A Fidelio 2017-ben indította el a Kult50 – A kultúra 50 arca kiadványát, mely mindig az előző év művészi teljesítményei alapján mutatja be azt az ötven kiemelkedő személyiséget, akikre itt és most érdemes odafigyelni. Nagy örömünkre a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészei közül először Horváth Margit is bekerült az idei év legfontosabb kulturális szereplői közé.

– Jól tudjuk, milyen nehéz vidékről figyelmet kelteni, felkerülni a kulturális élet térképére, egyáltalán: köztudatban lenni. Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy te is ott vagy ebben az illusztris névsorban?

– Amikor meghallottam, hogy megkaptam ezt a díjat, először semmit nem éreztem. Fel sem fogtam, hogy miről van szó, a súlyát végképp nem. Nem is gondoltam rá, hogy nekem járna ilyen vagy amolyan díj, az meg különösen elképzelhetetlennek tűnt, hogy én bármikor is egyenrangúnak érezhetem magam a pesti színésznőkkel. Aztán teltek a napok, kezdtem informálódni, mi is ez pontosan, jöttek a gratulációk; és amikor megláttam a teljes névsort, a többi díjazottat, az elég komoly pozitív sokkot jelentett. Nagy tanulság egyébként, hogy az ember sohasem akkor kapja az elismerést, amikor gondolná, esetleg várja. Türelmesnek kell lenni, valóban csak a szakma és a néző iránti szeretetből dolgozni, és akkor talán, egyszer… Tessék, itt vagyok én, ötvenhárom évesen, életem első igazi díjával. Most már nagyon boldog vagyok, most már jó értelemben nem tudom felfogni; jólesett, hogy olyanok is gratuláltak hozzá, akiknek a véleménye nagyon fontos a számomra. Ennek a kategóriának a védnöke egyébként Gubik Petra, akivel a 9-től 5-ig produkcióban játszunk együtt. Petra régóta ismer engem, látott már többször, több előadásban is, és amikor lehetősége nyílt rá, bátran és örömmel tudott javasolni engem, számára nem volt kérdés, hogy azt mondja: „Horváth Margit, Nyíregyháza”. Csodálatos érzés, hogy egy fiatal művész nem egy, a „main stream”-hez tartozó nevet választ, ami talán elvárás lehet ilyenkor, hanem vállalja a véleményét, az elképzelését – remélem, ez a bátorság, őszinteség, nagylelkűség meg fog a későbbiekben is térülni a pályáján, mert nagyszerű és ritka dolog. Az is örömmel töltött el, hogy, amint hallottam, nem volt vita a nevem körül; miután felmerült, mindenki elfogadta, egyértelmű volt a döntés.  

– Zenés-táncos színész kategóriában nyerted el az elismerést, a 9-től 5-ig musicalben nyújtott alakításodért, s pályafutásodat valóban számos nagy zenés főszerep kíséri. Hogyan látod ezt a nehéz és összetett műfajt, mit érzel benne igazán a sajátodnak?

– Én általában „a” zenés színésznőként vagyok elkönyvelve, nem is mindig pozitív értelemben; magamról ennél nyilván sokkal összetettebben gondolkodom. Persze, ma már maga a zenés műfaj is egyre komplexebb, bonyolult színházi gondolkodást igényel, komoly kihívást jelent, ha tényleg jól akarjuk csinálni. Nagyon sok mindennek kell egyszerre megfelelni, szükség van magas szintű technikai tudásra, komoly szakmai alapokra, ének- és tánctudásra, mindezek mellett pedig a megfelelő érzelmi állapot, fizikai kondíció, tudatos építkezés sem elhanyagolható. Itt mindig ritmusban kell maradni, jól kell poentírozni, ugyanakkor a komoly, drámai pillanatokat is meg kell formálni, ezeknek az igazságát, mélységét olykor néhány perc alatt megteremteni. Egy adott dalt ott és akkor el kell tudni énekelni, nincs olyan, hogy majd legközelebb, vagy a következő előadáson megcsinálom. A 9-től 5-ig-nél egyébként nem is annyira a szerep megformálása jelentett kihívást, nincsenek benne bonyolult énekszólamok, vagy nehézséget jelentő hangmagasság, inkább az állandó intenzitás, a felfokozott ritmus, a folyamatos készenléti állapot igényelt egyfajta komoly, feszített koncentrációt. Egy prózai előadásban talán jobban „elcsúszik”, ha az ember hirtelen más ritmusban fogalmaz, ha amúgy a gondolat, a lelkiállapot a helyén van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a prózai műfajt lebecsülném, sőt… Azt hiszem, az eltelt hosszú idő alatt, amióta a pályán vagyok, és ez talán nem hangzik szerénytelenségnek, voltak olyan prózai feladataim, melyekkel meglepetést tudtam okozni a szakmának, közönségnek és önmagamnak is. Amikor elmúltam ötven éves, egyfajta mélypontra jutottam, de nem az öregedés miatt, hanem mert óhatatlanul is felmerültek bennem kérdések: mi jöhet még ezután, mit játszhatok még el? Merre tart az életem? Mit értem el eddig? Valahogy úgy alakult a pályám, hogy nem igen játszottam olyan előadásokban, amelyek fesztiválokra jutottak el, vagy komolyabb szakmai elismerést kaptak volna. Ezért is olyan fontos most ez a díj, mert mégis csak egyfajta visszacsatolást jelent, a munkám igazolását, ugyanakkor a szeretet meglétét is. 

