A Miskolci Nemzeti Színház nézőterének van olyan pontja, ahonnan, ha nem teljesen zárt a díszlet, belátni a takarásba. Nekem történetesen ez a megszokott helyem a Nagyszínházban. Láttam már őt munka közben feszülten figyelni, kézi adóvevőn intézkedni, néha szaladni… és sokat mosolyogni. A kedves mosoly, a vidámság beszélgetésünknek is kísérője volt végig, miközben minden mondata arról szólt, mennyire komolyan veszi, amit csinál. Orehovszky Zsófia ügyelőt kérdezte Juhász Ferenc, mnsz-blog.gportal.hu szerzője.

A középiskolában bérletünk volt. Még ha nem is minden darab tetszett, mindig volt ott valami varázsillat s ezt a mai napig érzem. 

Nagyon rokonszenves, amit mondasz, mert ez a bizonyos varázsillat számomra is ismerős és állandó kísérő, az első igazi színházi élményemtől kezdve.

Éreztem akkor is, amikor már dolgozóként léptem be először a színházba. Itt a varázslat mindig jelen van, akár mi csináljuk hátul, akár a színpadon látom a kollégákat, amint létrehozzák. Premier előtt is mindig azt szoktam mondani: Na, gyerekek, mutassuk meg, varázsoljunk! Nagyon szeretem a kollégákat nézni, ha megtehetem, mindig beülök, sokat tanulok. Mivel én ismerem őket, nyilván más szemmel nézem, akár tudom is, hogy az adott helyzetben éppen esetleg mire gondol az illető. Mondhatjuk, hogy mindenkivel barátok vagyunk. Örülök, ha valaki személyes dolgaival fordul hozzám, kér vagy kérdez. Nagyon jólesik.
Változatos a munkám, mindig történik valami, nincs két egyforma próba, két egyforma előadás és azonnal reagálni kell. Meg kell oldani hihetetlen szituációkat olykor, amelyekről el sem tudnám képzelni, hogy egyszer ilyen elő fog állni. 

Sugárzik belőled, mennyire imádod, amit csinálsz. Imádod – a szereted szó itt kevés.   

Annak idején, amikor 2001-ben – akkor még, mint öltöztető – idekerültem, azt mondták nekem: „Ha a következő egy-két hónapban nem kap el a gépszíj, akkor nincs értelme itt maradnod.” Ha az ember nem szívből csinálja, ha nem szereti, akkor minek? Sokan vagyunk itt, akikkel ugyanígy érzünk.

Hogyan kerültél öltöztetőből ebbe a munkakörbe?

Eltelt néhány év, s Füsti Molnár Ágota ügyelő, aki korábban táncos volt, megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem ehhez a szakmához. Ő látja bennem a tüzet és ambíciót, ami kell hozzá. Kértem két hét gondolkodási időt, mert ez nagyon nagy felelősség – pedig akkor még nem is voltak ennyire nehéz, összetett előadások, mint manapság. Úgy éreztem, szükségem van arra, hogy átgondoljam, de már egy hét után válaszoltam. Nincs veszteni valóm – 24 éves voltam akkor –, megpróbálom. 

Nyilván nem ment egyik napról a másikra. 

Minden szabadidőmet ott töltöttem mellette, néztem, hogyan dolgozik, figyeltem, ahogyan egy ügyelőpéldányt vezetni kell, igyekeztem mindent ellesni. Ugyanígy voltam Krivjánszki Istvánnal, aki szintén táncos volt, mielőtt ügyelő lett volna. Ő a Kamarában volt legtöbbször, de dolgozott a Nagyszínházban is, például ő ügyelte a Majoros István koreografálta Diótörőt. Ez az időszak nagyjából fél évig tartott, majd elkezdődött egy próbafolyamat, amelynek során azt mondta Ágota: „Na, kislányom, most ide leülsz, adok neked egy üres példányt – és csináld!” Ha kérdésem van, természetesen menjek és kérdezzem, de kíváncsi rá, egyedül hogyan dolgozom. Meg volt elégedve, ne aggódjak, ha így folytatom, minden rendben lesz. Azután egyszer csak azt mondta előadás közben: „Most ide beülsz, én itt leszek melletted, csináld azt, amit én szoktam!” Remegő ujjal nyomtam meg az ügyelőpulton a gombokat, iszonyatos belső feszültséget éreztem, de megráztam magam. A remegés az ujjamban azután is még hosszú ideig megmaradt. 

