Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. július 21., vasárnap
    banner_bigBanner3

    220 éve született Bajza József, a Nemzeti Színház első igazgatója

    2024. február 1., csütörtök 09:34

    A nemzeti Színház első igazgatójának születésnapján koszorút helyeztek el Erdey Dezső szobrász Bajzát ábrázoló mellszobrán, a színház előcsarnokában. Bajza József éppen 220 éve, január 31-én született a Heves vármegyei Szűcsi községben, kisnemesi családban, alakját Szalisznyó Lilla írása idézi meg a Nemzeti Magazinban, amelynek a napokban jelent meg friss kiadása.

    Színházvezetői gyakorlata nem volt, de a liberális reformellenzék tagjaként a kultúrnemzeti törekvések egyik bástyájának tekintette a Nemzet Színházat, amelynek első igazgatója lett. Sokféle teendője miatt a teátrum rabszolgájának, „sclávjának” érezte magát. Megalkotta a működés mintaadó szabályzatát, művészi arculatot adott az ország elsőszámú színházának. Nyolc hónap adatott meg az alapok lerakására, amikor is – elsősorban az „operaháború” miatt – lemondott. Bajza József „arcképe” a színházalapítás évéből.

    1837. augusztus első hetében valamennyi Magyarországon megjelenő újság beszámolt arról, hogy a 22-én megnyíló Pesti Magyar, később Nemzeti Színház drámai igazgatójává az akkor 33 éves Bajza Józsefet nevezték ki. Tekintélyét megalapozandó megírták róla, hogy hites ügyvéd, táblabíró és a Magyar Tudós Társaság (későbbi nevén Magyar Tudományos Akadémia) rendes tagja. A Rajzolatok című lap augusztus 10-én úgy fogalmazott, hogy „a’ haza ismeri őt, ’s tudhatja, mit reméllhet tőle”.

    Vezetői gyakorlat nélkül

    A szélesebb nyilvánosság Bajza nevét leginkább lapszerkesztőként, kritikusként, publicistaként és szépíróként ismerhette; ő alapította és szerkesztette az 1831 és 1836 között megjelenő Kritikai Lapokat, 1837 januárjában pedig Vörösmarty Mihály és Schedel (Toldy) Ferenc szerkesztőtársaként folyóiratot indított Athenaeum címmel. Az irodalmi és kulturális elit tagjaként a magyar nyelvű színjátszás felkarolását, támogatását is feladatának tekintette: 1830-ban ő szerkesztette a külföldi színdarabok magyar fordítását közlő Külföldi Játékszín című könyvsorozat első kötetét, 1836-ban pedig vitát kezdeményezett a korszerű színjátszásról és színikritikáról.

    Kinevezéséről, annak hátteréről nem áll rendelkezésünkre dokumentum, de Bajza emlékezése szerint színházigazgatónak Fáy András javasolta. Cikkében nem részletezi, hogy az idősebb nemzedékhez tartozó tekintélyes író pontosan mire hivatkozva tartotta őt alkalmasnak a feladatra, megválasztásában fontos szerepe lehetett annak is, hogy a liberális reformellenzék meghatározó irodalmi alakja volt, s lapjában, az Athenaeumban e politikai csoportosulás törekvéseinek adott hangot.

    A kortársak abban nem találtak kivetnivalót, hogy az ország vezető kőszínházának élére olyan igazgató került, akinek intézményvezetői vagy színtársulat-vezetői gyakorlata nem volt, s korábban nem állt közvetlen szakmai kapcsolatban a színjátszással, színházi közegben, színészként vagy más munkakörben sohasem működött.

