A „K” ügy – igazságtalanság két részben című darabot mutatta be szeptember 10-én a Miskolci Nemzeti Színház, mely Henrich Von Kleist Michael Kohlhaas című kisregénye alapján, Rusznyák Gábor átiratában és rendezésében készült a Kamaraszínház színpadára.

A Kleist által megírt Kohlhaas történetet (amely eleve egy valós történelmi esemény irodalmi feldolgozása) sokan gondolták tovább és írták át az évszázadok során (némiképp a saját történetüket, történelmüket, korukat belecsempészve az eredeti alkotásba). – Ezen feldolgozások közül számunkra nyilván a Sütő András által írt „Egy lócsiszár virágvasárnapja” a legkedvesebb, de a színházi köztudatban jelen van Tasnádi István átirata, épp úgy, mint a 2016-ban bemutatott Gábor Sára és Hegymegi Máté által jegyzett változat is – mondja Rusznyák Gábor. Hogy miért meséli el újra és újra és mindig kicsit másként ezt a történtet a színház? – teszi fel a kérdést a rendező. – Egyrészt mert az alapanyag – túl azon, hogy rendkívüli módon – dramatikus, emellett sokféleképpen elmesélhető. Az alaphelyzet a legtöbb néző számára ismerős és átélhető. Egy átlagembert nyilvánvaló igazságtalanság ér, jogérvényesítése viszont „bizonyos akadályokba ütközik”. Az ügyet „felsőbb utasításra” eltussolják.

A történet hátterében a politikai és az erkölcsi értékek válsága, szembekerülése áll. Kleist a totális diktatúrát kiépítő újkori hatalom természetét is elemzi a XVI. századi eseménysor kapcsán. A XIX. század eleji zsarnokság erkölcsromboló mechanizmusára mutat be példázatot Kohlhaas Mihály történetében. Az abszolutisztikus rendszer azzal tetézi az alattvalók feletti uralmát, hogy belegázol a személyiség legbelsőbb szféráiba, sárba tiporja az emberi méltóságot, és mindezt cinikus szemforgatással, a jogállamiságra való hivatkozással teszi – részletezi Rusznyák Gábor. Hozzáteszi, társadalmilag talán ezek a legérzékenyebb folyamatok, az éppen aktuális „hatalmasok” és az éppen aktuális „kiszolgáltatottak” viszonya. (A szerepek a történelem időkerekében forognak és cserélődnek). A történet emellett a legemberibb fundamentum: a család széthullását illetve a különböző generációk (érték-különbségekből fakadó) a morált és az erkölcs fogalmát eltérően értelmező, nemzedékek közti feszültségét is megmutatja. – Az igazság itt polifon módon jelenik meg. Nincsenek egyértelmű hősök. Kohlhaas egy bizonyos ponton az erkölcsi magasságból épp úgy a bűn mocsarába zuhan, ahogyan a másik oldalon Luther (noha erkölcsileg feddhetetlen, de morálisan nem az), hisz politikai érdekek mentén cselekszik. A helyzet egy idő után annyira abszurd és szürreális, mint egy Broadway revü. Ez is lesz a készülő előadás alapvető műfaja. Nevetés és borzongás. 

Hisz a legélesebb, legtragikusabb emberi helyzetek bizonyos aspektusból nevetségesnek tűnnek. Felszabadult nevetés és gyomorfacsaró fájdalom ez a kettősség, amely emberivé és igazzá teszi a színházat és remélhetőleg ezt az előadást is – fejti ki a rendező.

A szereposztás itt érhető el.

Simon Zoltán szerint Michael Kohlhaas szerepének eljátszása eddigi pályájának egyik legösszetettebb feladata.

– Nagyon sokrétű történet az övé. Felmerül a kérdés, hogy meddig lehet „vele menni.” Van egy ember, aki betart minden törvényt, egy mintapolgár. De olyan mértékű sorozatos igazságtalanság éri, amire azt mondja, hogy nem tud így tovább létezni. Mártír is lehetne, de itt jön az ellentmondás: nagyon sok erőszakosságot elkövet ő is. Itt ez az ember, akit először megsajnálunk, majd aztán megértünk, de megkérdőjelezzük a tetteit: vajon mekkora árat lehet kérni, visszakérni, fizetni és megfizettetni magunkkal és más emberekkel az igazunkért? – veti fel a kérdést a színművész.

– Thomas Mann nem véletlenül nevezi ezt a történetet a német irodalom legerőteljesebb elbeszélésének. Ez tényleg egy olyan „mese,” amiről érdemes beszélni. Ez egy olyan színházi pillanat, amit örömmel oszt meg az ember a nézőkkel. Nagyon szeretnénk átadni és megélni ezt a történetet, amennyire csak tudjuk – mondja Simon Zoltán.