A Valahol Európában volt az első alkalom, de akkor még mindig nem voltál a mai státusban. 

2006-ban, a Radoslav Milenković által rendezett Cseresznyéskert ügyelője beteg lett. Egy héttel a bemutató előtt már nem is tudott bejönni. Azt mondták, enyém a darab. Elsápadtam, de Ágota megsimogatta a hátamat: „Jól van kislányom, mindent ugyanúgy csinálj, mint eddig, nem lesz semmi baj!” Féltem, viszont hajtott a gondolat, megmutatom, hogy képes vagyok egyedül rá. Halasi Imre volt akkor a direktor, a bemutató estéjén tíz perccel kezdés előtt, amikor éppen remegő kézzel próbáltam magam lenyugtatni, odajött hozzám. Rám nézett: „Ne izgulj! Bízom benned, minden rendben lesz.”

Nyáron megkaptam a szerződést. A Charley nénjét csináltuk a nyári színházban, öltöztettem és egyszer csak jött a produkciós igazgató, hogy menjek föl, szerződést kell módosítani, másnaptól hivatalosan ügyelő vagyok. Madarat lehetett volna fogatni velem, nagyon jó érzés volt. És onnantól kezdve sorra kaptam a darabokat.

Nem elég azonban tudni, mit kell tenni, tekintélyt is kell szerezni. 

Az persze még beletelt egy időbe, amíg sikerült kivívnom a tiszteletet. Márpedig egy ügyelőtől mindent el kell fogadni, amit mond. Ha azt mondom, hogy ez van, akkor ez van. Meg kell csinálni, akár a színpadon van bent valaki, akár a takarásban. Nyilván itt is vannak azért íratlan szabályok, amelyeket betartunk. Például a művésznőket hívjuk először, azután a művészeket, majd balettkar, énekkar, külső kisegítők. Tudni kell, mi az, amit nem illik a hangosba bemondani és a szavakat is meg kell válogatni, hiszen mindenhol hallják az épületben, sőt, most már a művészbejáró környékén kint az utcán is.

A határozottság mellett nagyfokú nyugodtságra is szükség van, sok múlhat ezen.

Valószínű, a habitusom segít, hirtelen is vagyok, de úgy érzem, ezt tudom kezelni és megvan bennem a határozottság. Próbálom mutatni, hogy én nyugodt vagyok, hiszen nyilván ezt kell sugároznom mindenkinek, akár a műszak, akár a művészek felé, de belül természetesen én is izgulok. Egy főpróbahéten azért van feszültség, de próbáljuk mindig úgy levezetni – viccelődéssel -, hogy sosem kiabálásba vagy olyanfajta veszekedésbe, konfrontálódásba torkoljon az egész, hogy ne érezzük jól magunkat. Szeretem, ha jó kedvvel dolgozik mindenki, hiszen egy csapat vagyunk pincétől a padlásig.

Különösen nagy az izgalom a premierek estéjén. A legutóbbin, Selmeczi György operájának, a Veronnak bemutatóján a szerző ott állt mellettem az ügyelőpultnál. Nem bírta kintről nézni, ki-be mászkált – fogta a kezemet, miközben az övé remegett és azt vettem észre, én ettől önkéntelenül is igyekszem mind higgadtabbnak mutatkozni, míg kezd ő is megnyugodni. 

Különböző stílusú rendezőkkel kell együtt dolgoznod, esetenként máshonnan érkezőkkel is, de itt is többen vannak.

A Művészeti Tanácsból mindenkinek van egy érdekes rendezési módszere. Mindegyiket szeretem és annyira egy hullámhosszra tudok velük kerülni, hogy sokszor nem is kell már kimondaniuk dolgokat. Béres Attila energikusan, lendülettel dolgozik. Keszég Lászlóval most a Mester és Margaritában végre, mint színész is dolgozhattam, hiszen ő a Mester. Rusznyák Gábor mindig a végleteket próbálja megmutatni a szereplőknek, hogy azután ők maguk találják meg az utat. Szabó Máté szeret boncolgatni. Szőcs Artur ennyit szokott mondani: Megoldod. Ő ilyen.

