Tavaszi FesztiválTrafóOperettszínházIzsák LiliSzomjas GyörgyBakos-Kiss GáborGáspár Sándor
  • facebook
  • instagram
  • 2021. április 11., vasárnap

    “Most tenni kell, megfogni egymás kezét” – 51 évesen elhunyt Tallér Zsófia zeneszerző

    2021. április 6., kedd 10:59

    A Zeneakadémia és az SZFE egykori oktatója életének 51. évében hunyt el.

    Tallér Zsófia 1970-ben született Dorogon. Zeneakadémiai tanulmányait Bozay Attila és Petrovics Emil irányítása alatt végezte, 1992-ben zeneelmélet-tanári, 1994-ben zeneszerzői diplomát szerzett. Alapító tagja volt a NOVUS Kávéház Zenei Műhelynek, majd dolgozott a Nemzeti Színház zenei vezetőjeként. 1999-től az Színház- és Filmművészeti Egyetem, 2000-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, az alkalmazott zeneszerzés szakirány társalapítója volt.

    Pianista karrierje befejezéseként Mozart-zongoraversenyt játszott el Vashegyi György vezénylése alatt. Noha kiemelkedő tehetségnek bizonyult, soha többet nem lépett pódiumra. A zene megteremtése sokkal inkább lázba hozta, mint a zene – legyen bármilyen magas szintű – reprodukálása.

    “A születő zenéim mindig szólnak valakinek. Mindig a mai embereknek írom, nem kizárólag a szakmának, nem magamnak, és nem a jövő feltételezett zenehallgatóinak.

    Amikor írok, akkor viszont nagyon mélyen turkálok magamban, lelkileg nagyon kiszolgáltatottá válok. Olyankor megszűnik az önfegyelmem, mert az gátolna. Néha sírok, néha nevetek, és az már valóban magánügy” – nyilatkozta.

    Bozay Attila növendékeként kezdett, tőle tanulta meg az alapos, alázatos munkát és a szakma feltétlen tiszteletét: “Amikor a legsebezhetőbb voltam – a Zeneakadémia kezdő diákjaként –, akkor kaptam tőle bátorítást, emberi és szakmai segítséget, védelmet. Ez rengeteget jelentett nekem akkor és most is. Negyedévesen volt egy kimagasló vizsgám, Petrovics tanár úr akkor vett maga mellé tanársegédnek. Nagyon sokáig tanítottam mellette, a Zeneakadémia után az SZFE-n is. Végül azt a katedráját rám hagyta.

    Tőle a drámaiságot tanultam, a színpad szeretetét, az indulatok vállalását. Így volt nekem két mesterem, két teljesen különböző emberi és zeneszerzői alkatú, csodálatos tanár.

    Sokkal tartozom nekik. De eleinte nem is gondoltam, hogy zeneszerző leszek, zongoristának készültem. Az volt a tervem, hogy először beadom a jelentkezésemet a Zeneakadémia zeneszerzés szakára, aztán majd fölveszem a zongorát is mellé. Középiskolás voltam, amikor Kocsis Zoltán felfigyelt rám egy békéstarhosi versenyen. Furamód, mert azon a versenyen nem játszottam valami jól… Felajánlotta, hogy meghallgat. Ezután évekig jártam hozzá, nagyjából negyedévente. Ő volt az, aki először kimondta: ki lehet téged nevelni koncertzongoristának, na de minek? És ez nem egy cinikus mondat, hanem tűpontos gondolat volt tőle. Kocsis látnoki vénája nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy felvállaljam: én zeneszerző vagyok. Az órákon hol ő mondta, hogy inkább ne menjek zongora szakra, miközben én ragaszkodtam a felvételi gondolatához, hol cseréltünk: ő hangoztatta, hogy tisztességes hangszertudás nélkül nem lehet valaki zeneszerző, és én állítottam, hogy megy ez anélkül is” – számolt be a dalszerzo.hu-nak.

    Tallér Zsófia kompozíciói rendszeresen szerepeltek hazai és nemzetközi koncertpódiumokon, komolyzenei fesztiválokon, illetve számos színházi és filmes produkció kötődik nevéhez. Tallér Zsófia szerzett zenét Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmiSzép napokA 78-as Szent Johannája, a Kis Apokrif No. 1.-2 filmjeihez, és színházi rendezéséhez, A Nibelung-lakóparkhoz. (A Szent Johanna-szkeccs zenéjéért elnyerte a Magyar Tévé- és Filmkritikusok Díját.) Sok szempontból úttörő munkájuk a Johanna című, nyolcvan perces operafilm. A produkció ősbemutatóját 2005. május közepén tartották Cannes-ban, az „Un certain regard”-szekció keretében.

