„Szeretni a világ legszebb, legrepítőbb dolga” – Interjú Kárász Eszterrel és Miklós Marcellel
2024. november 6., szerda 08:03
Október közepén volt a bemutatója a Cocteau és Piaf c. darabnak, amelyet Lábán Katalin rendezett az RS 9 Színházban. A két szereplő megformálóival, Kárász Eszterrel és Miklós Marcell-lel beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló közönyről, a düh emésztő erejéről, egy ágyon fekvő férfi érzéseiről, húsz éve énekelt sanzonok sejtekbe ivódó erejéről, toxikus kapcsolatokról, a barátság sajátos értelméről és a szerelem abszolút teréről…
A közönyről először mi jut az eszetekbe?
Eszter: Mióta ezt az előadást bemutattuk, most már az első gondolat, ami beugrik róla, biztosan mindig Cocteau Közönyös szeretője lesz. De ha a darabtól függetlenül gondolok erre a szóra, akkor az első érzés, ami végigfut bennem a közönnyel kapcsolatban, az a düh.
A közöny pusztító és romboló, sok történelmi pillanatban okozott tragédiákat, mikor egy közösség közönyösen elfordította a fejét attól, ami a közösség többi tagjával történt. És kicsiben is, az ember és ember közti kapcsolatokban is hatalmas károkat tud okozni.
Marcell: Közönyösnek lenni a világ dolgai iránt… Mikor már semmi nem hoz lázba, egyfajta érzelemmentesség. Talán kiábrándultság, kiégés. Számomra ez rendkívül negatív, hiszen ekkor már az emberek sem jelentenek semmit. Eszembe jut még egyik kedvenc könyvem, Albert Camus Közönye.
Szerintetek tud-e hasznos, gyógyító lenni olykor a közönyösség?
Eszter: Az odafigyelés, az együttérzés, a figyelem, a szeretet gyógyító. A közöny fájdalmas, megsebző, romboló, hideg, tönkretevő és magányos. Sok jelző eszembe jut róla, de semmiképp nem a hasznos vagy a gyógyító.
Marcell:
Nagyon nem tudom elképzelni, hogy a közöny gyógyító lenne. Bár ha az ember nem kap reakciókat, lehet, hogy elgondolkodik azon, valamit rosszul csinál. Csak hát lehet, hogy nem tudja, merre induljon el.
Ha mondjuk, épp hullámvölgyben vagyok, sajnálom magam, és a világ ezzel szemben közönyös, akkor lehet, hogy összeszedem magam lassan, tehát öngyógyítok. Szóval elég bonyolult kérdés szerintem.
Hogy érzitek, milyen személyiség volt Cocteau és Piaf?
Eszter: Én lassan 20 éve énekelem Piaf sanzonjait, és viszem az emlékét előadásról előadásra a Padam sanzonestemmel. Ha ilyen hosszan kísér valaki odafentről, és fogja a kezed kicsit földöntúli barátként, mesterként, akkor sokminden összeér a személyiségetekben. Valahol mélyen borzongatóan közel érzem magamhoz.
Minden porcikámmal átérzem a szeretetvágyát, a féktelenségét. A viselhetetlenül sok, rengeteg voltában is a törékenységét. Értem és érzem azt a konokságot, ami tragédiák és betegségek után is felvitte őt a színpadra. Ahogy igazán a színpadon, éneklés közben tudott önmaga lenni.
Ahogy mindig 150 százalékig égette magát el a színpadon…és az életben. Ahogy a legmélyebbről is mindig felállt. Ahogy nem bánt semmit sem. Amiről énekelt, az a zsigeri szeretetvágy mindenkiben ott van. Ő őszintén, kendőzetlenül és önazonosan vállalta fel mindenki előtt. Én pedig 20 éve az ő szavain át tudom, érzem magam.
Marcell: Cocteau mindig is foglalkoztatott. Még gyerekként játszottam a „Rettenetes gyerekek” című regényéből készült drámában. Nagyon szeretem ezt a darabot. Jól ismerte az emberi működést, érzékeny volt és szabad szerintem. Ebben a mostani darabban (Coceau és Piaf) a kedvenc mondatom tőle az, hogy mi érdekli: „A folyékony áttűnés egy másik világba, a szomorúság, a halál.” Engem is foglalkoztatnak másik világok, dimenziók. Rengeteget gondolok a halálra. Egy új életre. Amíg szerhasználó voltam, láttam különböző világokat.
Mennyire tudtátok magatokat függetleníteni a Piaf-mítosztól, a személyéhez kapcsolt képtől?
Eszter: Engem Piafban sosem a mítosz érdekelt, hanem a mögötte bukdácsoló esendő ember. Ebben az előadásban is az foglalkoztatott, és azért is vállaltam, mert
nagyon érdekelt, miért akart Piaf a hatalmas koncerttermek színpadain áténekelt évtizedek után színészként színpadra állni, mit keresett, mi az, amit dalokban nem, de ebben a darabban ki tudott adni magából, amit ezzel meg tudott élni.
A közönyös szeretőt Cocteau kifejezetten Piafnak írta, ő játszotta el először (egyébként akkori párjával, Paul Meurisse-szel). Nagyon izgalmasan keveredik benne a valóság és az írói képzelet. Piaf játszotta, ő az, de mégsem ő. Az ő és Cocteau romboló kapcsolataiból lett összegyúrva, félig valóság, félig egy szerep.
Marcell: Én nem annyira ismertem a Piaf-mítoszt. Mindig az adott anyagból (szövegkönyv) indulok ki. A fantáziámra bízom és a rendezőre az adott karaktert. Talán megnézek pár fotót. Az izgat, hogy a megírt karakter és Miklós Marci találkozásából mi születik.
