100 évvel ezelőtt, 1924. július 25-én született Kolozsváron Lohinszky Loránd érdemes művész. Születésének évfordulóján, július 25-én csütörtökön délelőtt 10 órától megemlékezést és koszorúzást szervez a marosvásárhelyi református temetőben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.

A társulat képviseletében Sebestyén Aba (a TMT színésze, rendező, a MME docense), az egyetem részéről Gáspárik Attila-Csaba egyetemi tanár, a MME professzora koszorúz és mond beszédet.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának honlapján virtuális kiállítással emlékeznek meg Lohinszky Lorándról: https://nemzetiszinhaz.ro/inmemoriam/lohinszky-lorand/

Lohinszky Loránd. Kolozsvár, 1924. július 25. – Marosvásárhely, 2013. június 22. Pályakezdése: 1946. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Tanára: 1953-2010. Generációk egész sorát indította el a színészi pályán.

KOVÁCS LEVENTE:

LOHINSZKY LORÁND

Lohinszky Loránd emlékeimben  szinte egyidős a színházzal. Mintha mindig itt lett volna, pedig csak 1950-ben került Vásárhelyre. Sok ember számára a színház gyermekkori emlékkel kezdődik. Ilyen döntő élményem gyermekkoromból egy Lohinszky-figura a Legény a talpán című háborús darabban. Akkor nem tudtam felfogni, mi a megrázó egy halk szavú, szemüveges, félénk és beteges fiatalemberben, aki a háború vérzivatarában „hősnél több” lesz. Ma már tudom: az erős öklű, rettenthetetlen háborús hősök, a Borisz Andrejev-féle sebezhetetlen szuperkatonák világában szembeszökően más volt ez a halk szavú, félszeg, riadt hős. Ez a másság később Lohinszky művészetének legfontosabb erénye lett. Mindig megpróbált – s a legtöbb esetben sikerrel – más lenni, mint amit a szerep első olvasata vagy a szerep típusához önkéntelenül tapadó jellemklisék sugalltak.  Amíg a hasonló zsánerű szerepekben a kortárs színészek mereven feszengtek filmen és színpadon, Lohinszky közvetlensége, világos értelme, a dolgok lényegében kutató tekintete olyan szerepekbe is életet lehelt, mint a Láthatatlan staféta (Everac) megyei titkára. Miért volt bűbájos és ellenállhatatlan  Filiberto bácsija Goldoni Különös történetében? Talán, mert itt is elkerülte a szájbarágás csapdáját. A legostobább szereplőt úgy keltette életre, mintha a világ legokosabb emberét játszaná. A buta ember fanatikus hite saját okosságában: íme egy izgalmas jellemképlet, melyből életének egyik legemlékezetesebb, legsikeresebb alakítását teremtette meg.

Lohinszkyra gyakran mondják hol dicsérő, hol elitélő hangsúllyal, hogy intellektuális színész. A fejlődés azt bizonyítja, hogy a színház az intellektuális színészt ma már nem tudja nélkülözni, s Lohinszky művészként, tanárként, emberként egyaránt a színész értelmiségi státusáért harcol. (…) A darabhoz, szerephez való közeledésétől  a kivitelezésig intellektuálisan viszonyul a munkához. Állandóan olvas, „dokumentálódik” – de nem kampányszerűen -, képzőművészeti, zenei, irodalmi, filmművészeti műveltségének gyarapítása egyben a színészi fantázia állandó forrása, az eszközök megújításának biztosítéka. Ez a szellemi frissesség és nyitottság tette lehetővé, hogy mindig ott legyen a színpadművészet megújításáért folytatott harc élvonalában stílusváltásra való fogékonyságával. A színházi nagyrealizmus korszakának felejthetetlen alakításai után (Sirály,Optimista tragédia,Warrenné mestersége,Fáklyaláng,Ványa bácsi stb.) a másért, újért, a friss olvasatért küzdő Lohinszky a Harag-féle törekvések egyik tartópillére lett a hetvenes évek elején, majd megtalálta a hangot a fél emberöltővel fiatalabb Dan Micuval és Kincses Elemérrel is.