    “Az igazi alkotói közösség létrejöttének kulturális és kommunikációs azonosság az alapja. Tulajdonképpen ez a kettő a legfontosabb. Lelki alkat kérdése is. Egyfajta szellemi közösséget igényel, korrelálást a másik gondolataival, olvasást a pszichében, hiszen a színház és a film is nagyon erős világanalízist kíván”

    – vallotta.

    Számos színpadi művet komponált, többek közt 2006-ban a Bogármese című gyermekbalettet, 2011-ben a A herceg lova, 2017-ben az Aprószentek című operákat, valamint 2019-ben a Mátyás Király vándorúton című meseoperát. Leánder és Lenszirom című, 2015-ben bemutatott operáját a Magyar Állami Operaház egyedülálló módon három évadon keresztül műsorán tartotta, így több mint 15 000 néző láthatta; az előadás CD-n és DVD-n is megjelent.

    “Nagyon szeretem a jó színházat és a jó filmet, operamániás vagyok. Vonzanak a szintetikus művészeti ágak. Elég hamar megtaláltak a fiatal kollégák. Már korábban fölfigyelt rám második mesterem, Petrovics Emil, aki szintén a film, a színház és az opera szerelmese volt. Neki köszönhettem a Nemzeti Színházban a pozíciómat, ő ajánlott be. Imádtam ott lenni, de nagyon elbizonytalanodtam. Minket, zenészeket, zártan nevelnek föl, van egy bizonyos, szinte katonai rendünk a gyakorlással, tanulással. A színház azonban közvetlenül szól az életről: szerelemről, halálról, neurózisról. A zenészgyerekek ez elől burokba vannak zárva. Az ő művészetük absztrakt művészet, a zenén keresztül fejezik ki ugyanezeket az indulatokat, de nem nevesítik azokat. Nem szembesítik őket közvetlenül haldokló emberekkel, neurotikus tünetekkel, aljassággal.

    Én is megijedtem, nem tudtam hova tenni a színházi próbák hőfokát, az ordítást, a színésznők zokogását. Sok év után értettem meg, hogy a színházművészet voltaképpen mi”

    nyilatkozta egy interjúban.

    Munkásságát 2011-ben Erkel Ferenc-díjjal, 2016-ban Bartók–Pásztory-díjjal ismerték el. 2011-ben Boribon muzsikál című gyereklemez zenéjéért „Az év gyermekalbuma” kategóriában Fonogram-díjat, 2015-ben Pert Em Heru című művéért Artisjus-díjat vehetett át.

    “A rendszerváltás csodálatos lehetőség volt, de egyre több területen mondják a különböző szakértők, hogy sokat vesztettünk is vele. Ami a kulturális értékeket illeti, úgy vélem, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntöttük. Olyan téves igazodási vágy élt bennünk, ami nem ismerte föl, hogy a marketing és piaci megfelelés mellett – ami mozgatja a kapitalista országokat és pörgeti a gazdaságot – a nyugati világban nagy figyelemmel fordulnak a kultúra felé, és hangsúlyosan vannak jelen a mecénások. A mi kultúránkból ez hiányzik. Az állami finanszírozás kiment alólunk, és nem tudta fölváltani a magántőke. Emiatt a művészet környezete, intézményei, infrastruktúrája az elmúlt húsz évben erősen erodálódott” – fogalmazott Tallér Zsófia

    “Sok helyen látom, hogy kulturális intézmények, fórumok a populáris hangvételt erőltetik ott is, ahol erre egyáltalán nem volna szükség. Mindenáron a tömegekhez akarnak szólni, ami szerintem nagyon nagy tévedés. A magas kultúrának mindig sajátja volt a privilegizált identitás. És a nagy tömegekből is nyitottá válik azok számára, akik megdolgoznak érte.

    Világosan emlékszem, hogy gyerekkoromban milyen nimbusza volt a zeneszerzőknek. Név szerint lehetett tudni, hogy kik ők. Vidéken laktunk, és hálásak voltunk, ha lejöttek hozzánk. Emlékszem például, amikor Szőllősy András, Petrovics Emil, Jeney Zoltán eljöttek Győrbe. Ezek a látogatások az egész városra nézve emlékezetes, teltházas események voltak. Megteltek a művelődési házak, ha beszélgető műsor volt ezekkel a zeneszerzőkkel.

    Az elmúlt században megszoktuk, hogy a nagy zeneszerzők jelentős kritikai háttérrel, terjedelmes diszkográfiával rendelkeznek, számos koncerten játsszák műveiket. Mi történt? A kritikaírás visszavonult, a lemezipar tönkrement, alig vannak kortárszenei koncertek. Minden fronton vereséget szenvedett a zeneszerzői identitás. Ez nem azt jelenti, hogy nem létezünk, vagy a szakma ne lenne önmagában értékes ezek nélkül, de mégiscsak ez az olvasata.

