Az alábbiakban Simkó Katalin színművész írását közöljük, amelyben a hallgatókhoz és mindannyiunkhoz szól.

Elképzelem, hogy most vagyok főiskolás. Félnék. Nagyrészt nem érteném, mi történik. Nem foglalnék állást, talán nem is lenne semmilyen kifejezhető véleményem. Diplomát szeretnék, nem csak azért, mert kötelező nagy százalékban diplomásokat foglalkoztatni, hanem mert presztízs. Nem tudom magam elképzelni diploma nélkül. Felkavarna, ha valaki ezt a vágyat számonkérné rajtam.

Nem érteném, hogy hiába szerzem meg csendben azt a papírt, hiába tartom távol magam a társaim hangoskodásától, „odakint” ugyanezzel a dilemmával fogok szembesülni újra és újra: fejet hajtva belesimulni a hazugságba, vagy nyíltan és ennek következtében visszavonhatatlanul tenni valamit ellene.  

Eszembe jut egy emlék. 22 évesen, frissen diplomázva, kétségbeesve, reményvesztetten, amikor életemben először szembesültem egy lelkiségében lerobbant vidéki társulattal, a szolnoki Tisza-parton ezt az sms-t küldtem a rajongva tisztelt, volt tanáromnak: „Ugye szeretettel mindent lehet?” Azonnal felhívott. „Nem Kati, nem lehet.” Nem hittem neki. Nem akartam, nem tudtam hinni.

Ma már mosolygok ezen a naivitáson. Van olyan 22 éves, aki így gondolkodik. A hozzám hasonlók egészen biztosan. Megértésben, jóságban, engedelmességben, igazságosságban hisznek. Bár az elmúlt hónapokban – időt töltve a hallgatók között – azt tapasztaltam, ezek a fiatalok egész másban szocializálódtak, mint mi. Olyan közéleti fogalmakkal vannak tisztában, amiket én csak pár éve fedeztem föl. Kíváncsiak, tájékozottak, élesek és egyszer majd elkerülhetetlenül meg fogja bosszulni magát az, hogy most elveszik előlük a levegőt. „Nagyon adom!” Ezt a szlenget sikerült megtanulnom tőlük. 

Ha én most lennék főiskolás, nem érteném, hogy hosszútávon fogja meghatározni a jövőnket, ami az intézménnyel történik. A miénket, akik papírt kapunk, azokét, akik már rég megkapták, azokét, akik csak most döntik el egy gyerekszobában, hogy ők is ezt szeretnék és azokét is, akik más úton érik el, hogy azzal foglalkozhassanak, amivel én fogok. Nem érteném, hogy abnormális, hogy ennek a felelőssége a mi vállunkon van és hogy ez is a jól kigondolt, piszkos játék része.

Aztán telnének az évek és megérteném. Életem egyik legnagyobb tévedésének tartanám, hogy amikor lehetőség volt rá, nem tettem semmit. De hogyan érthettem volna, amikor annak még nem volt itt az ideje? És nem érteném, hogyan gondolhatta a „fölnőttek” közül bárki egy pillanatig is, hogy tárgyalási pozícióban van a hatalmi erőszakkal szemben. Vagy ha nem gondolta, akkor … ? Én vajon mit tettem volna a helyükben? Jaj, nem … nem tudom … és mégis. Ki mit gondolt arról, hogy mivel véd meg engem valójában? Mivel vállal értem felelősséget? Mivel mutat példát? Hogyan gondolhatta bárki, hogy mindez csak azoknak a problémája, akik abban a pillanatban végzik a tanulmányaikat?

*”A fölnőttek fölöttébb furcsák.” Mennyit olvastam egykor A kis herceget. Giccses dolog most idézeteket  ideráncigálni tömegével, de előbújnak mindenhonnan. A tárgyakból, a találkozásokból, a magányos sétákból, a napszakokból, a ruhákból… Átszövik a mindennapjaimat. Versek, filmek, drámák, regények, fontos emberek szavai. Nyugtatnak, vezetnek, formába öntenek.  Tengernyi időt töltöttünk együtt az osztállyal.