Nevezetes alakításai: Darkó az Özönvízben, Komoróczy a Szerelemben, Lucifer a Tragédiában. Mindhárom alakítás szenvedélyes igazságkeresésből született. Hadat üzenni a sablonnak, a belénk rögződött gondolkodási sémáknak, hangsúlyoknak, gesztusoknak; ez volt e produkciók jelszava, különösen a Tragédia esetében (…) Meg kell szabadítani a színpadot az irodalom puszta illusztrálásának szerepétől, és gazdagítani szuverén kifejezőeszközeit: ez volt Harag törekvéseinek lényege, s ebben szegődött mellé Lohinszky nemcsak színészként, hanem vitapartnerként, állandóan kérdező-kritizáló Luciferként. A kollektív erőfeszítéseket kívánó, a színészt társalkotóvá avató Harag-féle próbamódszer valóságos paradicsoma a Lohinszky-szerű színészalkatnak. Itt érzi magát igazán elemében, s ez a munka a színészképző pedagógust is  teljesen megújítja. (…)

A hetvenes években bontakozott ki filmszínészi pályája. Bukarestben és Budapesten egyaránt szívesen hívták a kamerák elé. Sajnos nem minden filmjében láthattuk, de például a Nincsen időben, Kósa Ferenc filmjében emlékezetesen szuggesztív volt, s az igen jó kritikai visszhangot tekintve az Apán néhány boldog éve és a Holnap lesz fácán is fontos állomása művészetének. A „házon kívüli” kalandozásokhoz tartozik emlékezetes Kálvin-alakítása is a kolozsvári színpadon (Sütő: Csillag a máglyán).

Eszközeinek frissessége, újat kereső szenvedélye mit sem kopott az utóbbi években. Fülöp királyként (Don Carlos) Prédikásként (Vidám sirató), Learként is a felfedezés kalandját keresi és éli át alakításaiban, a szellem újatakarásának kalandját, amely még az olyan megkérdőjelezhető vállalkozásokat is, mint a Rezeda-Alvinczy féle „halálugrás” (Krúdy: A vörös postakocsi) a jamais vu izgalmával fűszerezte.

Jelenléte a színpadon mindig szerves, némaságában is delejező. Izzó tekintete a Párizsi képben szavak nélkül is központivá növelte Luciferét, Darkó vállfarakosgatása, Komoróczy félszeg téblábolása a hatalmas, ellenséges, üres térben, a kutyaként vackát kaparó nyomorult Lear mind emlékezetes pillanatai a színészi invenciónak. (…) Alakításaiban mindig kikeveri a személyes, mának szóló mondanivalót. Mindez a gondolatiság pedig kedves, mókás, bohóckodásra is képes játékkedvvel párosul, melynek legutóbb a Kedves hazugban adta parádés tanújelét. (…) Lohinszky ma már úgyszólván magányos sáfárja a régi Székely Színház művészi hagyományának, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kovács György egész társulatra kiterjedő figyelmének, morális hozzáállásának, melynek egyre kevesebb mohikánja van. (…)

Színjátszó személyek, A hét évkönyve, 1982.

Lohinszky Loránd színművésszel a Román Színházi Szövetség által alapított Uniter-életműdíj kapcsán készült az alábbi beszélgetés:

Hogyan kezdődött a pálya, mely számos elismerés után végül életműdíjban csúcsosodik ki?

Nagyon szerettem a színházat. A szüleim rendszeresen magukkal vittek az előadásokra. Annak ellenére, hogy ők az operettet szerették, első színházi emlékem – öt-hat éves lehettem – Verdi Traviátája volt. Középiskolás koromban – a kolozsvári Piarista Gimnáziumban jártam – szombat délutánonként az iskola szervezetten a sétatéri magyar színházba vitt. Ekkor még eszembe sem jutott, hogy színész legyek. Vegyésznek szerettem volna tanulni, de érettségi után közvetlenül meghalt apám, anyám pedig nem bírta fedezni budapesti tanulmányaimat. Az akkori Bolyai Egyetemen ugyanis nem létezett ilyen szak, csak Budapesten. „Mezei jogász” lettem, itt nem volt kötelező az óralátogatás. Mellette dolgozhattam. Janovics Jenő halála után Szentimrei Jenőt nevezték ki a kolozsvári színház igazgatójának, akit a Móricz Zsigmond Kollégiumból ismertem. Őt kerestem meg, és 1946. január elsejével alkalmazott a színházhoz, nézőtéri felügyelőnek.

Ezután jöttek a főiskolai évek. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

Ősszel felvételit hirdettek a frissen induló Színművészeti Főiskolára. Félév alatt beleszagoltam a kulisszák mögötti világába, és kedvem támadt megpróbálni. Felvételiztem. Felvettek. Mind a negyvenöt jelentkezőt. Nagyon jól indultam. Kőmíves Nagy Lajos, a színház főrendezője, a főiskola tanára osztotta ki az első szerepemet Márai Sándor Kaland című darabjában, amelynek bemutatója 1946. december 25-én este 9-kor volt. Ezt követte Shakespeare A makrancos hölgy című darabjának egyik főszerepe. Aztán a főiskola elvégzéséig nagy csend következett.

