1921. június 28-án született Eötvös Gábor, az Eötvös Cirkusz híres zenebohóca, a „Van másik!” szállóige kitalálója, Jászai Mari-díjas művész, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Magyar Köztársaság Csillagrendje, Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje elismerés birtokosa.
A világszerte ismert zenebohóc, a magyar cirkuszművészet egyik legismertebb és legkedveltebb alakja Eötvös Gábor Balatonmagyaródon született 1921. június 28-án Eötvös Nándor Aladár és Csapó Júlia legidősebb gyermekeként.
1940-ben feleségül vette a szintén nagy múltra visszatekintő Picard cirkuszi dinasztia tagját, Picard Máriát, akivel saját cirkuszt alapítottak, amivel beutazták egész „Nagy-Magyarországot”. A háború alatt sok viszontagságon kellett keresztülmenniük. A háború után az elsők között voltak, akik motorizálták a cirkusz járműparkját, azaz a lovak által húzott kocsik mellett megjelentek a gépjárművek. 1950-ig működött a cirkuszuk, ekkor államosították, vagyis mindenüket elvették. Karhatalommal kényszerítették őket, hogy az elvett felszereléseket vigyék fel Budapestre, és a Cirkusz Vállalat telephelyén, a mai Művésztelepen adják le.
Ezt követően artistaművészekként járták az országot, 1953-ban mehettek először külföldre, az akkori NDK-ba. 1960-ban volt az első nyugati fellépésük Franciaországban. Ezt követően megnyílt a lehetőség és a család szinte az egész világot beutazta. Eötvös Gábor világhírűvé vált, neve fogalommá vált. Különböző passzázs és entré számai a világ minden táján megállták a helyüket.
Már tízéves kiskölyökként is bohóc akart lenni, de hiába kérlelte cirkuszigazgató apját, az rendre azt felelte: ez még várhat, a nevettetés komoly dolog. Leghíresebb produkciója mégis egy zenebohóc-szám, a „Van mááásik!”, amely a kisember felülemelkedését prezentálta a gonoszokon. A szám négy kontinensen, több mint húsz nyelven aratott kitörő sikereket.
Eötvös Gábor özvegye, Piccard Mariska Körmendi Zsuzsa interjújában így mesélt a produkció születéséről:
„Jugoszlávia magyarlakta területén léptünk föl, amikor az egyik hangszer valahogyan beleakadt Gabi kabátjának belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő. Nagyon kínos volt. Amikor valahogy mégis kiszabadította, azt találta mondani, hogy „nyugi gyerekek, van mááásik!” Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbálta, mi van, ha minden hangszer elővétele előtt bejelenti, hogy van másik. Bejött. A „nyugi gyerekek”-et elhagyta, és megmaradt „van mááásik”. Nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnia, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön. A szállóigévé lett mondatot egyébként levédettük, akárcsak a családnevünket, meg magát a számot is, mert egyszer a Fővárosi Nagycirkuszban föllépett egy román zenebohóc, aki egy az egyben lekoppintotta Gabi műsorát.”
Arról szólva, hogy a cakcak hogyan lett állandó „kiszólás”, kifejtette: „A huhú-cakcak is a véletlen műve volt. Portugáliában, a fellépés előtti estén a zenekar egyik tagjának a születésnapját ünnepelték. Reggelig mulattak, így másnap nem nagyon fogott az agyuk. Gábor – ahogy szokta – fölkiabált a karmesternek: maestro, muzik! Másodszorra is hiába kiabált, mert a zenekar csak nem kezdett játszani. Ő meg nem ismerte a nyelvet, így harmadszorra már türelmetlenül azt kurjantotta, hogy maestro, muzik, na, cakcak!”
„A kisember egy szép dallamot akar játszani a trombitán. Olyat, ami megvigasztalja az embereket. Ám vannak, akik nem engedik, hogy muzsikáljon, elveszik a hangszerét. De nála mindig van egy másik, amit elő is húz a kabátjából. És végül a kisember győz, bizonyítva, hogy valamennyien szabadságra születtünk, hogy az ember elpusztíthatatlan” – vetette fel Körmendi Zsuzsa, mire ifjabb Eötvös Gábor, Mariska és Eötvös Gábor fia vette át a szót. Úgy vélte, a világ minden részén valahogy mindig megérzik ezt a többet a felnőttek és a gyerekek egyaránt – ha nem is mindig az értelmükkel: „Fantasztikus, ahogy drukkolnak a győzelemnek. A szám végén nemcsak tapsolnak, nevetnek és éljeneznek, de néha sírnak is.”