*”Szertartásaink” voltak. *”Megszelidítettük” egymást. *”Vállalva a könnyek kockázatát.” Most a múltamnak erre a szentélyére idegen betolakodók, akaratom ellenére rátették a kezüket. Ismételgetem az elcsépelt klasszikust: *”Ami igazán lényeges … ”  Azt úgysem vehetik el.

A hatalmasok forgatókönyve az, hogy szeptember elsejétől a konnektorból kihúzott intézmény még egy ideig nyomokban tartalmaz valamit önmagából. Aztán a nyomok is eltűnnek.  „A fiatalok, akik elégedetlenek azzal a vízzel, amelyben úsznak, szerezzenek barátokat és találjanak olyan helyeket, ahol mikroklímát lehet teremteni.” – mondta mindannyiunknak Zsámbéki Gábor 2013-ban, mikor átvette az életműdíjat a Trafóban.  

Álmaimban látok egy működőképes jövőt: azok az oktatók, akik késztetést éreznek arra, hogy kilépjenek a hatalmi presszióból és így folytassák a dolgukat, mert méltatlannak, vállalhatatlannak érzik az erőszakban való (adott esetben akár zavartalan) lavírozást, hiszen nem erre szerződtek a tanítványaikkal, összefognak egymással, egyszerűen kilépnek a hatalmi presszióból és úgy folytatják a dolgukat. Egységben. Tudom, hogy ez bizonyos esetekben nem történhet meg egyik pillanatról a másikra, akkor sem, ha erős igény van rá. Finanszírozás … ? Diploma? Mi a sorsa a nemrég indult, vagy most induló osztályoknak? Kezdjünk el együtt gondolkodni, dolgozni rajta …

Épüljön föl egy önszerveződő, önrendelkező közösség, ami nem asszisztál a hazugsághoz. Szembe kell nézni vele, hogy ma Magyarországon rendszeren kívül lehet belélegezhető levegőhöz, iható vízhez jutni. *”A sivatag attól szép, hogy valahol egy kutat rejt. Az a víz pedig más lesz puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból születik, a csiga énekéből, a kar megfeszített erejéből. Ünnep. Ajándék.” Ehhez össze kell fogni másokkal. Azokkal, akik ugyanígy mentek/mennek tönkre. A szolidarítás ad erőt. Abban a mechanizmusban, aminek mentén lezajlanak ezek az intézkedések, nagy tömegek érdekeltek.

Meglep, mikor ezt rendszerváltási szándékként értelmezik. Nem értem, miért. Ahhoz ennél lényegesen több kellene. (Természetesen részemről lehet, legyen ez a szándék.) Lehet megrémülni ettől a feltételezett szándéktól. Azonban mindössze annyiról van szó, hogy segítenünk kell egymásnak, ki kell állnunk egymásért, ha élni akarunk valahogy. Amíg ez nincs megértve, nem tudom, hogyan lehet egyről a kettőre jutni. Próbálom átérezni, megérteni a különböző attitűdöket. Az eleve elrendelt szkepticizmust. Vagy a nagyra becsült, emberfeletti munka utáni, fáradtságból fakadó kiábrándulást.

Próbálom megérteni a halvért, a semmit sem akaró beletörődést, a bagatellizálást, a terepszínűséget, próbálom, bár ez a kategória mélyen feldúl. Értem a tomboló, forradalmi hevületű, mégis tehetetlen fulladozást. A naivitást, vagy a dühítő butaságot. A félelmet. Az őszinte, tiszta, gyermeki tájékozatlanságot. Azt az egyszerű tényt, hogy beláthatatlan összegeket kell fizetnie annak a hallgatónak, aki feláll. Azt, hogy el kellett jutni diplomatikus módon a falig. A jelenlegi pontról visszatekintve az elmúlt hónapokra, nagy tisztelet érte. Köszönet és hála a transzparenciáért.

Mindenekfölött megértem azt, hogy otthon enni kell adni a gyereknek. Tudom, hogy ahány ember, annyiféle sors. Ahány osztály, annyi különböző helyzet. Ahány hallgató, tanár, annyiféle vélemény. Azt írtam le, én hogyan élném meg. És tudom, hogy van olyan hallgató, aki most tart ott gondolatban, ahol én csak sok év múlva tartanék a helyében.  