    A Nemzeti jelentősége

    Magyarország a Habsburg Birodalom részeként kultúrájának fejlesztésével, például időszaki kiadványok, egyesületek, intézmények alapításával tudta szuverenitását érvényesíteni, s ebben a folyamatban a Nemzeti Színház létrehozása kiemelt jelentőséggel bírt, a kultúrnemzeti törekvések egyik alappillérének számított. Nem pusztán szórakoztatást vártak tőle, hanem a magyar nyelv terjesztését, népszerűsítését, a nemzeti érzés erősítését, erkölcsi nevelést is. Ráadásul induló intézményként mindenképpen olyan vezetőre volt szükség, akinek tájékozottsága, műveltsége kimagasló, képviselni tudja a színház érdekeit, tekintélye van a társulat előtt és a nyilvánosságban is.

    A Pesti Magyar Színház a magyar nyelvű intézményes színjátszás történetében több szempontból is úttörő jelentőséggel bírt: 1) kezdetektől itt foglalkoztatták a legnagyobb társulatot, akiknek a munkáját minden addiginál nagyobb létszámú technikai személyzet segítette; 2) a színészekkel szerződést kötöttek és biztosítani tudták számukra a rendszeres, havi fizetést; 3) az első olyan játszóhely volt, amely mindennapos előadástartásra vállalkozott; 4) Pest-Buda sokáig egyedüli magyar nyelvű színházaként lehetőség nyílt arra, hogy a közönség minél szélesebb rétegeinek megnyerése érdekében vegyes profilú repertoárt kínáljanak, a prózai előadásoknál jóval költségesebb operajátszás feltételeit is megteremtsék.

    Színházvezetői gyakorlata nem volt, de a liberális reformellenzék tagjaként a kultúrnemzeti törekvések egyik bástyájának tekintette a Nemzet Színházat, amelynek első igazgatója lett. Sokféle teendője miatt a teátrum rabszolgájának, „sclávjának” érezte magát. Megalkotta a működés mintaadó szabályzatát, művészi arculatot adott az ország elsőszámú színházának. Nyolc hónap adatott meg az alapok lerakására, amikor is – elsősorban az „operaháború” miatt – lemondott. Bajza József „arcképe” a színházalapítás évéből.

    1837. augusztus első hetében valamennyi Magyarországon megjelenő újság beszámolt arról, hogy a 22-én megnyíló Pesti Magyar, később Nemzeti Színház drámai igazgatójává az akkor 33 éves Bajza Józsefet nevezték ki. Tekintélyét megalapozandó megírták róla, hogy hites ügyvéd, táblabíró és a Magyar Tudós Társaság (későbbi nevén Magyar Tudományos Akadémia) rendes tagja. A Rajzolatok című lap augusztus 10-én úgy fogalmazott, hogy „a’ haza ismeri őt, ’s tudhatja, mit reméllhet tőle”.

    Vezetői gyakorlat nélkül

    A szélesebb nyilvánosság Bajza nevét leginkább lapszerkesztőként, kritikusként, publicistaként és szépíróként ismerhette; ő alapította és szerkesztette az 1831 és 1836 között megjelenő Kritikai Lapokat, 1837 januárjában pedig Vörösmarty Mihály és Schedel (Toldy) Ferenc szerkesztőtársaként folyóiratot indított Athenaeum címmel. Az irodalmi és kulturális elit tagjaként a magyar nyelvű színjátszás felkarolását, támogatását is feladatának tekintette: 1830-ban ő szerkesztette a külföldi színdarabok magyar fordítását közlő Külföldi Játékszín című könyvsorozat első kötetét, 1836-ban pedig vitát kezdeményezett a korszerű színjátszásról és színikritikáról.

    Kinevezéséről, annak hátteréről nem áll rendelkezésünkre dokumentum, de Bajza emlékezése szerint színházigazgatónak Fáy András javasolta. Cikkében nem részletezi, hogy az idősebb nemzedékhez tartozó tekintélyes író pontosan mire hivatkozva tartotta őt alkalmasnak a feladatra, megválasztásában fontos szerepe lehetett annak is, hogy a liberális reformellenzék meghatározó irodalmi alakja volt, s lapjában, az Athenaeumban e politikai csoportosulás törekvéseinek adott hangot.

