1918-ban, augusztus 22-én született Benkő Gyula, aki kis megszakítással csaknem 60 éven át játszott a Vígszínházban és több mint 100 szerepben lépett színpadra. A Színművészeti Akadémia elvégzése után, alig 20 évesen szerződött a Víghez: “Balga voltam! Fiatal! Egy kivételesen kényeztetett csikó — egy álomistállóban” – írta Facebook-oldalán a Vígszínház. Sosem kaphatta meg a Kossuth-díjat, mégis a hazai színjátszás etalonjai között emlegették.

Benkő 1918. augusztus 22-én Budapesten látta meg a napvilágot idősebb Benkő Gyula utószülött fiaként. Örökölte hősi halottként számon tartott édesapja posztumusz vitéz rend-beli címét, ám a kitüntetés sajnos nem könnyítette meg a napi boldogulását. Szűkös, nehéz és megpróbáltatásokkal tarkított gyermekkor jutott neki osztályrészül. A Józsefvárosban cseperedett fel, a család szomszédai főként iparosok voltak, s édesanyjának gyárban kellett dolgoznia, hogy felnevelhesse a majdani színművészt. Benkő Gyula a Széchenyi Gimnáziumban érettségizett, és – bár egy időben konflis kocsisnak, valamint újságírónak is készült – végül a Színművészeti Akadémiára jelentkezett. Ezt a képzést 1939-ben végezte el – Ódry Árpád osztályába járt -, majd az intézmény falai közül kikerülve a Vígszínháznál kapott állást.

Benkő Gyula idősebb korában így idézte fel gyermekkorának szereplőit: „A környezetemben azt láttam, hogy mindenki nagyon el volt foglalva a napi gondokkal. (…) Nem hangoskodtak, nem panaszkodtak, tették a dolgukat. Volt ezekben az emberekben valami szemérmesség és méltóság, ahogyan a terhüket cipelték. Volt egyfajta összetartozás-érzés is közöttük: kölcsönösen kisegítették egymást, és nem fordult elő, hogy valaki adósa maradt volna a másiknak. A filléreket éppúgy megadták, mint a zsírt, a kenyeret vagy a hagymát. Ha elmentem szomszédolni, mindig számíthattam egy zsíros kenyérre, s ha hozzánk jött a barátom, őt is megkínáltuk valamivel. A kopott berendezésű, félhomályos lakásokban rend és tisztaság volt, ez is hozzátartozott ahhoz a bizonyos méltósághoz. (…) Akármilyen sivár is volt ez az élet, gyermekként sok szeretetet, emberséget kaptam tőle, s ez mély nyomokat hagyott bennem.”

Ahogy arra a Vígszínház friss bejegyzésében emlékezik: különösen szerencsés pályakezdés volt az övé. Sorra kapta a jobbnál jobb szerepeket, és a közönségsikert Shaw Candida és Warrenné mestersége című darabjaiban eljátszott szerepek gyorsan meg is hozták számára, majd 1943-ban főszerepet játszott Remenyik Zoltán Az atyai ház című drámájában.

A második világháború után a Radius Moziban újraindult Vígszínház nyitóelőadásban, Gorkij Éjjeli menedékhelyében Aljoska szerepét játszotta. 1946-ban Balázs Béla Mozart című darabjának címszerepében, majd Csehov Három nővérének Tusenbach-jaként láthatta a közönség.

1948 tavaszától a színház élére kijelölt háromtagú igazgatóság egyik tagja volt Somló István és Tolnay Klári mellett. Igazgatói tevékenysége ideje alatt is folyamatosan játszott.

1949-ben, az államosítást követően sok más kollégájával együtt az Ifjúsági Színház tagja lett, az itt eltöltött két évad üresjárat volt a pályáján, egysíkú, sematikusan megírt figurákat kellett játszania.

1951-ben Várkonyi Zoltán főrendező hívására az újjáépített Vígszínházban működő Magyar Néphadsereg Színházához szerződött. A színház nyitóelőadásában, Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című történelmi drámájának címszerepében volt látható. 1949-1955 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, 1962-1968 között a Színházművészeti Szövetség főtitkára volt.

Több mint félévszázados pályafutása alatt változatos szerepkörökben mutatta meg tehetségét: volt Christian a Cyrano de Bergeracban, Trepjlov Csehov Sirályában, Mercutio a Rómeó és Júliában, Márió Niccodemi Hajnalban, délben, este című kétszemélyes darabjában, Oswald Ibsen Kísértetekjében. Emlékezetes alakítást nyújtott a Háború és békében Andrej Bolkonszkij hercegként, főszerepet játszott Majakovszkij Poloska című tündérkomédiájában. 1961-ben az Orfeusz alászáll című színműben a főhőst, Val Xaviert játszotta, és ez az előadás a hazai Tenessee Williams kultusz elindítója lett. 1965-ben nagy sikert aratott Miller Közjáték Vichyben című drámája, amelyben Monceau-t játszotta, majd Euripidész tragédiájában, a Trójai nőkben Menelaoszt alakította.

Finom elegancia, a figurák megjelenítésének aprólékos kimunkálása és művészi fegyelem jellemezte alakításait. Utolsó vígszínházi szerepe Szomory Dezső Hermelinjében volt: “A lelkiismeretem, a színház iránti szeretetem ma sem hagy nyugodni: szívesen eljátszom a Hermelinben ezt a kis szerepet is. Lassan a korom, az egészségi állapotom a nagyobb feladatoktól eltávolít, de ha lesz ilyen és lesz hozzá erőm, boldogan vállalom.”

Életének hetvenkilencedik évében 1997. június 30-án hunyt el, hamvait – kívánsága szerint – “kedvenc vadászhelyén” szórták szét.

„A művészetnek nem kell igazodnia a kor farmernadrágjához, a lezserséghez. Nem kell igazodnia semmihez, csak az esztétikumhoz, ahhoz a valósághoz, az álomhoz, amit a művészet álmodik” – vallotta a színművész.

“Itt valami elromlott, valami végzetes hiba történt. A mi nemzedékünknek sokkal többet adtak át tapasztalatban, életismeretben a régiek. Nyilván mert volt erre befogadó készség. Azért is szomorú ez, mert a mi pályánk – az esetek túlnyomó többsége ezt bizonyítja – nagyon rövid életű. Kimondom: ez egy boldogtalan pálya! A természet ellen semmit nem lehet tenni. Nem lehet megkerülni az öregséget, és nincs boldog öreg színész…”