– Nemrég újabb nagyszerű alakítással bővült a repertoárod: az utóbbi évek egyik legizgalmasabb musical előadásában, az Édes Charityben Carmen szerepével. Hogy élted meg ezt a munkát, mit adott neked? 

– Sokszor kérdezik a színészektől, miben játszol a legszívesebben, melyik a kedvenc előadásod. Bár még csak néhány előadáson vagyunk túl, már most is látszik, hogy igazi, maradandó élményről van szó, és nem azért, mert ez a legfrissebb munkám. Az egész próbafolyamat, a rendezővel, Horváth Illéssel való együtt gondolkodás, közös alkotás, az együtt létezés a fiatal kollégáimmal igazi vérátömlesztést jelentett. Azt hiszem, Illéssel való találkozásom – mi most dolgoztunk együtt először – egy valódi nagy szakmai-emberi találkozás, az a típusú kapcsolat, amikor félszavakból is érted a másikat. Egy pillantásból tudtam, mit akar, mit szeretne. Csodálatos élmény volt, szinte repültem, szárnyaltam végig. Persze, rengeteget görcsöltem is közben, megvoltak a frusztrációim, a kétségeim önmagammal szemben. A színpadon mégis csak én voltam a legöregebb sok-sok fiatal nő között, és nem csak néhány évvel… Sokszor okozott gondot, hogy már nem vagyok olyan gyors, több idő kell egy-egy mozdulatsor megtanulásához, mint régen, meg kell találnom a helyem a koreográfiában, a magamévá kell tennem – ezzel nagyon sokat küzdöttem. Maga a szerep egyébként rímel arra az időszakra, periódusra, ahol most tartok, ahogy egyébként szinte minden szerepemnek megvolt az a különlegessége, hogy összhangban volt valamilyen formában az életemmel. Carmen figuráján keresztül hitelesen tudok beszélni önmagamról is. Már évek óta foglalkoztat, hogy talán abba kellene hagyni a szakmát, és az élet lehetséges boldogságára gondolni inkább, azért élni, hogy boldog ember lehessek. Carmen ugyanezen gondolkozik, változtatni szeretne. Nagyszerű dolog, amikor a színpad önvallomásra, valódi őszinteségre is alkalmat ad. Igaz, ennek a szerepnek nincsenek nagy monológjai, de azt gondolom, néhány mondatban is lehet úgy, olyan mélyről fogalmazni, hogy a kés megáll a levegőben. Csodálatos dalokat is kaptam ezzel a darabbal, amelyekkel szintén önmagamról beszélhetek. Nagyon jó volt újra együtt létezni fiatalokkal, inspiráló volt a tehetségük, az üdeségük – az is fontos feladatunk, észrevenni a fiatalok tehetségét és vigyázni rá. Mindent összevetve, az Édes Charity igazán maradandó élmény számomra, valódi ajándék. 

– Egy ilyen típusú elismerés kivételes pillanat egy művész életében. Mi az, amit ebből útravalóul el tudsz tenni a továbbiakra?

– A kishitűség és a szakmai önbecsülés szempontjából mindenképpen nagy jelentősége van. Érdekes dolog, de ahogy telik az idő, egyre nagyobb félelem fog el színpadra lépés előtt, valóságos pánik lesz úrrá rajtam. Talán mert egyre jobban érzem a dolog súlyát, nem is tudom. Különösen érvényes ez a premierekre, talán azért is, mert olyankor jórészt a kollégáknak is játszunk. Nem tudom, miért, hiszen ismernek már, sokszor bizonyítottam előttük, még akkor is, ha meglepni nyilván jó lenne őket: „jé, Margit még ezt is tudja?” Valahogy ezeknek a félelmeknek a leküzdésében is segíthet ez a díj. Még vagy már, de oda lehet rám figyelni. Tartok valahol. Sokszor vágytam arra is, hogy „felfedezzenek”, azt hiszem, ez minden vidéki színész titkos vágya. Nem akartam Budapestre menni, csodálatosan érzem itt magam, de az, hogy ott is tudjanak, tudnak rólam, azért csábító gondolat.

Szerzõ: Sediánszky Nóra

Fotó: Juhász Éva