    A kortársak abban nem találtak kivetnivalót, hogy az ország vezető kőszínházának élére olyan igazgató került, akinek intézményvezetői vagy színtársulat-vezetői gyakorlata nem volt, s korábban nem állt közvetlen szakmai kapcsolatban a színjátszással, színházi közegben, színészként vagy más munkakörben sohasem működött.

    A Nemzeti jelentősége

    Magyarország a Habsburg Birodalom részeként kultúrájának fejlesztésével, például időszaki kiadványok, egyesületek, intézmények alapításával tudta szuverenitását érvényesíteni, s ebben a folyamatban a Nemzeti Színház létrehozása kiemelt jelentőséggel bírt, a kultúrnemzeti törekvések egyik alappillérének számított. Nem pusztán szórakoztatást vártak tőle, hanem a magyar nyelv terjesztését, népszerűsítését, a nemzeti érzés erősítését, erkölcsi nevelést is. Ráadásul induló intézményként mindenképpen olyan vezetőre volt szükség, akinek tájékozottsága, műveltsége kimagasló, képviselni tudja a színház érdekeit, tekintélye van a társulat előtt és a nyilvánosságban is.

    A Pesti Magyar Színház a magyar nyelvű intézményes színjátszás történetében több szempontból is úttörő jelentőséggel bírt: 1) kezdetektől itt foglalkoztatták a legnagyobb társulatot, akiknek a munkáját minden addiginál nagyobb létszámú technikai személyzet segítette; 2) a színészekkel szerződést kötöttek és biztosítani tudták számukra a rendszeres, havi fizetést; 3) az első olyan játszóhely volt, amely mindennapos előadástartásra vállalkozott; 4) Pest-Buda sokáig egyedüli magyar nyelvű színházaként lehetőség nyílt arra, hogy a közönség minél szélesebb rétegeinek megnyerése érdekében vegyes profilú repertoárt kínáljanak, a prózai előadásoknál jóval költségesebb operajátszás feltételeit is megteremtsék.

    A színház 1837. augusztus 1. és 1841. január 1. között a színházépület felépítését finanszírozó Pest-Pilis-Solt vármegye kezelésébe tartozott. Irányítása egy megyei tisztviselőkből álló héttagú igazgatóválasztmány kezében volt, amely az intézmény pénzügyeit kezelvén minden gazdasági és komolyabb szervezési kérdésben döntött. A mindennapos üzemmenetbe nem szóltak bele, annak közvetlen irányítása a darabválasztástól a próbarendig, a szereposztástól a működési rend kialakításáig és a színlapok elkészíttetéséig az igazgató dolga volt. Bajza 1838. január 30-án Csató Pálnak írt levelében így jellemezte szerteágazó munkáját: „Én ennek a’ színháznak pénztárnoka, gazdája, rendezője, cancellistája, tiszttartója, diszitője, ruhagondviselője, egy szóval sclávja (rabszolgája – a szerk.) vagyok évi 500 pengőforintért”. (Lásd Mennyi az annyi? című keretes írásunkat.)

    Megkoszorúzták Bajza József szobrát a Nemzeti Színházban

    Négy hónap, nyolcvan darab

    Bajzának a színház célkitűzéseit és a különböző társadalmi rétegek esetleges érdeklődési körét figyelembe véve olyan műsorrendet kellett összeállítania, amely tükrözi a nemzeti kultúra előrevitelét, a prózai és zenés előadások, illetve az új és klasszikus darabok közötti helyes arány megtalálásával fenntartja a közönség érdeklődését, valamint gazdaságos működést, minél több telt házas előadást eredményez. A darabok kiválasztásában ugyan a rendezőként is foglalkoztatott vezető színészek a segítségére voltak, de a színház műsorkínálatának, arculatának kialakítása elsődlegesen az ő feladata volt. Mivel az operaállomány a hazai művek hiánya és a külföldi szakmai kapcsolatok folyamatban lévő kialakítása miatt lassan gyarapodott, az első évadban szinte csak prózai és szórakoztató zenés darabokat játszottak. Bajza az operák kezdeti hiányát azzal próbálta ellensúlyozni, hogy a színművekből rendkívül változatos műsorrendet állított össze.

