2020 meghatározó jelensége volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításával szemben kibontakozó #freeSZFE-mozgalom. A hallgatók performatív, részvételi akcióiból a művészet és a politika közötti határt elmosó ellenállás fakadt. Milyen ez a Magyarországon mindeddig egyedülálló mozgalom belülről? Erről kérdezte Antal Bálint, Márka Anna, Milovits Hanna és Radványi Fruzsina hallgatókat Gáspár Máté a Színház folyóiratban. A beszélgetés most elérhetővé vált online.

A teljes interjút ITT érhetik el.

A kérdésre, az év végéről visszatekintve hogyan látják a folyamat főbb szakaszait, Antal Bálint elmondta: „Én katakomba-időszaknak hívom magamban azt, amikor nyáron pincékben meg lakásokban, romantikus, eldugott helyeken találkoztunk. Ott szerveztük a tüntetéseket, ott festettük a molinókat; az egyetem még zárva volt akkor. Kerestük a helyeket, ahol tudnánk találkozni és beszélgetni. Egész nyáron bénának éreztük magunkat, mert mindig csak spekuláltunk és reagáltunk. Eszembe jut az a fórum, amit a Padláson félig élőben, félig Zoomon tartottunk; a kuratórium talán már ki volt nevezve, de még vártuk, hogy mi lesz az alapító okiratokkal. Piros és zöld nyilakkal illusztrálva a lehetséges forgatókönyveken gondolkodtunk: mi lehet a legrosszabb, és mi a legjobb kimenet? Visszaidézve, azt hiszem, hogy kábé mindenből a legrosszabb jött be, sőt, a piros nyilak mellett akkor olyanok nem szerepeltek, hogy teremlelakatolás, hálózatikábel-vagdosás meg ilyesmi. Tehát túltettek a fantáziánkon, van még mit tanulnunk ezen az egyetemen. Vagy hát majd valahol… Szeptember elseje azért volt nagyon fontos, mert akkor kerültünk először lépéselőnybe a kuratóriumhoz, illetve a minisztériumhoz képest. A foglalás már proaktív lépés volt, hirtelen nekik kellett volna valamit mondani. Érezhető volt, hogy erre nem számítottak, és elindult ez az összevissza beszélés, ami azóta is tart.”

Radványi Fruzsina arról számolt be, októbertől minden egyes „kicsúcsosodás” Szarka Gáborhoz köthető (a kuratórium által kinevezett új kancellár – a szerk.): „Szörnyű élmény volt, amikor először be akart jönni az épületbe, és mi sorfalat álltunk. (…) Minden mélyponton óriási összetartást éreztem. De az elmúlt napok, az elmúlt hetek fejleményei után nem tudom jó szívvel azt mondani, hogy kijöttünk volna ebből a korszakból. Nem tudom, mi jön még, de kibírjuk, mert eddig is kibírtuk.”

Antal Bálint arról is beszámolt, a kuratóriumi névsor, az alapító okiratok, a minisztériumi találkozó, Vidnyánszky Attila kirohanása, Palkovics állandó mellébeszélése vészjósló fellegekként sűrűsödtek felettük: „A Szabadegyetemmel magunkon akartunk segíteni megannyi végigvitázott fórum után, amikor elhatalmasodott a tehetetlenség, eszköztelenség érzete. Ezt kezelte például az, hogy megnéztük a Blokád című filmet, és aztán beszélgettünk az egyetemfoglalásról mint a demokratikus polgári engedetlenség egy formájáról. Ismerkedtünk a jelenséggel, és szabadon megosztottuk egymással a kétségeinket. Szó sem volt kiképzésről, szemben azzal, ahogyan a kormánypropaganda később beállította. Az egyetemfoglalás csak egy téma volt a sok közül.”

Milovits Hanna arról számolt be, mindent a helyzet szült: „Jelképpé menet közben, tőlünk függetlenül alakult egy-egy gesztus, tárgy vagy dal. Viszont az elejétől tudatában voltunk a kommunikáció fontosságának, és ahhoz a saját eszközeinket használtuk.”

„Elegünk lett abból a rosszfajta hazai tüntetéskultúrából, ami valahogy mindig a tehetetlenség élményével végződik. Mindenki hazakullog, általában elkeseredettebben, mint ahogy odament. Igen, szándékosan játékos és békés hangulatot kerestünk, egyrészt hogy megtartsuk az emberek lelkesedését, hiszen sejtettük, hogy ez a küzdelem sokáig fog tartani, másrészt mivel mi magunk is éppen eleget kesergünk, dühöngünk – legalább amikor összejövünk, akkor próbáljuk meg élvezhetőre, erőt adóra hangolni a közösen töltött időt” – tette hozzá Antal Bálint.