    Nemrég kaptam Petrovics Esztertől egy csodálatos kis videót, amelyben szülei, Petrovics Emil és Galambos Erzsi szerepelnek. Akkor az ország egyik legnagyobb színésznője és zeneszerzője egy televíziós magazinműsor sztárja lehetett. Ők voltak a celebek. Ma már nem mi vagyunk a celebek. Ma a celebek mihaszna percemberkék. Nem az hiányzik, hogy nyüzsögjenek körülöttünk a riporterek, a zeneszerzők különben is inkább rejtőzködő típusú emberek, nem exhibicionisták. Azonban dühös vagyok, mert meggyőződésem, hogy azok a széles néptömegek, akiknek nem mindennapi kenyere a magaskultúra, ők is többre hivatottak, és bizony a média felelőssége, hogy mit tesz eléjük. Fiatalként én is ott ültem Győrben a közönség soraiban, amikor pont Petrovics Emillel volt beszélgetés. Bizony nem csak az elit értelmiséget láttam magam körül, eljött a szomszéd néni is, és mindenki csodálta a művészt. Nem szükségszerű a butaság vagy az igénytelenség piedesztálra emelése” – vallotta a playliszt.reblog.hu riportjában.

    Tallér Zsófia két fiú gyermek édesanyja volt. A pálya és az anyai feladatok összeegyeztethetőségéről szólva egy ízben úgy fogalmazott: “A gyerek kérdése minden karriert építő nőnél előjön, művészeknél talán ez még kiélezettebb. Az alkotás az egó totális kifejezése.

    Művészként teljes mértékben magammal foglalkozom, anyaként viszont önfeláldozó vagyok, önátadó.

    Ennek a kettőnek a pszichés egyensúlyát nagyon nehéz megtalálni, azt az állapotot, hogy ne sérüljön a gyerekem, és én se bolonduljak meg az önfeladásban. Az ember azért lesz művész, mert kényszeres alkotásmániája van. A Tous les matins du monde című, Marais és tanára, Sainte-Colombe kapcsolatáról szóló filmben hangzik el, hogy a mester egy nagy piros füzetbe minden egyes nap lejegyzi a fejében lévő hangokat, hogy megszabaduljon tőlük. Az ember állandóan meg akar szabadulni ezektől a gondolatoktól, a fejében szóló zenétől, de ha sír a gyerek, ha vacsorát is kell készíteni, ha mesélni is szeretnék neki elalvás előtt, akkor ezt nem tehetem meg azonnal.

    De bennem ugyanannyira szenvedélyes az anyai lét, mint az alkotó, és ezt tudják azok is, akik velem dolgoznak – esténként például nagyritkán megyek csak el, mert altatom a kisfiamat, és erről az élményről nem mondok le. A gyerekeimmel való együttlét nemcsak számukra létszükséglet, hanem számomra is, ezt nem tudom félretenni semmilyen zenedarab kedvéért.

    Minden nehézség dacára Hildegard von Bingen (a legkorábban élt komponista, akinek fennmaradt az életrajza – N. M.) óta jelen vagyunk a zeneszerzők között.”

    Tallér Zsófia  szerint a kérdés, hogy nő létére miért választotta ezt a nem éppen feminin pályát, mára gyakorlatilag elavult, érvényét vesztette. A problémát ezzel nem egyszerűen lesöpri az asztalról. Ellenkezőleg, jóval magasabb szinten tárgyalja” – áll a figaro.reblog.hu oldalán.

    „Sok neves férfikollegám állítja, hogy meghallja, hogy egy darabot nő komponált-e vagy férfi. Természetesen ezen állítások egy része csupán – az európai kultúrában e témában szinte kötelező – malícia, de az őszinte vélemények igazolják a női zenedramaturgiáról való álláspontomat, mely szerint – a feminizmussal tökéletes ellentétben állva – éppen a két nem alkotói hangvételének különbsége a lényeges” – írta doktori disszertációja A Dies Irae című fejezetében Tallér Zsófia. Az egész szöveg itt olvasható

    A kérdésre, hogyan veszi fel a harcot a dobalapra feljátszott tinglitanglik ellen, egy interjúban azt feltételek: “Müller Pétertől olvastam egyszer egy nagyon jó gondolatot. Elege van abból, hogy a művészek siránkoznak, a műveikben jajgatnak, és apokliptikus víziókat festenek le a művészet, a kultúra, az emberi történelem végnapjairól. Köszönjük, tudjuk: nagy baj van a világban, ez már száz éve is világos volt.

    Felesleges már a vész eljövetelét hirdetni, nyavalyogni rajta, hiszen az már itt van. Most tenni kell, megfogni egymás kezét, és menteni, ami menthető. Így talán sikerül túlélni. Mindenki tegye szíve szerint jól a dolgát.”

    Forrás: Zeneakadámia, Wikipédia, Színház Online, figaro.reblog.hu, playliszt.reblog.hu

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -