Nem először rendez a Nemzeti Színházban Valerij Fokin, a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottságának tagja, aki ezúttal fia, Kirill Fokin disztópiáját állítja színpadra Budapesten. A REX című, március 10-én debütáló előadás kapcsán a világszövetség illúziójáról, a jelen háború tragédiájáról és a magyar színészekkel való közös munkáról beszélgettünk.

– Hat évvel ezelőtt mutatták be a „Ma. 2016” című előadást a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban, amelynek ön a vezetője, és amely darab ugyancsak Kirill Fokin egyik elbeszélésén alapul. Abban a globális leszerelés gondolata merül fel, de a világ vezető politikusai végül nem állapodnak meg a fegyverek nélküli együttműködésben. A REX ennek a disztópiának a továbbgondolása?

– Ebbe a sorba illeszkedik a Tisztességes asszony című előadás is, amely szintén a fiam, Kirill írásából indul ki. A rokonság valóban fennáll a két említett darab között tartalmi értelemben is. A jövőben játszódó REX főszereplője és követői egy látszólag nagyon is nemes célt értek el: eltörölték a határokat, egyesítették az emberiséget, létrehoztak egy világállamot. Sokan erről álmodoznak. De a főhős, Leewei Kaplan, az ENSZ legendás főtitkára idős korára kételkedni kezd az életművében, mert úgy érzi, hogy a világegység elérése iszonyatos áldozatokkal járt mind saját családja, mind az emberiség szempontjából. A lelkiismerete által diktált tragikus felismerés komoly belső konfliktushoz vezet.

– Kaplan azzal érvel a központosítás mellett, hogy így szavatolja a világbékét, míg legnagyobb ellenfele, Chomsky ezt cáfolja: „Meg akartál minket menteni a háborútól, de végül is a legnagyobb háborút szabadítottad ránk.” Ez egy szomorú belátás: háború nélkül élni illúzió?

– Ez sajnos így van. A legnagyobb probléma ugyanis nemzetiségtől függetlenül bennünk, emberekben van. Mindannyian olyan szenvedélyek, torz vágyak hatása alatt állunk, amelyeket nagyon nehéz, szinte lehetetlen legyőzni. Ha a mostani szituációt nézzük, a politikai ambíciók, az önhittség irányítja a világot. Ahogy korábban, úgy a 21. század emberei is egymást ölik, függetlenül attól, hogy az éppen mennyire igazságos vagy igazságtalan. És ami különösen baljós: mitől változna ez a jövőben? A mi előadásunk egy nem túl szívderítő diagnózisra épül.

– A darab egy tézisdráma sajátos jegyeit hordozza magán: a felek azon vitáznak, hogy a nemzetállamok vagy egy szövetségbe rendeződött globális hatalom hozza-e el a boldogabb világot az emberiségnek. Szándékozik az előadás dönteni ebben a kérdésben?

– Én ugyan nem ellenezném ezt, de nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen egységesülés valaha létrejön. Mert a világszövetségnek volna egy feltétele: ha az ember nem olyan lenne, mint amilyennek az előbb lefestettem. De mivel az ember esendő teremtmény, a globális egység illúzió. Pedig milyen jól hangzik: egy világrendőrség elrendezi a konfliktusokat, nincsenek háborúk és fegyverek, nincs atomfenyegetés, nincsenek határok, és az emberek szabadon jönnek-mennek. Ha úgy tekintjük, hogy a Föld egy nagy közös otthon, akkor ez egy szép gondolat. Mihail Gorbacsovnak, a Szovjetunió utolsó elnökének is volt például egy olyan elképzelése, hogy Európát egy közös otthonná kellene alakítani, aminek része lett volna Oroszország. De mivel az embereket nem lehet megváltoztatni, egy ilyen egység létrehozásának nem volt meg a realitása. Viszont a torz egység erőltetését, főleg abban a formában, ahogyan azt egyes európai politikusok mostanában ránk akarják kényszeríteni, veszélyesnek tartom A közös otthon ugyanis nem azt jelenti, hogy el kell felejtenem a saját nemzetiségemet, kultúrámat, hogy le kell mondanom a hitemről, a szokásaimról. A legfájdalmasabb elvárás, amikor azt akarjuk, hogy mások is úgy éljenek, ahogyan mi.

– A globális geopolitikai helyzet és konkrétan a 2022. február 24-én kitört háború mennyiben értelmezte át a darabot?