    Az első négy hónapban szinte alig iktatott be ismétléseket, a százkilenc előadás alkalmával nyolcvannyolc (!) különböző darabot játszottak. Miként volt ez lehetséges? A repertoár ilyen szintű bővítése a színház műsorösszeállítási gyakorlatából fakadt: tartósan csak azok a darabok maradhattak műsoron, amelyek viszonylag jól jövedelmeztek. (Előfordult, hogy egy-egy kortárs darabot már a bemutatót követően le is vettek a műsorról.) Egy előadás betanulására és színpadra állítására általában 7‒10 napot szántak (ma ez általában hat hét). Az induló társulat tagjai a vándorszínészet világából érkeztek, ahol a fennmaradás záloga volt a minél több darab gyors színre állítása, így a feszített munkatempó nem volt ismeretlen a számukra.

    Noha az első évadban még a fordítások voltak túlsúlyban, a színház megnyitásának és a szerzők rendszeres honorálásának köszönhetően észrevehetően gyarapodott az újonnan írt eredeti magyar nyelvű színművek száma is. Játszották például Kisfaludy Károly vígjátékait (Csalódások, Kérők), Vörösmarty Mihály szomorújátékát, a Marót bánt, és Balog István Ludas Matyi című énekes bohózatát. A fordítások közül leginkább a kortárs vagy közel kortárs francia és német szerzők műveit adták, a klasszikusok közül pedig műsoron volt például Pedro Calderón de la Barcától Az élet álom, valamint Friedrich Schillertől A haramiák és a Fiesco.

    Törvény és társulat

    Egészen más jellegű, de nem kevésbé fontos vezetői figyelmet igényelt Bajza részéről a művészi, művészeti, technikai és kisegítő személyzet munkarendjének összehangolása, az intézmény gördülékeny, napi működéséhez szükséges szabályok, előírások kidolgozása. Ő állította össze a Nemzeti Színház első színházi törvénykönyvét, szakmai etikai kódexét. A belső szakmai apparátus összlétszáma már az első hónapokban százharmincöt fő volt, amelyből a művészi személyzetet harmincegy, az énekkart huszonnégy, a zenekart huszonnyolc fő alkotta. Komoly segítség volt Bajza számára, hogy a társulat nagy részét komoly színészi múlttal rendelkező tagok alkották (Egressy Gábor, Szentpétery Zsigmond, Lendvay Márton, Déry Istvánné Széppataki Róza, Laborfalvi Róza, Lendvay Mártonné Hivatal Anikó stb.), akik már Kassán és a Pesti Magyar Színház elődintézményének számító budai Várszínházban is együtt játszottak. A technikai személyzethez ruhatári (főszabó, két ruhatár-gondviselő két segéddel, két öltöztető, fodrász egy segéddel), díszítményi (festő, asztalos), pénztári (pénztárnok, pénzszedő, bérletjegyosztó, két páholynyitó, négy zártszéknyitó, öt jegyszedő) és gépész (gépmester kilenc segéddel) munkatársak tartoztak, kezdetben összesen negyvenöten.

    Úgy tűnik, hogy amikor Bajza hozzálátott a törvénykönyv összeállításához, még nem voltak mindenre kiterjedő ismeretei a színházi üzem működéséről, ugyanis rendelkezéseinek többsége csak a színházi munkaszervezet kulcspozícióit birtokló színészre, rendezőre, ügyelőre vonatkozik, s leginkább olyan folyamatok szabályozására tér ki, amelyekben a színész közvetlenül érdekelt volt. Azt viszont már a művészi és művészeti személyzet munkakörének leírásakor belátta, hogy a gördülékeny működés érdekében határoznia kell a szabályozás betartatásának módjáról, valamint a szakmai mulasztások és kihágások esetén járó büntetésekről is. Úgy rendelkezett, hogy legyenek hivatalból kinevezett vádlók (rendező, ügyelő, karmester), akik bepanaszolják a vétkeseket, illetve állítsanak fel egy háromtagú belső színházi bíróságot, amely megítéli, hogy jogosak-e a felhozott vádak, s ha büntetés alá esik a vádlott, mekkora pénzbírságot köteles fizetni. A büntetendő cselekmények köre igen változatos volt, legtöbbször a késés fordult elő, de vétség volt a hangoskodás, veszekedés, szerepnemtudás, illetlen viselkedés a színházon belül és kívül, a sáros csizma és a kutya behozása nemkülönben.