Mi volt ennek az oka?

Nem feleltem meg a kolozsvári színház elvárásainak. S bár azután is ott voltam a szereposztásokon, mindig az utolsó vagy az utolsó előtti helyen. Pedig ekkor már a nézőtéri felügyelői beosztásomat segédszínészire váltották. Úgy döntöttem, a főiskola elvégzése után még próbálkozom egy másik színháznál, s ha ott sem megy, abbahagyom az egészet. A Színművészeti Főiskola és a színházi elfoglaltságom mellett közben három évet elvégeztem a jogi fakultáson is, tehát lett volna mit kezdenem az életemmel. Az egyik főiskolai vizsgaelőadás után (Gorkij: Éjjeli menedékhely című darabjáról van szó) Kovács György megkérdezte, volna-e kedvem Marosvásárhelyre szerződni? Gondolhatja, mit jelentett ez számomra. A Székely Színház fénykora volt. 1950 szeptemberében repülőgépen!! – jöttem ebbe a városba, és azóta itt vagyok. Igaz, kétszer vendégnek átmentem Kolozsvárra – Sütő András Csillag a máglyán című darabjában Kálvint és Dobozi Imre Holnap folytatjuk című színművének főszerepét játszottam. Sokat filmeztem Magyarországon, amiért 1997-ben megkaptam az Aranypillangó kitüntetést. (…) A Székely Színház már csak szép emlék, legendájában nincs hamisság, értékei akkor valóságosak voltak. Igazi színháztörténelem ez. Tompa Miklósnak sikerült olyan társulatot szerveznie, olyan színészeket meggyőznie, mint Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Kőszegi Margit, Borovszky Oszkár és még sokan mások. Kitűnő színészek voltak, nagyszerű előadásokat produkáltak, amelyet a bukaresti, sőt a külföldi szakma is nagyra becsült. A harmincas évek Vígszínházára emlékeztettek, ahol a rendező komponálta az előadást, és az igazgató felülrendezte. Ez itt ugyanígy zajlott, Szabó Ernő rendezte a darabokat, nagyszerű színházi szakember és kiváló színész volt. (…) Sajnos, a színházi előadásról, ha lemegy a függöny, csak emlék marad. Tiszavirág-életű a mi munkánk, s ezen a technika sem segíthet. Lehet egy előadást szalagra rögzíteni, de az már nem színház. Hiányzik belőle az előadás lényege, az élő, eleven ember, a Színész.

Félévszázados színészi pályájának vannak-e kedvenc darabjai?

Fel sem tudnám sorolni őket. Csak azt mondhatom, hogy rengeteg jó szerepet játszottam. Siker is volt. Például az 1960-as évek elején vittük színre Carlo Goldoni Különös történet című darabját. A közönség minden előadás végén hangos ovációval fogadott a függöny előtt. Ez még nem volt szokás azokban az években. Az idős emberek, akik a kezdetek óta láttak, ismernek, nemcsak nagy szerepeimre emlékeznek – nekik nemcsak úgy maradtam meg mint Lear király, hanem mint Pincér az Úri muriban. Ez volt az első szerepem Marosvásárhelyen, egy elszerződött színész helyett kellett beugranom. Néha egy-egy idős ember megszólít az utcán, és azt kérdi: „Emlékszik, művész úr, amikor az Úri muriban mint Pincér hajtotta a legyeket?” Ez is valami…

(…)

Nagyon sok elismerésben részesült, lehet-e közöttük fontossági sorrendet felállítani?

Mert mindeniket más korszakban vehettem át, de nagyra értékelem az Érdemes művész címet, amelyet 1964-ben, aránylag fiatalon kaptam meg, és úgy, hogy tudták, nem vagyok lelkes híve a rendszernek. Én voltam az utolsó, aki ezt a díjat átvehette. Nagy megtiszteltetés a Magyar Köztársaság Tisztikeresztje, amelyet Göncz Árpádtól vehettem át Budapesten, az Országház kupolatermében. Ebben az évben töltöttem a hetvenedik életévem, és megkaptam a Magyar Művészetért Díjat is. Most, a hetvenötödik születésnapomra az UNITER-től kaptam életműdíjat. Nagy öröm számomra, mert 1989 óta tudomásom szerint állami kitüntetést nem osztanak művészeknek. Az UNITER-nél én vagyok az egyetlen magyar színész, aki életműdíjban részesült. (…)

Szakács Zsuzsanna: Ha lemegy a függöny, csak az emlék marad. Beszélgetés Lohinszky Loránd színművésszel., Krónika, 2000. május 27.