Harminchat éve dolgozik színházban, húsz éve a Nemzetiben. Kellékesként 37 darabban vett részt, 77 előadásban súgott, 76 darabban volt ügyelő. Hat filmben, tíz tévéjátékban és három sorozatban segítette a színészek munkáját. 1992-ben elsőként kapta meg a színházi háttéremberek számára létrehozott „Hét előtt, tíz után” díjat súgóként. Nemrég jelent meg a Súgókönyv – Titkok a kulisszák mögül című kötete. Lovass Ágnessel készült beszélgetés.

A Súgókönyvben végigvezeti az olvasót a premierig tartó összes próbafajtán. Huszonhármat számoltam össze: elemző, rendelkező, ének, mozgás, tapsrend és így tovább, majd azokon is, amelyeket a bemutató után tartanak – beugró, szerepátvevő, felújító, szövegösszemondó, lejáró próba… A kötetet több tucat kép gazdagítja. Az évekkel ezelőtti saját fotói már a könyv számára készültek?

– Tíz éve született meg bennem a gondolat, hogy le kellene írni mindazt, amit a szakmáról tudok. Kezdetben nem könyvet, hanem iskolát akartam létrehozni, és a leendő növendékeknek fotóztam. Később a Színművészeti Egyetemen a rendezőasszisztens hallgatók kétéves képzésén belül fél évig színpadi súgást tanítottam. A könyvemnek volt egy huszonöt oldalas kivonata, amelyet akkoriban óravázlatként használtam. Tankönyvként adtam oda a diákoknak, akikkel minden alkalommal kibeszéltük az egyes próbafajtákat. A járvány idején, amikor egy jó ideig nem voltak előadások, volt időm a vázlatot hosszabban is kifejteni.

Fél év alatt meg lehet tanulni a súgó szakmát?

– Határozottan nem! Amikor iskolát akartam indítani, két évet csak a színpadi súgásra szántam volna – féléves gyakorlattal.

A végzős hallgatói színházban dolgoznak?

– Néhányan rendezőasszisztensként és produkciós vezetőként helyezkedtek el. Van olyan, aki független színházban dolgozik, ahol többnyire nincs külön szakember a súgásra, ott bizony neki súgnia is kell. Minden teátrumnak megvan a megfelelő számú súgója, kisebbeknél egy-kettő, a nagyobbaknál négy-öt. A Nemzetiben négyen dolgoznak. Abból kell főzni, ami van.

A színész testbeszéde a partneré, a füle a súgóé. Honnan tudja, mikor kell segíteni? Nem vacillál, hogy súgjak-e vagy se?

– Megvárhatom a „szakszervezeti tíz másodpercet”, amíg a partner kisegíti a színészt, vagy kihagy egy mondatot és a következőre ugrik, esetleg a leírt jelző helyett másikat talál ki. Erre szabad várni, de sokat nem. Nincs szabály, dönteni kell.

Azt a mondatot gyakran hallja: „nem kell súgni, tudom”?

– Persze, és ez azért vicces, mert a legtöbbször úgy hangzik el, hogy: „Tudom, tudom! Mit mondok?” Sok színész van, akinek nem kell, és olyan is akad, akinek mindig kell segíteni. A súgóra leginkább a próbán van szükség. A színészeknek az átlagembernél sokkal jobb memóriájuk van, de bármelyikük, a legokosabb, a legfelkészültebb, leglustább vagy legjobban improvizáló színész is kerülhet bajba. Akármi megzavarhatja, felborítja a poharat, zajt hall, téveszt a partner. Ilyenkor tudják, hogy rám mindig számíthatnak. Súgóként az a szándékom, hogy a próba hetei alatt, a szövegtanulás során mindent megtegyek azért, hogy előadás közben csak védőhálóként funkcionálhassak. Néha addig nem hagyom őket békén, míg nem tudják biztonságosan a szöveget. Ezt ki így, ki úgy viseli.

Ha a színész háttal áll, honnan tudja, hogy mikor kell súgnia?

– A Katonában, a Lulu című darabban Udvaros Dorottya meztelen háta rezdülésén láttam, hogy a következő mondat nem jut eszébe. A szünetben meg is kérdezte, hogy honnan tudtam. Nem tudtam, éreztem. Miközben együtt tanulom a színészekkel a darabot, megismerem őket, a gesztusaikat, a szövegtudásukat. Egy idő után nem csak érzem, tudom is, hogy mikor van baj. Ennek lehetnek előjelei, például a színész felcserél szavakat, húzza az időt, improvizál, feláll, ahol ülnie kellene, szaporább a lélegzete, kétségbeesetten néz a partnerére vagy kipillant rám.

Előfordult, hogy előadás közben kimaradt egy-egy szövegrész?

– Bizony ám! A nagy történet, hogy egyszer a Thália Színházban Karinthy Ferenc Házszentelő című darabjában Drahota Andrea játszotta az oknyomozó újságírónőt, Rátonyi Róbert az ügyvédet. Rátonyinak a kisujjában volt a szakma, precíz, önjáró, nagyszerű művész volt, minden pillanatban lehetett rá számítani. Az egyik előadáson az ügyelő hívta a jelenetére, nem jött. Majd másodszor és harmadszor is szólította. Hátul is elkezdődött a futkosás, mindenki őt kereste. Látták, hogy az öltözőjében a ruhája a fogason lóg. Rátonyi még az épületben sem volt! Úgy mentették meg az előadást, hogy egy színész bement a színpadra, odaállt Drahota Andrea elé, és azt mondta: „Az ügyvéd úr azt üzeni, hogy ma nem jön”. Utána minden szereplő, aki Drahota Andrea elé járult, elmondott egy-egy mondatot az ügyvéd szerepéből is, hogy a történet érthető legyen, és kiderüljön a nézőknek, hogy ki, kit gyilkolt meg. Na, aznap milyen estéje lehetett a súgónak? A színészeknek, a műszaknak, az ügyelőnek?

A nézők gyakran keresik a súgót, de nem találják. Hová bújnak?

– A próbán a súgó egyik első dolga, hogy kitalálja, hol tud „megágyazni” magának, hol lesz a széke, kottatartója, lámpája. A díszlettervezők soha nem gondolnak ránk, harcolni kell a helyért. Az ideális az lenne, ha lenne súgólyuk, de már nincsen. Én már súgtam hintából, a Csirkefej című darabban bal elől a díszletvillanyórából, galérián a színészek feje fölött ülve, Brecht-darabban szereplőként a színpadon – súgópéldány nélkül! Ült már súgó asztal alatt, zuhanyzóban, zenekari tagként.

A teljes interjú itt olvasható.

Szerző: Ozsda Erika