112 évvel ezelőtt született Márk Tivadar jelmeztervező. Az alkalmazott iparművészethez való vonzódása, kreativítása már gyermekkorában megjelent, előbb tanult meg keresztszemes mintákat hímezni, mint írni-olvasni.
„Nagy előszobaszekrényünk volt otthon, tele régi ruhákkal, viganókkal, bukjelszoknyákkal, malaclopókkal és hasonlókkal. Ha nem volt pénze újakra, anyám ezeket alakíttatta át. Húgommal az volt a legkedvesebb játékunk, hogy felöltözzünk ezekbe a furcsa ruhákba. Nagyapám csóválta is a fejét: mi lesz ebből a fiúból?”/1/
(Márk Tivadar)
Az OSZMI összefoglalója alapján:
Márk Tivadar Iparművészeti Főiskola textil szakán szerzett diplomát. Művészdiploma feladatként 1932-ben Szigligeti Ede: Liliomfi című darabjához készített jelmezeket.
Erről egy későbbi riportban így mesélt: „Az Iparművészeti Főiskola befejezésekor az volt a feladat, hogy tervezzük meg egy klasszikus színmű kosztümjeit, és készítsük el az egyik szereplő jelmezét.
Én Szigligeti darabját választottam, amelyben nem csak bemutattam, hanem fel is vettem a főhős ruháját. Bajuszt ragasztottam, az egyik osztálytársnőm pedig begöndörítette a hajamat, úgy léptem a professzorok elé.”
Ezzel a munkával egy éves tanulmányi ösztöndíjat nyert. 1934-ben lett az Operaház tervezője és bár hívták máshová, tervezett más színházaknak is, élete végéig kitartott az Operaház mellett.
Visszatérő tervezője volt a Szegedi Szabadtéri Játékoknak és a XX. századi magyar filmgyártásnak olyan ma már klasszikusnak számító alkotásaihoz tervezett jelmezeket, mint a Ludas Matyi, Déryné, Hintónjáró szerelem, Gerolsteini kaland, Katonazene.
Munkamódszerére az alaposság, az aprólékos kidolgozottság, az anyagok és korszakok magasszintű ismerete volt a jellemező.
Egy-egy előadáshoz jelenetenként készített szín- és anyagvázlatokat, amelyeken nem csak a főszereplők, hanem az összes mellékszereplő, statiszta jelmezének tervét is elkészítette, összehangolta.
Mindezt az előadás, a szereplők, és a rendező igényeinek messzemenő figyelembe vételével tette. Szinetár Miklós így vélekedett róla: „Az Operaház ma azért olyan, amilyen – a szó jó értelmében –, mert olyan kiválóságok, mint Márk Tivadar, Oláh Gusztáv, és Nádasdy Kálmán benne dolgoztak.
Mindannyian reneszánsz személyiségek. Márk Tivadar a jelmezen kívül is mindenhez értett.
Bámulatos enciklopédikus műveltsége egyedülálló: ez a polihisztor alkat ma sajnos már kiveszőben van. Korokban és stílusokban hatalmas ismeretanyagra tett szert, a legapróbb különbségekkel is tisztában van. Kevés színházi embertől lehetett annyit tanulni, mint tőle. Életpályája, sorsa szabályosan beépült a falakba és ma is meghatározó és útmutató az operaházi élet mindennapjaiban.”
Bár 4000 tervét őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tára és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, (amelyeket ő maga rendszerezett évtizedeken keresztül, dokumentálva nem csupán saját munkásságát, hanem az egész korszakot), sőt, egy-egy jelmezegyüttese – pl. a Don Carloshoz vagy a Bohémélethez tervezett alkotás – védettnek van nyilvánítva, nem söpörhető szőnyeg alá, hogy felbecsülhetetlen jelmezeinek egy része bizony 15-20 éve a MÉH-ben végezte. Ebbe a pusztításba élete végéig nem tudott belenyugodni, utolsó interjúinak egyikében is azt nyilatkozta:
„Mert azért akármilyen rongyok is azok a ruhák, ha Házy Erzsébet vagy Palló Imre énekelt bennük, érdekesek lennének az utókor számára.”
Turnai Tímea színháztörténész napi kapcsolatban volt a művésszel, akit rendkívül művelt, sokoldalú, alapos tervezőnek és végtelenül udvarias, szeretetreméltó embernek ismert meg: „Hercegnőnek érezted magad attól, ahogy bánt veled. Ahogy betolta a széket alád, ahogy friss teasüteménnyel és gőzölgő teával várt…
Hidd el, te érezted volna magad rosszul, ha becsöppensz a századfordulós hangulatú gyönyörű lakásába farmerben és pulóverben, és úgy ülsz le a kézzel hímzett csipketerítős asztalhoz.
Márk Tivadar civilben, magánemberként is álomvilágban élt, nagyon sokat utazott, bejárta a világot, és ez tükröződik a munkáin is. Mégis hűséges típus volt, az Operaházban kezdett, és szinte haláláig ott dolgozott, pedig nagy kihívások érték, nyelveket beszélt, sok helyen ismerték külföldön, mehetett volna, de maradt. Úgy érezte talán, hogy nem marad le semmiről.
Bár igazi álmodozó volt, legendás fegyelemmel dolgozott: teljesen beleásta magát egy-egy tervezésbe, rengeteget hallgatta a zenét, olvasta a darabot, búvárkodott a könyvtárakban, múzeumokban, sőt, mindenkivel az éppen aktuális tervezéséről beszélgetett. Otthon a vázlatfüzetében több variációban megrajzolta a figurákat, (minden egyes rajzhoz hozzátűzte a textilmintákat is), és még jelmezbábokat is készített, hogy a rendező kicsiben lássa az anyagot, a technikát. Utána módosított még a ruhán, az adott díszlet vagy a többi látványelem függvényében.
Mindig úgy kezelte a jelmeztervezést, mint alkalmazott műfajt, ami igazodik a darabhoz, rendezőhöz. Többdiplomás ember volt, nagyon felkészült, világot látott, ezért igen komoly érvekkel tudta alátámasztani a koncepcióját, de nem volt harcos egyéniség, elfogadta, ha a rendező módosítást kért. A teljes elkészítési folyamatot végigkövette, részt vett a ruhapróbákon és minden összpróbán. Ahogy Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv rendezéseikben a tömeg minden egyes szereplőjének egyéniséget adtak, egyéni gesztust és jellegzetességet találtak ki, úgy Márk Tivadar minden egyes figurának külön karaktert adott a jelmezzel.
Soha nem rendelt ötven pár egyforma csizmát vagy kabátot.
Minden egyes figurát külön kitalált, külön rajzolt meg, mindegyiküknek külön története volt” – nyilatkozta a színháztörténész a Filmkultúrának.