Tébolyító végignézni, ami történik. Belenyugodva a hazug hétköznapokba, tükörbe nézési és gyomor problémákat evidenciának véve, intelligenciára hivatkozva hurcoltatjuk magunkat ezzel a vagonnal. Nevetséges békák vagyunk a folyamatosan forralt vízben.

**”Jaj Istenem és mi csak ülünk fent a szalónban Verni félre harangot senkiben nincsen erő? … Most ordítsunk együtt egy rettenetest Legalább az éjszaka hallja ez az elfeketülő Nyúlós és hideg és gonosz éj hogy verje az átok” Szeretném kifordítani sarkából a világot. Üvöltve zokognék szívem szerint. Egy precedens értékű, egységes, ellenálló gesztus széleskörű társadalmi tiszteletet, támogatást eredményez, ez egészen biztos. Gyújtópontja lehet a hosszabb távú építkezésnek és a változásnak.

Mi mástól vagyunk azok, amik – mi, akik azzal foglalkozunk, amivel – , ha nem attól, hogy nem viseljük el azt, ha nincs szabadság? „A tanároktól és egymástól örökölt tudást mi úgy jegyezzük, hogy ez a magyar színházi hagyomány” – mondja Székely Gábor a HÖK egyik legfrissebb videójában. Milyen egyszerű, közvetlen megfogalmazás. Azok számára is érthető, akiknek idegenül hangzik az autonómia szó, miközben tökéletesen rámutat az önrendelkezés lényegére. Ennek a 155 éves hanyománynak a meggyilkolását kellene bármi áron megakadályozni. 

Helyszínre vonatkozó javaslatoktól függetlenül van itt három egybehangzó, szívemből szóló vélemény.

„Annyi pusztítást végig néztünk már a pálya széléről – még mindig nem tanulunk belőlük? … A kérdés most már az, hogy maradunk – e együtt és csinálunk – e egy másikat önerőből.” (Gyárfás Dorka)

„… számítanék a még szabad színházakra, a függetlenek, a civilek támogatására, akik, ahogy ostrom idején, biztosan megosztanák életterüket … Az alkotáshoz szükséges szabadságnak és az emberhez méltó autonómiának a vizsgaelőadásai adnák kezünkbe az igazi diplomát.” (Fodor Tamás)

„Ha ebben a szakmaiatlan és antidemokratikus rendszerben dolgozik tovább az ember és próbálja menteni, ami menthető, akkor óhatatlanul azt állítja: lám, ez bizony működhet így is.” (Tarnóczi Jakab http://szinhaz.net/2020/08/18/mit-tennel-most)

Ne pazaroljatok több időt, energiát a hazugokra. Ne váljatok rabszolgákká, ne fogadjátok el a megalkuvó hétköznapokat. Álljunk ellen a pokoli labirintusnak, ami nem tartalmaz kijáratot. Tudom, hogy kilátástalannak tűnik. Van, aki ezzel a kivégzéssel az utolsó kapaszkodót veszítette el, ami még ehhez a földi élethez köti.

Alig van erő megpróbálni felkelni a földről. Mégis muszáj.

Arra *”vesztegessünk időt”, sok időt, ami számunkra egyetlen a világon. Az idő teszi fontossá. Felelősek vagyunk érte. A kommunizmusból ismert repülő egyetem elnevezést átírtam magamban lélegző egyetemmé. Hiszen most megértettem, mit jelent. „Nem lehet mindent szeretettel.” – mondta a telefonba a Tisza-parton. És mondott valami mást újra és újra az azt követő években.

***”Újra kezdeni utolsó lélegzeteddel is lehet.”   Drága hallgatók, fiatalok, erősek, elszántak, szorítsátok magatokhoz a szabadságot és ne engedjétek el. Egykori önmagamnak is mondom: menj oda, csatlakozz, küzdj. Most van itt a lehetőség. Segíteni fogunk nektek.Lélegezzetek, hogy lélegezhessünk. Lélegezzünk, hogy lélegezhessetek.

*A. de Saint-Exupéry: A kis herceg
**Karinthy Frigyes: Karácsonyi karének
***B. Brecht: Minden változik