2002. október 24-én mutatták be Pálfi György első nagyjátékfilmjét és egyben SZFE diplomafilmjét, a Hukklét, mely emberi beszéd nélkül, falusi életképekkel és hangokkal mond el egy bűnügyi történetet. A 33. Filmszemlén a legjobb elsőfilmnek választott alkotás évfordulója alkalmából Pohárnok Gergelyt, a film operatőrét kérdezte a forgatásról és a rengeteg kihívásról, ami elé ez a ma is csodálatos film állította a stábot a magyar.film.hu.

„Amióta elkezdtem operatőrködni, több mint harminc filmet fotóztam, de a Hukkle az egyik kedvencem. Nem a saját munkám miatt, hanem mert nagyon eredeti és szuper film. Amikor láttam a forgatókönyvet és amikor Gyuri (Pálfi György rendező – a szerk.) elmondta az ötletét, akkor is azt éreztem, hogy nagyon eredeti és komplex, sok rétege van, és hogy egy igazán jó film lehet belőle. (…) A filmet Ozorán forgattuk, ami azóta egy hatalmas fesztiválközpont lett. De akkor egy teljesen eldugott falu volt, ahol semmi sem volt, csak egy posta és egy kocsma, a helyieknél voltunk elszállásolva. Gyuri legalább egy évet töltött ott a forgatás előtt, mindketten sokat jártunk le. Nagyon intim volt az egész” – mesélte az operatőr.

„Ami meglepő volt számomra, hogy a forgatókönyv nagyon rövid, összesen tíz oldal volt, a film pedig nyolcvan perces. Általában úgy van, hogy egy perc egy oldal, tehát egy 100 oldalas forgatókönyvből 100 perces film lesz. A Hukkle ezzel szemben nagyon tömör és rövid forgatókönyv volt, amibe elképesztően bonyolult dolgok voltak leírva. Például hogy bemászik a méhecske a bácsi nyakába, megszúrja, onnan a kamera mindenfelé megy, és azt éreztem, hogy ezt lehetetlen megcsinálni az állatok és a bonyolult kameramozgások miatt. Akkor még nem kameramozgásnak hívtuk, hanem összekötéseknek, dramaturgiai kötéseknek. A forgatás alatt aztán mindegyik tényleg úgy valósult meg, ahogy le volt írva. Nagyon jó élmény volt, hogy amit én teljesen lehetetlennek tartottam, azt végül meg tudtuk csinálni. Szerintem izgalmas, vizuálisan érdekes megoldások, kameramozgások, kötések, képi ötletek vannak benne, amik papírról indultak” – véli az operatőr.

„Volt egy fantasztikus állatidomárunk, Huszák Péter, aki mindenféle állathoz értett. A katicát nem lehetett idomítani, de aki érti, hogy hogyan viselkednek, az tudja, hogy hogyan lehet rávenni valamire. A film azzal kezdődik, hogy egy vipera kimászik az odújából, egy kőhányásból, és a kamera a viperán indul el és suhan tovább, miközben elénk tárul a falu. Mi építettük meg a viperafészket egy domb tetején, ahova darabokra szedve cipeltünk fel egy több száz kilós kameramozgató eszközt, amivel meg tudtuk oldani ezt a speciális mozgást. A vipera egy csőbe volt berakva, de mivel hüllő, túl hideg volt, ezért nem akart előjönni. Az állatidomár tudta, hogy a hideg miatt nem bújik elő, ezért melegíteni kellett, más állatokat meg pont lehűteni, hogy úgy viselkedjenek, ahogy akartuk” – tette hozzá Pohárnok Gergely.

Arról is beszámolt, miként sikerült gólyaperspektívából rögzíteni felvételeket: „Azt egy hőlégballonról vettük fel, ami nem egy motoros eszköz, tehát arra megy, amerre a szél fújja. Ráadásul nyár volt, ezért a melegtől nem lehetett napközben repülni. Szóval vagy napfelkelte után rögtön, vagy naplemente előtt lehetett felszállni vele, mert akkor volt olyan az időjárás, hogy fel lehetett fűteni a ballont és nem melegedett túl. A Malévnek volt egy hőlégballonos klubja, tőlük kértünk egy pilótát meg egy ballont, akik legalább kétszer vagy háromszor lejöttek. Mindig összekészültünk és kiderült, hogy nem olyan a szél, vagy nem arra fúj, amerre kellene. A hőlégballonnal az is a probléma, hogy hely kell neki, ahol fel és le tud szállni, ráadásul egy ilyen lakott településen sok vezeték és fás rész van. Amikor végül harmadszorra jöttek le, nekik is elegük volt ebből, és azt mondták, hogy most már induljunk el. De nagyon kevés idő volt, mert utána már feltámadt a szél, ráadásul a nagy kapkodásban nem hoztak fel elég palackot. A kosárba beültünk a 35 mm-es kamerával, mellettem a rendező, a kameraasszisztens meg a pilóta. Felemelkedtünk, és egy domb után elkezdte leszívni a ballont a légáramlat. Nem tudom pontosan, de azt hiszem nem volt elég gáz a palackban, ezért elkezdtünk zuhanni, közel egy elektromos vezetékhez, amit tényleg csak épphogy sikerült elkerülni. Aztán eljutottunk a faluhoz, és tényleg kellett a szerencse, hogy pont olyan irányba tudtunk keresztülmenni a falun, ahogy szerettük volna.”