Szerintetek lehet “csendben” szeretni, szerelmet, akár nagy szerelmet átélni?
Eszter: Hát persze. Rengetegféleképpen lehet megélni a szerelmet. Csendben és kitörő hangosan is. Ez nem függ a mélységétől.
Marcell: Lehet csendben szeretni. Nem kellenek mindig a „magas hangok”, nagy küzdelmek, veszekedések. Az a lényeg, hogy megismerjük a másikat és tiszteljük. A mély és igaz szerelem sohasem hangos. Például a feleségem és én ilyenek vagyunk.
Adhat-e a kommunikáció hiánya pozitív értelemben valamit is hozzá egy kapcsolathoz?
Eszter: Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy az éhezés adhat-e hozzá pozitívan a jóltápláltsághoz.
A jó kommunikáció a jó kapcsolat alapja. Anélkül megismerni sem tudja egymást igazán és mélyen két ember, nemhogy egyet nem értéseket, gondokat vagy konfliktusokat megoldani. Kommunikáció nélkül minden kapcsolat szétesik.
Marcell: A kommunikáció hiánya a legveszélyesebb egy kapcsolatban. Meg kell tudni beszélni a dolgokat. Egyre kevesebbszer beszélünk egymással. A digitális világ irtja az igazi kommunikációt. Mindent meg lehet beszélni.
Eszter, Marcell, titeket mi jellemez inkább e téren?
Marcell: Szeretek mindent megbeszélni, őszintén kimondani. Az életem mindig is egy nyitott könyv volt. Könnyen megnyílok, akár ismeretlenek előtt is. Az őszinteség és a nyílt kommunikáció nagy fegyver a mai világban. Az emberek kezdik elfelejteni ezt.
Jól érzem, hogy ez a kétszereplős darab egy ügyesen és ízlésesen becsomagolt monodráma?
Eszter: Ezt a darabot egyértelműen monodrámának írta Cocteau. Nála a férfi végig csak fekszik az ágyon, és újságot olvas. Ettől még drámaibb a hiánya, hogy ott van, de valójában még sincs ott.
A mi előadásunkban a darab előtt megjelenik Cocteau, akit Marci játszik, és egy villanásnyira belepillanthatunk Piaf és Cocteau kapcsolatába, a darab születésébe. Így a mi előadásunk tényleg kétszereplős előadásba becsomagolt monodráma,
ami szerintem nagyon izgalmassá teszi. Sőt, valójában háromszereplős, mert nagyon fontos szerepe van benne a zenének, amit Wagner-Puskás Péter sző körénk a zongoránál.
Marcell: Nevezhetjük monodrámának is. Azért azt gondolom, Cocteau és Piaf jelenete jó bevezető a „közönyös szeretőhöz”. Cocteau rajongása és személyisége, művészete hozzáad ehhez a darabhoz. Jól van felépítve. Hiába nem szólalok meg a darab második felében, ott vagyok koncentráltan. Segítem Esztert.
Milyen szerep jut szerinted, Marcell, Piaf mellett Cocteau-nak? Miért lehet itt hangsúlyosan fontos az, ahogyan ő viszonyul Piafhoz?
Marcell: Azt gondolom, fontos kapcsolat volt az övék. Ki nem mondott szerelem. Cocteau rajongása, imádása és szeretete sokat adhatott Piafnak. Két fantasztikus személyiség volt, tele tűzzel. Igazi barátság és kötődés. Én ezt próbálom színpadra vinni.
Eszter, te, aki egyben a darab fordítója is vagy, hogy érzed, miben tud, szeretne egyéni hangon szólni a szerelemről ez a Jean Cocteau-mű?
Eszter: Számomra ez a darab nem feltétlenül a szerelemről szól. Ez egy toxikus kapcsolat, ami e között a nő és férfi között van, és ezt nem mondanám egyikük részéről sem szeretetnek. Van benne eltéphetetlen függés a másiktól, birtoklási vágy, félelem a magánytól, elengedni nem tudás és az elején megélt, valószínűleg nagy szerelem romjai között bolyongás.
Mikor először olvastam el a darabot, arra gondoltam, most legszívesebben megölelgetném ezt a nőt, ráadnám a kabátot, és kivezetném ebből a szobából, ebből a városból, ebből a romboló kapcsolatból jó messzire, ahol új életet kezdhet.
Vagy megráznám, hogy vegye észre, ennél sokkal többet érdemel. Voltam réges-rég én is ilyen méltatlan, romboló kapcsolatban, nagyon nehezen léptem ki belőle, újra kellett építeni az önértékelésem, hogy tudjam, megérdemlem, hogy valaki jól és építően szeressen. Ez a darabbeli nő ettől még nagyon messze van. Fuldoklik egy végeláthatatlan játszmában a férfival, aki élvezi a nő vergődését és eltéphetetlen kötődését. Épp ezért nehéz is volt a próbák során visszanyúlnom ahhoz a régi énemhez, amikor még én is itt tartottam.
Szerintetek miért lehet fontos, hogy legalább saját magunk számára merjünk, tudjunk “hangosan” szeretni, szerelmesnek lenni?
Eszter: Mert szeretni, szerelmesnek lenni a világ legszebb, legrepítőbb (és egyben legfájóbb) dolga.
Marcell: Ha van szerelmünk, akkor igen. Meg kell mutatni az érzéseinket, a rajongásunkat kifejezni nap mint nap. Hangos és mély. Sok ember talán nem találja meg ezt. Én szerencsés vagyok, van egy társam, akit hangosan szeretek, de ha nem beszélek, akkor is tudja, hogyan érzek iránta.