„A piros-fehér szalag történetét szeretem elmondani, mert személyesen kötődöm hozzá. Szeptember elsején tagja voltam az első őrségnek, akik bent aludtak aznap éjjel. Reggel kétségbeesetten ébresztgetett Bagossy Bálint (másodéves filmrendező – a szerk.), hogy megjelent a tévében, rádióban, hogy elfoglaltuk az egyetemet, kint vannak a kamerás sajtómunkatársak, mi meg nem vagyunk sehol, veszik a csupasz épületet, a sátrakat elpakolták a takarítók, szóval nagyon cikik vagyunk, csináljunk már valamit. Páran felrohantak a kollégiumba ébreszteni a többieket, elővettük az előző napi tüntetés molinóit, hogy azokat ki kéne rakni a homlokzatra, én pedig bementem a díszletraktárba, és elkezdtem kihordani a Kohlhaas Mihály című előadásom díszletelemeit. Úgy kezdődött az az előadás, hogy amikor szétnyílt a függöny, teljesen be volt szalagozva a portál, ez volt a Kohlhaas útját elálló sorompó. Eszembe jutott ez a kép, ami pont olyan helyet mutat, ami le van zárva, így gyorsan kiraktuk a deszkákat és a megmaradt kordonszalagokat, hogy mégis fel tudjanak venni valamit a kamerák. De hogy ez ott fog maradni, hogy ez szimbólum lesz, az akkor meg sem fordult a fejünkben” – árulta el a rendező hallgató.

Arról szólva, mik az átjárások, kooperációk tanulságai, milyen felismeréseik vannak ezzel kapcsolatban, milyen eredményeket látnak, Milovits Hanna kifejtette: „A megszokott struktúrák, a hagyomány külső konstrukciók, és nagyon meg tudják kötni az embereket. Az osztályrendszer, a szakok, az órarend – nem csak a mi egyetemünkön – igazából a gátjai annak, hogy különféle profilú emberek összejöjjenek és alkossanak. Amint ebben a nagy interregnumban ezek felborultak, rögtön kiderült, hogy a filmesek simán együtt tudnak dolgozni a színházasokkal. Hogy drámainstruktorként a videójáték-tervezőkkel rengeteg közös pontom van, hisz a videójátékok mechanikája a részvételiség szempontjából egészen hasonlatos a komplex drámaóra felfogásához. Bátrabban kellene a régi struktúrákat szétrobbantani. Nyilván káosz lesz eleinte, és nagy munka aztán abból egy új struktúrát létrehozni, de az emberek meg fogják tudni találni a kapcsolódásaikat. Sokszor azért nem találjuk meg ezeket, mert van egy rögzült struktúra, ami elválaszt. De amint ez megszűnik, jó dolgok születnek. Ha a foglalás hepienddel végződne, vagy lenne egy új hely, ott ebből a tapasztalatból kéne újraszerveződni, és nem visszatérni a régi megszokásokhoz.”

Márky Anna arról számolt be: „Az egyetemfoglalás előtt én sokszor éreztem, hogy a más szakokra járók nehezen látnak bele, mit is tanulunk pontosan a tévés szakon. Aztán amint a Tanköztársasággal megteremtettük a négy fal között a magunk szabadságát, egyszer csak elkezdtünk egymással beszélgetni, kooperálni, megismertük, hogyan tudjuk egymást segíteni, ki-ki a sajátos képességeivel. Emlékszem, hogy a fáklyás futás és a live stream napja után összeültünk a büfében. Olyan szeretet vette körbe ott az osztályunkat, amit addig sosem tapasztaltam, és amit örökre magammal viszek. Az egyetemfoglalás kooperációra és egymás megismerésére adott lehetőséget. Akkor jöttem rá, hogy mindig ilyen egyetemre akartam járni, és hogy nagyon jó lenne ezt megtartani, mert csak így érdemes tanulni és alkotni, ennyire szabadon.”

Milovits Hanna hozzátette:” Megtapasztalhattam, hogy a művészet tényleg jelen idejű. Soha nem látott nézőszámot sikerült elérnünk azzal, hogy egy aktuális, a saját társadalmunkat, közösségünket érintő üggyel foglalkoztunk. Lehet darabokat csinálni a múltról, a múltból, lehet elővenni régi alkotók műveit, és azokat felhasználni, de csakis akkor lesz értelme, ha az, amit mindebből kihozunk, a jelen történéseire reflektál, és akkor szól a legnagyobbat, amikor a nagy közösség tud hozzá kapcsolódni. Drámainstruktorként nekünk amúgy ez az alapvető megközelítés, hogy a művészet mindenkié, és a művészetnek feladata a társadalmi ügyekkel foglalkozni, de hogy ez harmadévre így kicsúcsosodott, az gigantikus visszaigazolás.”

„A mi felelősségünk lesz, hogy amikor ez a félelemre és politikai hűségre épülő színházi szakma bedől, össze tudjunk kapaszkodni, és birtokba tudjuk venni. Én ötödévesként azon szerencsések között vagyok, akik megkapták azt a képzést, amit ez az egyetem adni tudott. Mind a szakmaiságot, mind a morált nagy veszélyben látom a jelenlegi helyzetben, és azért küzdök, hogy később is lehessen tanulni ettől a szellemi és értékközösségtől, aminek én is tagja lehettem” – szögezte le Antal Bálint.

A teljes interjút ITT érhetik el.