Az Idegen nyelveket, Andrew Bovel darabját az ausztrál írók egyesülete 1996-ban az év legjobb drámája díjjal tüntették ki, most pedig Magyarországon is láthatjuk, Guelmino Sándor rendezésében, a tatabányai Jászai Mari Színházban. „Nekem arról is szól ez a mű, hogyan tudunk vagy nem tudunk egymásnak megbocsátani. Emberi kapcsolatokról, megcsalásokról és megcsalatásokról, meg a végtelen magányról, – megspékelve titkokkal és krimi-szállal” – mondja a rendező, akit Marton Éva faggatott a produkció kapcsán.

Ajánló a darab elé:

Leon és Jane félrelépni készül egy motelszobában. Pete és Sonja is ezt teszik. Merő véletlen, hogy éppen egymás házastársaival készülnek megcsalni egymást? Vagy létezik olyan, hogy nagybetűs Sors?

Szokás mondani, hogy az élet a legjobb dramaturg – nos, Andrew Bovell nem sokban marad el tőle. Hogy hogyan függ össze kilenc emberi sors egymással, az csak fokozatosan, kirakósjáték-szerűen – a pár évvel ezelőtt bemutatott Ha elállt az esőhöz hasonlóan – derül ki a nézők számára ebben a mesterien és krimiszerűen felépített drámában, melyben az emberi érzések és cselekedetek úgy reflektálnak egymásra, akár egy Bach-fúgában a szólamok.

9 sors fonódik össze egy darabban, ami az emberi kapcsolatok labilitását járja körbe. Hogy miközben olyan nehéz és kockázatos kapcsolatba kerülnünk másokkal, sőt a meglévő kapcsolatainkat is nehéz megtartanunk, mégis kockára tesszük őket. Hogy mi történik, ha nem csak egymást, hanem magunkat is becsapjuk. Hogy milyen leleményesen tudjuk bántani egymást. Hogy milyen egyedinek hisszük magunkat, miközben sokszor mintha mintákat követnénk. És mégsem tudjuk összerakni saját életünk kirakósát sehogyan sem. Hogy csak apróságokban különbözünk egymástól, mégsem értjük egymást. Viszont milyen ismerősek lehetnek mások gyarlóságai, hiszen oly emberiek. Hogy a mások történeteivel való találkozások sokszor segítenek értelmezni a sajátunkat – akár az életben, akár a színházban.

Interjú:

Néhány éve mutattátok be Bovell Ha eláll az eső darabját, ami sikertörténet volt. Ez irányította a figyelmedet a szerző más darabjaira is?

Nagyon szívesen gondolok vissza arra az előadásra, szerettük, és fájdalmas volt, hogy a covid elvitte, mindössze hét előadást ért meg. Sok helyszínes, több idősíkon futó történet volt erős költőiséggel és szimbolikával. Szeretem az ilyen darabokat, amik köré egy egész világot kell kitalálni, amiket nem egyértelmű rendezőileg megfogni, kihívást jelentenek.

Részben ezért is kutattam, hogy miket írt még Bovell. Mindegyik izgalmas, amit olvastam, jó lenne valamikor a többivel is foglalkozni… Mindenesetre az Idegen nyelvek megfejtése, színpadra állítása sem volt egyszerű.

Sőt, még rafináltabb a szerkezete.

Igen, talán még kacifántosabb. Két párhuzamos jelenettel indul, ahol egyszerre beszélnek az emberek, ezeket két pár-jelenet és két kvázi-monológ követi, majd párhuzamos monológok következnek, végül két párhuzamos párjelenet. De nem csak a szerkezete szokatlan, az egész mű szándékosan rejtőzködő, titokzatos. Igen kevés benne a hagyományos értelemben vett színpadi cselekvés, sokszor csak elmesélik az élményeiket, álmaikat a szereplők, akiknek többnyire homályosak az intencióik és a sorsuk alakulása is. Az előző darabnál a felkészülés során sokkal hamarabb összeállt a kép bennem, hogy mit akarok kezdeni az anyaggal, milyen vezérfonalra tudom felfűzni az előadást. Az Idegen nyelveknél sokáig kétségbe voltam esve, hogyan tudom ezt az élettöredékekből álló szöveget valami egységes, erős hangulatú egésszé összegyúrni. Először, mint a Ha elállban, azt terveztem, hogy egy térben zajlik majd az egész, de úgy éreztem, nem állna jól egy négyszereplős darabnak elejétől a végéig a nagy tér, ráadásul annyira más jellege van a második felvonásnak, és nem csak azért, mert ugyanazok a színészek újabb karakterekben jelennek meg, hogy végül ezt elvetettem, és két különböző teret találtunk ki Fekete Annával. De nekem ez a két tér rímel egymásra, két különböző módon mutatja meg a társas magányokat.

A címe, az Idegen nyelvek is erre utal, hogy ezekben az emberi kapcsolatokban, bár egy nyelvet beszélnek, mégsem értik egymást?

Talán először abba szerettem bele, hogy van valami végtelen szomorúsága a darabnak, leginkább számomra az emberi magányról szól, hogy mennyire nem tudunk egymáshoz kapcsolódni. Vagy ha kapcsolódunk is, hogyan bántjuk egymást, és maradunk végül egyedül. Hogy mi történik, ha nem csak egymást, hanem magunkat is becsapjuk. Hogy milyen egyedinek hisszük magunkat, miközben sokszor mintha mintákat követnénk. És mégsem tudjuk összerakni saját életünk kirakósát sehogyan sem. Hogy csak apróságokban különbözünk egymástól, mégsem értjük egymást. Viszont milyen ismerősek lehetnek mások gyarlóságai, hiszen oly emberiek. Hogy a mások történeteivel való találkozások sokszor segítenek értelmezni a sajátunkat. És hát ugyanolyan középkorúak a darab szereplői, mint már magam is. Ez az életközepi válság határozza meg a darab kilenc figuráját, hogy mit kezdjenek a kapcsolataikkal, az életükkel.

Az Idegen nyelvek ősbemutató. Esetleg megkerested a szerzőt, leveleztél vele?

A neten kutattam a szerző darabjai után, s megvettem a darabot, a jogokat az ügynöksége intézte. Sajnos nincs semmilyen kapcsolatom vele, pedig örülnék, ha látta volna a műveiből készült előadásokat.

Négy szereplő játssza az összes szerepet. De az igazi kihívás a két felvonás közötti rejtély, hogy valójában hogyan kapcsolódnak egymáshoz a két rész szereplői. Mert bár folytatódik a két pár története, de közben újabb figurák jelennek meg, akik részesei lesznek az életüknek.

Az biztos, hogy ez a darab erősebb koncentrációt igényel a közönségtől, de a nézők jönnek velünk, próbálják megfejteni, hogyan kapcsolódik egymáshoz a két felvonás története. Izgalmas a visszajelzéseiket olvasni, hogy nagyon foglalkoztatja őket az Idegen nyelvek. Az egyikük azt írta, kezdetben azt hitte, valami kis sikamlós, könnyű vígjáték, de „szégyelljük el magunkat”, hogy olyan előadást csináltunk, amitől egész éjjel nem tudott aludni, mert kereste a megfejtéseket.

Krimiként is olvashatjuk, hiszen nagyon erős benne az a szál, az egyik nő váratlan eltűnése, rejtélyes halála. Majd egy másik halál.

A szerző egyik kézjegye a krimi-szál, az előző előadásban is nagyon fontos volt, hogy a nézők velünk együtt nyomozzanak. A Ha megáll az eső öt generációs történet, és a darab tétje, megfejteni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, mi az a „ősbűn”, ami nemzedékek sorsát határozza meg, és vajon feloldható-e valahogy. De ott a darab kétharmadánál a néző számára egészen drámai módon világossá válik minden. Itt sok a rejtély, például, hogy az általad említett nőt, aki meghal, vajon ki ölte meg. Hogy az egyik férfiszereplő öngyilkos lesz-e, vagy meghal-e egyáltalán? Ezekre a szerző nem ad egyértelmű választ. Nekem persze kellett, hogy legyen saját megfejtésem, ugyanakkor azzal kellett játszanom, hogy megtartva a rejtélyt, támpontokat adjak a nézőknek. De nem akartam rájuk erőltetni a saját megfejtésemet, mert akkor oda a titok. Ennek a műnek éppen az a sajátja, hogy minden egyes néző a saját élményeire támaszkodva a maga verzióját rakja össze. Igyekeztem olyan képeket és szimbólumokat használni, amik hozzátesznek a szöveghez, és beindítják a nézői fantáziát és a textushoz hasonlóan többféleképpen értelmezhetők. El kellett kerülnöm a földhözragadt, realista színrevitelt éppúgy, mint a sekélyes, szájbarágós szimbólumokat.

A színészeket is hagytad, hogy kicsit bolyongjanak, mint a díszlet is, a saját erdőjükben?