Mariska egy 1964-es svájci szereplést is felidézett: „Lausanne-ban szerepeltünk az expón, ahol mi képviseltük Magyarországot. Ez egy hosszú svájci turné egyik állomása volt. Akkor én is benne voltam a számban, sőt, a lányom és a nagy fiam is. Az egyik alkalommal megjelent a nézőtéren Charlie Chaplin. A svájci kollégák jöttek szólni, hogy itt van Chaplin, és Gabit jött megnézni. Legalább egy húsztagú slepp, fotósok, filmesek kísérték. Ahogy vége lett a produkciónak, még a taps alatt, minden teketória nélkül átlépett azon a kis izén, és a fotósokkal együtt bejött a manézsba. Erre gyorsan bemondták a szünetet. Chaplin átölelte a férjemet, és megköszöntötte egy gyönyörű csokor szalmavirággal, aztán mindnyájan kimentünk az öltözőbe. Addigra már a felesége, Oona asszony is ott volt a hat-hét gyerekkel együtt, akik olyanok voltak, mint az orgonasípok, és mindegyik az apjára hasonlított. Hamar került egy tolmács is. Chaplin azt mondta Gabinak: ‘Tetszel nekem, mert önmagadat adod, és a lényegről beszélsz. Gratulálok! Nem használsz parókát, meg nagy cipőket, és nem is vagy agyonfestve. Én is egész életemben azon igyekeztem, hogy minden figurában önmagamat adjam. Benned mintha magamat látnám. Csak így tovább, fiú!'”
Mariska egy riportban azt is elárulta, annyi elismerést szereztek az országnak, és annyi pénzt, valutát kerestek az országnak, hogy azt el se tudjuk képzelni: „Mi a valutát leadtuk, mikor hazajöttünk, és annak csak a töredékét kaptuk meg forintban. Akkor ilyen törvény volt, mégse maradtunk kint sehol. Nekünk is volt saját cirkuszunk, de 50-ben minket is államosítottak. A cirkuszt, az állatokat, a rekvizitumokat, mindent elvettek, pedig mindenért mi dolgoztunk meg, még azt a lánctalpas traktort is elvitték, amivel a kocsikat vontattuk. Ezután az Országos Cirkuszvállalat leszerződtetett, akkor leadtuk a munkakönyvünket, és mikor nyugdíjba mentünk, csak akkor váltottuk ki. Közben 15 évig én voltam a Fővárosi Nagycirkusz igazgatónője is. Ezekben az években Gabi nélkülem járta a világot, a gyerekek, később az unokák voltak a partnerei. Az öt földrészből négyet keresztül-kasul bejártunk. Afrikába is hívtak, de oda soha nem volt kedvünk elmenni. Amerikában, Ausztráliában, Kubában, Brazíliában, Japánban két-három alkalommal is turnéztunk, mert mindig visszahívtak bennünket.”
Eötvös Gábort kiemelkedő artistaművészi pályája elismeréséül Jászai Mari-díjjal, Magyarország Érdemes Művésze díjjal, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével és a Párhuzamos Kultúráért-díjjal tüntették ki.
A Fővárosi Nagycirkuszban, 2000. márciusában tartott búcsúfellépésén leghíresebb számát fiának, ifj. Eötvös Gábornak adta át. 80 évesen, 2002. január 12-én hunyt el, sírja a budapesti Új köztemetőben található, ahol felesége mellett alussza örök álmát.
„A manézsban nem ismerte a tréfát. Otthon, vagy társaságban nem viccelődött, nem volt szórakoztató, nem volt a középpontban. A családját imádta. Ha valamire véletlenül azt mondtam, hogy szép, titokban elment és megvette. Minden házimunkában segített. Ha ízlett az ebéd, kézcsókkal köszönte meg. Sohasem felejtem el, amikor a nyolcvanadik születésnapján – valamint abból az alkalomból, hogy hetven esztendőt töltött a cirkuszban – előadás után egy kerámia bohócszoborral köszöntötték – amit elejtettek. Majd amikor megvolt a kellő hatás, diadalmasan átadták neki az igazit, azzal a felkiáltással, hogy van mááásik! Máig nem tudtam földolgozni, hogy már nincs mellettem. Tudja, mindig úgy kedveskedett nekem, hogy megsimogatott az állam alatt, és azt mondta, nem öregszel, még tokát sem eresztettél. Amikor a szíve miatt kórházba került, vittem neki az ebédet. Megkérdeztem: mi van, már nem is szeretsz? Hiszen nem simogatod meg a tokámat. De, nagyon szeretlek – válaszolta, majd elmosolyodott, lehunyta a szemét – és nem volt többé…” – fogalmazott Picard Mariska.
Eötvös Gábor halála után Budapesten, a VII. kerületi Damjanich utca 27. szám alatt, egykori lakóháza falán emléktáblát helyeztek el.
Forrás: Művész-világ.hu, Mi van ma? blog, Eötvös Cirkusz, fnc.hu