Eredetileg rendezőnek készült, de végül azokra hallgatott, akik szerint a dramaturg szak jobban passzol hozzá. Sándor Júlia dolgozott már a Don Carloson, a Mester és Margaritán és a Vad nyomozókon is, jelenleg a 451 Fahrenheit bemutatására készül. A 168 óra kérdezte.

Arról szólva, hogy jött az életébe a színház, mitől lett az a fő vágány, Sándor Júlia elmondta:
„Egyszerűen van a közegnek valami olyan nyitottsága, játékossága, elfogadó attitűdje, amiben könnyű otthon lenni. (…) Eredetileg rendezni szerettem volna, de a rendező szak mellett jelentkeztem dramaturg szakra is. Szerettem írni, ami talán az erre a szakra való jelentkezésnél a leggyakoribb motiváció, de még jobban érdekelt egy előadás egészének átfogása” – fejtette ki a dramaturg, aki nem mondott le a rendezésről sem, de saját bevallása szerint több bátorságra volna szüksége hozzá.

A kérdésre, mennyire lehet ilyenkor befolyásolni a rendezőt, azt felelte: „Befolyásolni egyáltalán nem érdemes. Én azt szeretem, ha van egy közös cél, amit én is a magaménak érzek, mert – bár nem mindig van így – egy közös gondolkodásból alakult ki, és onnantól kezdve ezt a közös célt kell szem előtt tartani, és lehet arról vitázni, hogy ezt hogyan lehetne még jobban megközelíteni. Én azt várom el egy rendezőtől, hogy csak akkor vigye tovább egy ötletemet vagy felvetésemet, ha a magáévá tudja tenni, mert egyelőre úgy működik ez a hierarchikus rendszer, hogy neki kell azt képviselnie egy intézmény és a színészek előtt. Ugyanakkor dolgoztam már olyan előadásban, ahol a rendező ugyanígy állt a színészekhez, ami nagyon szimpatikus volt – hiszen a bőrüket, rendezői színház korszaka ide vagy oda, mégis ők viszik vásárra.”

Azt is hozzátette: „(…) A rendezőkkel való kommunikációban élesen ketté kell választani azt az „amúgy a saját rendszerén belül jó, de én nem így csinálnám” típusú dolgot, ami mindig ízlés kérdése, attól, ami „semmiképpen nem maradhat így”. Előbbinél, ha olyan a helyzet, szívesen fölvetem, mondjuk egyszer, hogy „figyelj, van egy ilyen ötletem, szerintem ez rendezői szempontból még izgalmasabb tudna így lenni, gondolj bele”, ahogy egy színész is jön ajánlattal egy próbán, de ez nem egy olyan dolog, amit erőltetni kell. Ha nem inspirálja, nem érdemes feszegetni. Ha viszont mondjuk valami nagyon öncélú dolog születik vagy valami olyan, ami félrevisz, akkor abban kitartóbb szoktam lenni, hogy ez ne menjen így nézők elé. Az egyéb meglátások esetében kettőnél többször ritkán mondom el ugyanazt egy rendezőnek: ha valami kettőből nem fogan meg, akkor azt el szoktam engedni. Bár most éppen a felülvizsgálás időszakában vagyok ezzel kapcsolatban.

Azt is elmondta, mire vonatkozik ez a felülvizsgálat: „Hogy az egész ennél sokkal dinamikusabban működik. Lehet, hogy csak rossz pillanatban mondtam, és harmadszor elmondani még nem erőszakosság. Ahogy az is van, hogy a próbát nézve rájövök, hogy valamit már nem érdemes szóvá tennem, mert közben megoldódott, vagy látom, hogy már a színész és a rendező is érzi: ott valamit meg kell oldani. Nem kell azokat a helyzeteket keresni, hogy mindenáron igazold: te is dolgozol, nem csak ülsz ott. Ahogyan azt sem kell senkinek az orra alá dörgölni, ha te már egy hete megmondtál valamit. Lehet, hogy nem mindig fognak elismerni, de biztos, hogy nem ettől fognak becsülni. Ilyenkor egyszerűen együtt kell velük örülni, hogy megtaláltatok valamit.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható.

168 óra 2022.03.03 – 48,49,50,51. oldal