    Az irányítás nehézségei

    Bajza az igazgatóválasztmánnyal való szakmai együttműködést nehézkesnek érezte, s nem volt jó véleménnyel a vármegyei fenntartásról sem. A színház jövője érdekében a kulturális élet más vezető személyiségeihez hasonlóan ő is a színház országos fenntartásba kerülését sürgette (ami 1841-ben meg is történt). Érveit Szózat a pesti Magyar Színház ügyében című, 1839-ben megjelent röpiratában foglalta össze, amelyben még azt is megemlítette, hogy a megyei tisztviselők egy-egy szakmai megbeszélés közepette időnként a színésznők bájait taglalták: „Az illy választmányi, vagy jobban mondva, testületi igazgatásnál nincs valami czélszerűtlenebb alkotmány […]. A’ tagoknak t. i. nem fő foglalkodások a’ színház, ők hivatalukat csupa becsületből és szivességből viszik, vagy saját gazdaságokkal vagy más hivatallal elfoglalvák, s igazán szivökön csak azt viselik, hogy a’ színház dolgai valahogyan menjenek […]. Sokszor bizonyos tárgy felett hirtelen kellene határozni ’s nem lehet, mert nincsenek elegendő tagok együtt, ’s így a’ tárgy elmarad, néha örökre, mert ideje mult. […] Sokszor, ha a legkomolyabb kérdés van vitatkozás alatt, elhagyják azt ’s arról értekeznek ez vagy amaz szinésznőnek millyen deli alakja van, szerelemteli dévaj szemei vannak, millyen kerekded tagjai, sugár termete”.

    Operaháború

    Bajza ellenérzéseihez az is hozzájárult, hogy az első hónapok operaszűke után a választmány egyre erőteljesebben szorgalmazta az opera-előadások sűrítését, különösen azután, hogy szerződtették a már több európai operaházban sikeresen szereplő Schodelné Klein Rozáliát, valamint vezető karmesterként, az akkor 27 éves Erkel Ferencet. Az opera-előadások népszerűek voltak, a fennmaradt pénzszedői naplók szerint sokkal többen látogatták őket, mint a prózai darabokat. Bajza ezzel igazgatóként tisztában volt, de úgy vélte, hogy a színház alapvető küldetését, a nemzeti kultúra fejlesztésében rá háruló szerepet veszélyezteti ez a tendencia. A dilemma a sajtó nyilvánosságában is megjelent, az „operaháborúnak” nevezett, időnként meglehetősen durva hangú vitasorozatban fogalmazódtak meg először azok az eltérő műsorpolitikai koncepciók közötti konfliktusok, amelyek látványosan manifesztálódtak az egyazon épületben működő két tagozat kapcsán.

    Bajza József nyolc hónap után, 1838. június 5-én lemondott. Első igazgatóként meghatározó szerepe volt a színház működésének megszervezésében, a döntési mechanizmusok és a munkafolyamatok biztosításához szükséges szabályok kialakításában. Kritikusként a továbbiakban is figyelemmel kísérte a színház munkáját, s rátermettségét, problémaérzékenységét elismerve kilenc évvel később, 1847-ben újra rábízták az intézmény irányítását, aligazgatóvá nevezték ki. De ez már egy másik kor, más feladatokkal és kihívásokkal…

    Szerző: Szalisznyó Lilla

    irodalom- és színháztörténész (Szegedi Tudományegyetem)

    Forrás: NEMZETI MAGAZIN

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram