Nemrég lett 75 éves, a születésnapja körül jelent meg életéről és pályájáról szóló, Kvittek vagyunk című kötete, amelyet szerzőként, beszélgetőtársként pályatársa, Bíró Kriszta jegyez. Molnár Piroskát, a Nemzet Színészét kérdezte a Jelen folyóirat.

A teljes interjú a Jelenben olvasható.
Jelen 2020.12.17 – 72,73,74,75. oldal

„Az biztos, hogy most sok mindentől meg vagyunk fosztva. (…) Lehet egy kis nagytakarítást csinálni, már aki akar. Az én életemben is sok a szemét, az elvarratlan szál, meg a tisztázatlan ügy. Az ember megpróbálja tatarozgatni az életét. Rendezem a könyveimet, és tovább lehet gondolkozni azon a roppant reális abszurditáson, hogy nemsokára befejeződik a pálya számomra” – kezdte szavait Molnár Piroska.

Arról szólva, hogy Zsámbéki Gábor rendező sem ismer senkit, aki ennyire a színházat helyezné előtérbe, mint ő, úgy fogalmazott: „Az élet egyszerűen erre terelt. Próbáltam kitörni, mást is megkóstolni, de éppen az Élet volt az, ami ilyenkor mindig azt mondta: nem, ez nem a te utad. Egyszer egészen komolyan hoztam áldozatot. Mikor a kisfiunkkal együtt, kiköltöztünk a férjemhez, Eötvös Péter zeneszerzőhöz, Kölnbe. Őt a munkája kötötte oda. A család kedvéért tettem, őérte, hiszen addig is távházasság volt a miénk, szerteszéjjel éltünk mindahányan. Fél évig bírtuk, s aztán, érdekes módon, éppen Péter adta számos jelét annak, hogy nem tudja tőlem elfogadni, nem bírja nézni, hogy én, ahelyett, hogy mondjuk, Szophoklészt játszanám egy színpadon, rántást kavarok a kölni konyhánkban. Nem ment. Nem ment nekem az önfeláldozás. A férjem pedig olyan kaliberű művész, aki előtt már akkor is világkarrier állt, hogyan is lehetett volna ebből az én kedvemért kilépni. (…) És akkor visszajöttem Kaposvárra, a gyerek meg az apai nagyanyjához került, Pestre. Ő nevelte. Én pedig egymás után, eljátszottam a drámairodalom legizgalmasabb szerepeit. A legnagyobb partnerekkel és rendezőkkel, akik csak léteztek. Tökéletes, teljes élet volt. (…) Az embernek néha keményen kell választania: vagy a hivatása vagy az élete. Illetve, ha szinte kizárólag a hivatása a teljes élete, annak nyilván megvan az ára. Én sose méricskéltem, csak csináltam, ami a zsigereimből jött. Nem súlyozgatok soha. Soha” – fejtette ki a Nemzet Színésze.

Október 23.-án, az SZFE-t támogató felvonuláson, odafenn, a Vas utcai épület platóján lehetett őt látni. Ennek kapcsán kifejtette: „Akármilyen nehezemre esik járni, ezúttal muszáj volt odavánszorognom, kimásztam arra a terasz-félére, Gálvölgyi segített. Muszáj volt jelen lennem. Mert totálisan abszurd, ami ott történt és történik még mindig. Hát kérdezem én: létezhet bal- és jobboldali színjátszás? A jó büdös francba: Lady Macbeth jobb- vagy baloldali megközelítésben!? Kereszténydemokrata Gertrudis, liberális Rómeó, te figyelj, ehhez már Bach Szilvia vagy más zseniális parodista kéne. Amúgy sem tűröm a manipulációt.”

Könyvében azt írja: „önző, magabiztos kis dög voltam”: „30 éves korom körül, Kaposváron szép finoman megtanítottak, hogy ez az ÉN nincs. Csak a MI van. Nem egy csapásra történt, de nagyon megváltoztam, igen.”

A teljes interjú a Jelenben olvasható.
Jelen 2020.12.17 – 72,73,74,75. oldal