Mivel már régen csinálom, sokszor van, hogy a rendező felvázolja nekem, mit szeretne, és ha azt mondom, hogy meg lehet csinálni, de akkor ehhez ez és ez kell vagy esetleg egy picit módosítani kell, vagy másképp kell a díszletet megcsinálni, változtatni egy elemet, elfogadják. Ferdi (Szobonya Ferdinánd színpadi felügyelő) ugyanígy elmondja a véleményét, javaslatait. Harmonikusan, összeszokottan dolgozunk együtt vele is. A főpróbahét első napján még mi is ismerkedünk a rendes díszlettel, hiszen addig csak jelzés díszletekben folytak a próbák. Hozzá kell csiszolódnunk a darab üteméhez, a színpadon lévő művészek mozgásához, összes rezdülésüket ismerni kell, míg végül szépen összeáll minden. Ezt nagyon élvezem.

Sok zenés produkciót ügyelsz, operát, operettet, musicalt…

Amikor Ágota azt mondta, hogy operát most már nem nagyon szeretne csinálni, megkérdeztek engem. Akkor még nem tudtam kottát olvasni. Odamentem a legjobb barátnőmhöz, aki hegedűs a zenekarban és a Miskolci Szimfonikus Zenekarban is játszik, megkértem, hogy foglalkozzon velem. Autodidakta módon megtanultam a kottaolvasást. Azóta is használom, nem is csak operaelőadásokban. A Déjà vu-ben például az elején elhangzik Philip Glass szerzeménye, ott minden kottára megy, csak abban tudja az ember követni a dolgokat.

Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de nagyon kedves nekem a Veron című Selmeczi-opera. Amikor még főpróbahét előtt voltunk, a zenekartól még nem hallottam, csak a korrepetitortól, zongorán, nyilván teljesen más volt. Az egésznek a hangulata, az énekesek, minden olyan, hogy visz magával. Attól kezdve, hogy felmegy a függöny, jön az újoncok kara, majd a táncház, elindul egy pezsgés az emberben, ami tart végig. Iszonyatosan jó zene, nagyon szeretem. 2015-ben rendezte Kesselyák Gergely Puccini: Tosca című művét. Azt szerettem eddig a legjobban az operák közül, és mindaddig, míg el nem jutottunk a Veronnal a főpróbahétig, azt gondoltam, nem lesz még egy hasonló. De van. A rendezés is – Szabó Máté olyan rendező, aki szereti kibontani a szereplők személyiségét és nem is gondoltam, hogy operában erre így szükség lehet.

A prózai darabok közül melyik számodra az évad kedvence?

A Bolha a fülben – aki benne van, annyira könnyedén és természetesen játszik mindenki, élvezik az első pillanattól az utolsóig. Rengeteg az ajtó és nagyon sokszor nekem kell őket indítani. Pontosan ezért ebben három pultból ügyelek. Hiába kicsi a díszlet, én folyamatosan mozgásban vagyok, hogy lássam őket.   

Munkád hallomásból talán a nézők számára is ismert eszköze az ügyelőpult. 

Igen, de ez nem jelenti, hogy nekem végig ott kell ülnöm. Az elmúlt években egyre bonyolultabbak az előadások technikailag. Annyi mindenre oda kell figyelni, hogy nem ülhetek végig a pultnál. Eleve nem is vagyok az a típus. Hiába tudom például, hogy ott van időben egy jelenet előtt a színész, akkor is felállok és megnézem, saját szememmel győződöm meg.

Hogyan kezdődik egy estéd?

Előadás előtt először is egy kávé vagy egy tea. Bejövök, körbejárom a színpadot, megnézem, a kellékek közül mik vannak bepakolva, a fogyó kellékek is meglegyenek. Azt is ellenőriznem kell, hogy rendesen fel van-e takarítva a színpad, hiszen van például olyan előadás, a Déjà vu, ahol az egyik képben teljes magasságában megemelkedik, ami azt jelenti, hogy hátul 180 cm magasan van a legmagasabb pontja, és ha csúszik, akkor a táncosok eleshetnek rajta. De csúszásveszély a sík terepen is van. Fontos, hogy az öltöztetők is készen álljanak a dolgaikkal. Ugyanebben az előadásban sokszor nincs idő az öltözőbe menni, itt a színpad mellett kell megoldani.

Megbizonyosodom róla, ki az, aki itt van, díszítők, kellékesek, hangosítók, világosítók, fodrászok, öltöztetők, pirotechnika, ki a színpadmester, ezeket le kell adnom minden előadásról.

