell meghatározni, hogy mi a “rossz”, hogy képessé váljanak a “jó” ezer válfajának megteremtésére. De nincs értéknorma. Nincs koordináta-rendszer. Színházi előadásaink túlnyomó része hasonlatos egy korszerűtlenül játszó labdarúgócsapat játékához, ahol szervezetlen a támadás-építés, és a gólok, ha esnek: nem csapatmunkából születnek, hanem egy-két ördögi ügyességű játékos egyéni játékából. A bajok forrása a színházi alapelvek bomlottsága, a csapatmunka hiánya, szervezetlenség, az előadások szervezetlensége. Egyszóval: a szintézis felbomlása. Pedig a színház, az igazi színház: szintézis. A színház szervezett játék. A színház: míves varázslat, költészettel átszőtt szellemi ajánlat. A színház: élő organizmus; a teljes emberről szól, emberi közvetítéssel, embereknek. A színház : a kor emberének gondolati, érzelmi szenvedély-szintézise.”

    A játék: “A játék a gyermek sajátja. A gyermek teljes énjével játszik. Beleérzéssel, átéléssel. Kimozdíthatatlanul, hittel. Nem tessék-lássék játszik, neki fontosabb, kedvesebb,
halálosan komoly életteli a játék. A színész gyermekségét az időben és térben kiterítő, tudatos játszó ember. Ha úgy tetszik: művész. A színész játéka hárompólusú: a háromszög három pólusa a szív, az agy és a szex”.

    Együtt: “A színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van. Az előadással együtt lélegzik,együtt lüktet a közönség. Az emberteremtésben részt vesz az előadás összes szereplője és a közönség is. Ez a gépművészettől idegen csoda. Ez a varázslat. Ez a titok. Ez a színház: a szintézis. A szintézist pedig csak a hárompólusú „teljes” játék képes létrehozni. Csak ekkor jön létre az a furcsa elektromosság, áramkör színpad és nézőtér között. A színház az emberről szól: következésképp azt nevezem modern színháznak, mely a születés, élet, halál hármasságáról és a közösségről új és újabb adatokat közöl egyre egyszerűbben és komplexebben, vagyis korszerűen.”

    Forrás: Színház Online, MTI, OSZMI, Facebook, cultura.hu

    - Színházi pillanatok az Instagramon -