Vágyott szerepéről és a Marton-ügyről is beszélt az Indexnek Lukács Sándor Kossuth-díjas színművész, a Vígszínház tagja.
A teljes interjú ITT olvasható.
A Rózsavölgyi Szalon egyik videójában azt mondta, egyetlen szerepre vágyik igazán, Prosperora. Ennek kapcsán kifejtette: „Arról van szó, hogy járvány van, karanténben ülünk, és rengeteget írok. Versírás közben pedig arra jöttem rá, hogy kezdem összegyűjteni az emlékeimet, már amiket föl tudok idézni, és egyre többször tekintek vissza az elmúlt éveimre. Mindarra, amit a színpadon és azon kívül megéltem, és mindazt, amire rátalálok, szembesítem jelenkori önmagammal. Bizonyos szempontból Prospero is hasonló helyzetben került: nagy élettapasztalatú, traumákat megélt ember, aki rendet, harmóniát szeretne teremteni maga körül, még akkor is, ha ebben sokan akadályozzák, és finoman szólva sincs kegyelmi helyzetben.”
Arról is mesélt, hogy látja, mennyiben változott meg a színművészek élete a hetvenes évek óta: „Ha egy színész kiment a piacra, az élet egy pillanatra megállt, az emberek köréje gyűltek. (…) Címlapra csak az kerülhetett, aki valamilyen komoly szakmai teljesítményt nyújtott. Legyen az televízió, film vagy színház.”
Elárulta, ő maga sosem vágyott arra, hogy minden róla szóljon: „Még a botrányok is elkerültek, de hát, ugye, úgy is kell élni, hogy az embert elkerüljék a botrányok. Ez nem esett a nehezemre. Ez a kedves hölgy ugyanis, aki 1976 óta a feleségem, s aki most a kávét is főzte nekünk, mindenben a társam és lelki támaszom.”
48 éve szemtanúja a Vígszínház történelmének. A kérdésre, hogy élte meg a Marton-ügyet vagy az Eszenyi-ügyet, úgy nyilatkozott: „Marton Lacinak nagyon sok mindent köszönhetek. Ő ahogyan korosodott, úgy lett egyre jobb rendező, és úgy vált egyre bölcsebbé és jobb emberré. Ami az ő sorsát illeti, csak annyit tudok mondani, hogy messze elítélek minden abúzust, testit, lelkit és szellemit, ám az ő esete, merthogy nagyon sok kolléganőjével és tanítványával beszéltem erről, közel-közel sincs olyan arányban azzal a sárzuhataggal, amit ő kapott. Élete utolsó rendezésében, Veszprémben, a Tartuffe című darabban szerepet kaptam tőle, Orgont játszottam. Soha nem felejtem el azt egy hónapot. Soványan, halálos betegen is, mély szakmai alázattal dolgozott. Ami az Eszenyi Enikő elleni vádakat illeti: sajnálatos, hogy a társulat döntő része és Enikő között ilyen mértékben megromlott a kapcsolat.”
Arról is faggatták, milyen típusú színésszé vált: „Van, ugye, az a színész, aki minden szerepet magára húz, és az, aki minden szerepben más. Én a szemérmes színészetet szeretem. Azt az állapotot, játék közben is, mintha otthon lennék, egyedül a szobában. Számomra egy színész ekkor őszinte és hiteles.”