Azt nem lehetett, mert esetleg végleg elvesztek volna az erdőben. Rendezőként nagyon határozott koncepcióval kellett előállnom. Voltak fix képek, játékok a fejemben, és szerintem sikerült olyan – a szó szoros és átvitt értelmében vett – játszóteret a szereplők köré teremteni, aminek a szimbolikája beindította a kreativitásukat. Az sem egyértelmű, hogy a kilenc szerepet hogyan osztja ki az adott rendező a színészek között, ezért természetesen kötelességem támpontokat adni, mifelé vigyék el, hogyan különítsék el a karaktereiket. Muszáj ilyen „cölöpökkel” segíteni a színészt, hiszen ez az anyag még így is amilyen izgalmas, annyira riasztó a számukra, például az első két jelenet szokatlansága, nehézsége miatt.

A párhuzamos jelenetek, ahol egy szimbolikus elválasztó tér két oldalán a két házaspártól egyszerre látjuk és halljuk ugyanazt?

Nem kis feladat volt ezt megvalósítani, pontosan ki kellett centizni, hogy a szinte ugyanazokat a mondatokat hogyan lehet két teljesen különböző módon megjeleníteni. Hogyan lehet elérni, hogy a néző a két párra egyszerre tudjon figyelni. A színészeknek kihívás, hogy nem feltétlenül a saját partnerüktől kapnak végszót, hanem a másik pártól, akikkel nem tartanak a színpadon kapcsolatot, mégis együtt kell „lélegezniük” velük, azt is tudniuk kell, ki mikor és mekkora szüneteket tart Még egyikünk se csinált hasonlót, sok gyakorlás kellett hozzá, hogy a biztonságérzet és a flow-élmény megteremtődjön.

Nagyon sokféle kapcsolódás van a szereplők között, vannak a párok, a megcsalások és „párcserék”, de vetélytársai is egymásnak a nők. Melyik izgatott leginkább?

Számomra talán a legizgalmasabb az, hogy miért jutunk el oda egy ponton, hogy megcsaljuk azt, akit szeretünk, akivel régóta összekötöttük az életünket? Mi motivál ebben minket: szeretet-éhség, újdonságra vágyás, önigazolás, amitől abban a szállodai szobában kötünk ki, amivel a darab kezdődik. Nekem arról is szól, hogy hogyan tudunk vagy nem tudunk egymásnak megbocsátani. A karakterek közül két figurát tartok különösen izgalmasnak, Danis Lidi és Bakonyi Csilla második felvonásbeli figuráját. Sarah (Lidi), aki hódít, de amint megvan az áldozata, tovább lép, miért? És miközben ezt teszi, maga is szenved, miközben ott van Valerie (Csilla), a pszichológusa, és egyben az egyik hódításának áldozata, aki pszichológusként a saját problémáival sem tud mit kezdeni, nemhogy a páciensével, aki egyben a vetélytársa

A végére egy pár marad együtt, de róluk sem tudjuk igazából, hogy ez jó megoldás-e a részükről. Azt sugallja a darab, hogy akármit is választunk és teszünk, az mindenképpen ambivalens, az emberi élet erdejében nincsenek egyértelműen helyes utak, döntések.

Kezdetekben talán mentőöv is volt Tatabánya, miután otthagytad a Magyar Színházat. Ma mit jelent a társulat, a színház?

Akkor, amikor felálltam a Magyar Színházból, mert művészeti vezetőként nem tudtam egyetérteni az irányváltással, a semmibe ugrottam. Nagyon érdekes élmény volt megtapasztalnom, hogy bár addig rengeteg megkeresést kaptam, hirtelen légüres térbe kerültem. Nagyon jókor jött Crespo Rodrigo hívása. Mi még az Örkényből – az akkori Mácsai vezette Madách Kamarából – ismertük egymást. Amikor 2011-ben hívott, nekem még nagy fájdalom volt a Magyar Színház, mint egy szerelmi szakítás után, nehezen sikerült belenyugodni. Kicsit ódzkodtam is attól, hogy leszerződjek valahova, nem álltam készen egy új „szerelemre”, védtem magam, egy ideig jólesett pici távolságot tartani. Mostanra ez teljesen megváltozott, szinte szülői büszkeséget érzek, ha arra gondolok, milyen értékes műhelyt teremtettünk meg az elmúlt tizenvalahány évben, hogy mi valamennyien mennyit fejlődtünk a közös munka által és milyen összetartó közösségben létezünk.

Az Örkény volt az első szerelem, a semmihez sem fogható, a Magyar Színház volt a második fellángolás, Tatabánya pedig több egy szerelemnél, nagyon biztos alapokon nyugvó, tartós kapcsolat. És egyben egy sziget is, sajnos kicsi sziget, ami néha béklyóz is, hogy nem tudunk bővülni, de miközben az országban annyi kulturális érték megy veszendőbe, így még inkább felértékelődik, hogy ez a hely van, és így van.

Szerző: Marton Éva

Az előadásra itt válthatnak jegyet.