Átnézem a példányomat, mert elég sok dolog van, amit figyelembe kell vennem. Minden darabnál akad valami speciális dolog, amire külön nagyon kell figyelni. Ismét a Déjà vu a példa, mert ennek díszletei, kellékei vannak éppen a színpadon, különleges előadás, nem támaszkodhatom arra, hogy van egy végszó (ebben az előadásban nincs próza, csak zene és tánc). Le van írva minden, mikor, hol, ki vagy mi indul. Még a rendelkező próba előtt volt egy körülbelüli leírás, de ahhoz képest sok minden változott, úgyhogy kijegyzetelgettem támpontokat. Van egy rendszer, ami alapján csináljuk a szövegkönyveket, az egyik lap mindig üres, hogy tudjak oda jegyzetelni magamnak. Mindig ki kell tapasztalnunk, mennyi az az idő, amikor hívnom kell a szereplőket vagy a műszakot. Nekem Ágota mindig azt mondta, úgy hívjak, hogy még a büféből – ami nálunk a 4. emeleten van – is ideérjen.

Kapcsolatot tartok a nézőtéri ügyelővel. Ők és a nézőtéri dolgozók a 7 órakor kezdődő előadás előtt hatra érkeznek, akkor én már bent vagyok. Minden előadás előtt (és a szünetekben) kimegyek. A nézőtéren is mindennek készen kell állnia az előadás indításához. Ha csoportok jönnek különbusszal, esetleg kicsit késnek, és ezt jelzik, akkor eldöntöm, megvárom-e őket, vagy ha túl sokat késnek, akkor majd hátra beültetik őket. Imádom a nézőtéri néniket is.

Meglehetősen összetett, a kívülálló számára rendkívül bonyolultnak tűnhet a feladatod, bár a felsorolás még nem is teljes. Tegyük fel, hogy minden rendben van, elindítod az előadást. De még azután is történhet valami rendkívüli, nem várt helyzet, esemény. Egy percre sem lankadhat a figyelmed, mindent meg kell oldani, esetleg alig néhány másodperc alatt döntve, s lehetőleg úgy, hogy a néző semmit ne vegyen észre.

Ha valami rendkívüli dolog történik a színpadon, technikai hiba vagy megsérül bárki… be kell írnunk az ügyelői jelentésbe. A rendezőasszisztensnek szintén leírást kell adnia róla, neki viszont részletesen. Egyszer, évekkel ezelőtt még magamat is felírtam, amikor hibáztam valamit. Ha titeket felírlak, akkor magamat is, hiszen én is a „brancshoz” tartozom – így gondoltam.

A Producerek című musicalt nem csak ügyeled, de benne is vagy.

Az első olyan előadás, amiben bemegyek a színpadra. Béres Attila rendezte és rávett. Bár saját magamat, ügyelőt kell alakítanom, s csak néhány pillanat az egész, féltem tőle, de mondták a kollégák, hogy a közönséget gyakorlatilag nem is fogom észlelni az erős reflektorfényben. Így is lett.   

A színházi munkával járó időbeosztás nagyon erősen eltér az általában szokásostól. Neked pedig van egy kisfiad, akit egyedül nevelsz.

Ő szinte itt nőtt fel velem. Mindig azt mondjuk, hogy ez a második otthonunk, családunk. Másfél éves volt, amikor itt ült mellettem a Diótörő alatt. Csak pár lépésbe került volna, és bent van a színpadon, mégis nyugodt voltam, tudtam, mennyire elvarázsolja az egész. Három évesen benne volt az Illatszertárban, azóta összesen 11 előadásban szerepelt. Vártam, mikor jön el az a pillanat, amikor nem akar már ide bejönni. Most, 12 évesen, évek óta sportol és bár szeret itt lenni, úgy látom, neki az a fontosabb. De éppen ma kérdezte meg, mikor jöhet legközelebb.

Miközben beszélgettünk, többször „rácsodálkoztál” az üres színpadra, milyen furcsa, amikor nincs rajta nyüzsgés, élet – mondtad. A te életed pedig – teszem hozzá én – a színház. Füsti Molnár Ágotának jó szeme volt, meglátta benned az elhivatottságot… 

Szerző: Juhász Ferenc, Forrás: https://mnsz-blog.gportal.hu

Köszönet Juhász Ferencnek!