120 éve, november 24-én született Latabár Kálmán. Színészdianasztia sarjaként lett a 20. század egyik legnépszerűbb komikusa, de sikereit beárnyékolta a származása. A magyar színháztörténet egyik legvidámabb alakja, aki rendkívüli humora és színészi előadóképessége mellett virtuóz táncos tehetségével szórakoztatta a közönséget. Bár hívő katolikus volt, az édesanyja zsidó származása miatt meggyűlt a baja a nyilas és a náci hatalommal, 1945 után a kommunista rendszerben pedig olyan középszerű kollégák miatt érték támadások, akiket zavart a zsenialitása.

„Latabár Kálmán nagy népszerűségének útja tövisekkel volt kirakva, csak ezekről a tövisekről a nagyközönség általában vajmi keveset tudott” – jegyzi meg Rátonyi Róbert, a kitűnő operettszínész a műfaj történetét és meghatározó szereplőit bemutató könyvé­ben. 

Már dédapja, Latabár Endre is színész volt; nagyapja, Latabár Kálmán Árpád és édesapja, Latabár Árpád szintén ezt a pályát választotta. Latyi, azaz Latabár Kálmán 1902. november 24-én, Kecskeméten született. Vonzotta a színpad, így elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját, majd 1922-ben a Várszínházban táncos-komikusként mutatkozott be a közönség előtt, s csakhamar a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött.

Eljátszotta az operettirodalom meghatározó táncoskomikus szerepeit, talán máig emlékezetes a legendás, Szinetár Miklós rendezte Csárdáskirálynőben nyújtott alakítása. Bóniként a Stázit megformáló Gyenes Magda, illetve a Szilviát alakító Németh Marika, no meg Honthy Hanna mellett játszott táblás házak előtt. Mozgóképen is sikeres kar­riert jegyez, több tucat filmben tűnt fel, láthatjuk például a Mágnás Miska film­operett Pixi grófjaként, de az Állami Áruház női konfekció­jának vezetőjeként is brillírozott. 

Latabár Árpád 1928–1931 között öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal, a kritikusok már akkor a legnagyobbakhoz, Buster Keatonhoz, Chaplinhez hasonlították őket.

Latabár Kálmán a fővárosi színházakban szerepekre szerződött: fellépett a Budai Színkörben, az Operettszínházban, a Pesti Színházban, a Művész Színházban, a Royal Orfeumban, majd 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Mujkó (Huszka: Gül Baba), Meneláosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).

Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus „ügyetlensége”.

1937-ben kezdett filmezni, itt is kamatoztatta egyedülálló tehetségét. Néhány emlékezetes cím: Fizessen, nagysád! (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954).

Személye miatt ezek a filmek annyira időtállók, hogy még ma is próbára teszik a rekeszizmokat. Az emigráns magyarok is számtalanszor hívták vendégszereplésre, szinte minden földrészen megfordult. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra: „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett.

Méltó folytatója volt a dédapa által elkezdett családi hagyományoknak, az egyetemes színjátszás kiemelkedő alakja lett. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek. Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival. Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.

Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a Kiváló Művész címet 1953-ban kapta.

Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, 1970. január 11-én hunyt el Budapesten.

Latabár Kálmán harmincéves kora óta magatehetetlen édesanyja 1957-es haláláig fia családjával élt, ők gondozták.
Latabár Kálmán barátainak többsége a civil világból került ki, lánya emlékei alapján rendszeresen megfordult náluk egy cukrász és egy autószerelő. Kollégái közül Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar és Rátonyi Róbert álltak közel hozzá.

Amikor misére kísérte családját, a templomhoz érve járókelők rendre megmosolyogták, viccnek vélve a komikus áhítatát. Tévedtek. Latabár Kálmán kollégáinak gyakran említette: a kimerültségtől ismét az ágya mellett nyomta el a buzgóság, miközben térdre ereszkedve mondta esti imáját.

Műszakiakkal, jegyszedőkkel, titkársági dolgozókkal familiáris volt a viszonya. Tehetséges kollégáktól lázba jött. Nagy kedvence volt a fiakorú Bodrogi Gyula, akivel sosem hozta össze a sors a színpadon, de érezte benne a zseniális „bohócszínészt”.

Árpád öccsét kitüntető figyelemmel szerette. Amikor fivére 1961-ben, ötvennyolc éves korában meghalt, Latabár Kálmán megroppant. Hite segített magára találni, humora nem sérült.

Nyarainak fő színtere a Balaton volt, saját házra nem futotta, rendszerint Siófokon bérelt üdülőt családjának. Haknizni onnan is eljárt. Egy alkalommal éjjel egykor tért vissza. Felkeltette már nagykamasz lányát, és arra kérte, menjen vele fürdeni. Az álmos bakfis leballagott apjával a tóhoz, begázoltak a vízbe. A színész megtorpant, imádkozni kezdett. A lánya az okát kérdezte.
Apja mosolyogott:

A tegnapi napon, a Népszínház u. 16-ban, Latabár Kálmán egykori lakóhelyén avattak emléktáblát a tiszteletére.

A 20. század egyik legnépszerűbb komikusára többek között Peller Károly színművész emlékezett, aki hamarosan a Latabárné fia című darabban lesz látható.

Forrás: MTI, régi Origo