– Ez a téma már régóta foglalkoztat. Tíz éve mutattuk be a Svejk. Visszatérés című – a MITEM közönsége által is látott – előadást, majd 2019-ben a Sztálin születése című darabot állítottam színpadra, nemrég pedig forgattunk egy filmet Petropolisz címmel – ezek mind arról szólnak, hogy a világunk a megsemmisülés határán mozog. A katasztrófa előérzete lengte át ezeket a műveket, és sajnos mindaz, amit éreztünk, bekövetkezett. Olyan katasztrofális eseményeknek vagyunk tanúi, amikor az ember nem több ágyútölteléknél. Akár egyik, akár másik oldalról, a tragédia jele, ha az embert olyan anyaggá silányítják, ami a politikai ambíciók oltárán feláldozható. A Petropolisz című sci-fink végén – amit a magyar közönségnek is szeretnénk az idei MITEM-en bemutatni – a főhős a kiürített Szentpétervár utcáin bolyong, és találkozik régen elhagyott feleségével és gyermekükkel, mint egy új kor Ádámja. E szimbolikus jelenet is azt sugallja, hogy a világunkat nulláról kell újrakezdeni. Sajnos, ezeket a baljós gondolatokat a most zajló háború kiélezte, és ez érezhető a nézőkön is, hiszen az említett előadások a mai napig műsoron vannak az Alekszandrinszkij Színházban. A közönség teljesen másképp reagál a látottakra most, mint tíz évvel ezelőtt.

– Visszatérve a REX-re: a szöveget mintha a Covid-éra hívta volna életre. A szereplők egy jövőbeli virtuális valóságban mozognak, a főszereplő Kaplant, az ENSZ egykori főtitkárát is mesterséges környezetben tartják életben, akarata ellenére. Valóban a bezárkózás időszaka inspirálta ezt az előadást?

– Ezt nem érzem a szövegen, itt inkább arról van szó, hogy a Világszövetség százhuszonkilenc éves főtitkárát a körülötte lévők elvágták a külvilágtól. Nekik ugyanis úgy van szükségük rá, mint Leninre a mauzóleumban. Kaplan amolyan élő halott, akire nem emberként, hanem félistenként tekint a tömeg alkotta világ. Csak ezért van rá szüksége annak a politikai elitnek, amely nem hagyja, hogy meghaljon. Folyamatosan félrevezetik a világban zajló folyamatokkal kapcsolatban, és az a drámája, hogy ezt érzi, és tisztában van vele, hogy a helyzet túsza.

– 2016-ban már rendezett a Nemzeti Színházban. Hogyan ért szót a magyar színészekkel?

– Jogos kérdés, ez mindig egy rendkívül összetett feladat. Japántól Amerikáig számos helyen rendeztem már, de idegen nyelven dolgozni mindig olyan, mintha üvegen keresztül próbálnánk csókolózni. Talán ennél is nagyobb kihívás, hogy a színészek más-más iskolát képviselnek, eltérő színházi eszközökkel élnek. Rövid idő áll rendelkezésre a próbafolyamat során, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Az efféle együttműködésnek van pozitív oldala is: mindig szakmai kihívást jelent, és a színészekkel egymást tudjuk gazdagítani. Nekem már van annyi helyzeti előnyöm, hogy a Nemzeti színészeivel 2016-ban a Krokodilus című darabban dolgozhattam együtt, és az előadást Péterváron, a saját színházamban is sikerrel játszottuk.

– Egy anekdota szerint amikor Szabó István A napfény íze című filmjét forgatta, a híres angol színész, Ralph Fiennes rápillantott az egyébként a sarokban ücsörgő Törőcsik Marira, és megkérdezte a rendezőt: ő ugye egy nagy színész? Közös nyelv híján hogyan ismerhető fel az igazi tehetség?

– A konkrét helyzetet nem ismerem, csak általánosságban tudok válaszolni. Egy színész igazi nagysága a színpadon mutatkozik meg. Amikor egy előadás közben megéled a csodát, akkor nincs több kérdés. Teljesen mindegy, hogy az adott színész japán, orosz vagy magyar, ha el tudja érni, hogy a közönség együtt lélegezzen vele. A színház ebben az értelemben valóban a világ mint közös otthon megteremtéséért fáradozik – még ha ez csak a jelen időben valósul is meg –, hiszen a színházban megszűnnek a határok, a politikai meggyőződések a háttérbe szorulnak, amikor a nézők közösen kezdenek érezni valamit. Ironikusan mondhatnám: mi is egy nagy utópia megteremtésén dolgozunk – de nem olyan veszélyes eszközökkel, mint a REX szereplői.

Lukácsy György interjúja eredetileg a Nemzeti Magazin X. évfolyamának 6. számában jelent meg.