Nemzeti ünnepünk alkalmából olyan forradalmárok történetét idézzük meg mint Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Földes Gábor, Mensáros László, Sinkovits Imre.
Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.
Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett.
Az 1956-os események a színházi világot is megmozgatták, művészek csatlakoztak az általános sztrájkhoz, átmenetileg beszüntették a színjátszást, színészek, rendezők lettek forradalmárrá, köztük Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Földes Gábor, Mensáros László és Sinkovits Imre. Az ő történetükről olvashatnak az alábbiakban.
A képen Sinkovits Imre látható a forradalmárok között – A magyar színészek forradalmi bizottságának nevében Szakács Miklós és Molnár Tibor beszélt 1956 november 2-án, a Szabad Kossuth Rádióban.
Sinkovits Imre története:
“Az ember a hazáját nem másért szereti, Senecával szólva, csak mert az övé. Én is így voltam, vagyok és leszek. Ez az én hazám, ezt én így tudom szeretni, mert ezt én így hallottam a szüleimtől, s azok szava nekem szent, meg így tapasztaltam és álltam elébe a különböző ilyen viziteknek, ahol én voltam a meghívott”.
A Nemzeti Színház színésze a Petőfi téren hangosítás nélkül olvasta fel a Nemzeti dalt tízezres tömeg előtt, majd este a Parlamentnél szavalt. Mivel személye nemzetközileg is a figyelem középpontjába került, a forradalom bukását követően nem kapott börtönbüntetést. Azonban felére csökkentették a fizetését, és nem játszhatott nagy szerepeket, a rendőrség többször kihallgatta, és arra akarta rábírni, hogy tegyen megbánó nyilatkozatot a Népszabadságban. Mivel nem engedelmeskedett, fél évig a Műanyag és Textil Kisipari Szövetkezet dolgozója lett. 1958-ban pedig öt évre el kellett hagynia a Nemzeti Színházat, így került a József Attila Színházba. 1963-ban visszatért a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagjaként működött. 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színházban játszott.
Bessenyei Ferenc története:
“Forradalomban még nemigen volt nekünk részünk, csak békeharcban, így még naivak is voltunk. Gondolni se mertük, hogy a tisztulási folyamatot szörnyűséges mocsokba lehet fordítani. Onnantól kezdve nem is volt mit tenni.”
A Nemzeti Színház színészét az egyetemisták vitték magukkal a Bem szoborhoz, ahol elszavalta a Szózatot. A színház éléről eltávolították Major Tamás igazgatót, és 31-én Bessenyeit egy három főből álló vezetői bizottságba választották, Juhász József és Szörényi Éva mellett. Ezért megtorlásképpen két évig színházon kívül máshol nem vállalhatott munkát, nem kereshetett pénzt az akkori havi 4000 forintos keresetén kívül. 1959-ben Fábri Zoltán rendező érte el, hogy ismét kamera elé állhasson Dúvad című filmjében.
Darvas Iván története:
“Becsengettem a kapun, kértem a börtönparancsnokot, és mondtam neki, hogy “kérem szépen, én a bátyámért jöttem”. Mikor aztán odahozták, én kézen fogtam, és akkor hát… köszönettel távoztunk. Ezért engem 57-ben letartóztattak, és három évet kaptam. De már az első, úgynevezett “kisamnesztiánál”, 59-ben szabadultam, így csak két évet ültem. (…) Ha valaki megkérdezi tőlem 44-ben, hogy mi az, ami arra késztet, hogy harmadszor-negyedszer is nekikezdjek a pályának, nem tudtam volna mit mondani. Fogalmam sincs. Mert csak ott érzem otthon magam, az az én legtermészetesebb közegem, az a levegő, ami egy színpadon körülveszi az embert”.
A Madách Színház színésze részben személyes okokból kapcsolódott be a szabadságharcba, október 30-án azért ment a Budapesti Országos Börtönbe, hogy a korábban kémkedés, illetve hazaárulás vádjával lecsukott bátyját kiszabadítsa. A Legfőbb Ügyészség forradalmi bizottságához irányították, ahol megbízólevelet kapott a Rákosi-rendszerben elítélt politikai foglyok kiszabadítására. Ezzel a megbízással 120-140 politikai fogolynak állított ki szabadulólevelet.
Darvast 1957 májusában letartóztatták a lakásán ellenforradalmi szervezkedés, bűnöző fegyveres kiszabadítása vádjával. Felrótták neki azt is, hogy kapcsolatot tartott a Szabad Európa Rádióval, és azzal gyanúsították, hogy november 4. után szándékosan akadályozta a sztrájkoló színházak működésének megkezdését. Kétéves börtönbüntetéséből 1959. április 4-én szabadult, majd – ahogy ő fogalmazott – megtudta, milyen keserves nem színésznek lenni, ugyanis több évig segédmunkásként dolgozott.
Mensáros László története:
“Kell az embernek a sorscsapás, hogy ne menjen simán az élete. Legalábbis én ilyen vagyok, akinek kellett egy-két pofon, mert hajlamos volt a beképzeltségre, a gőgre. Én nem veszem rossz néven, ami történt. Az élet – mindezek ellenére – jól vizsgázott előttem”.
Mensáros Lászlót 1958-ban olyan gondolatokért ítélte el a debreceni bíróság, amelyeket regnálása első pár hónapjában maga Kádár János is nyilvánosan hangoztatott. Büntetésével példát akartak statuálni, meg akarták félemlíteni a magyar művészvilágot. Mensáros erre megfelelő „alany” volt, hiszen 1949-ben már egy év egy hónapi börtönre ítélték illegális határátlépés szándéka miatt (ekkor a színiakadémiáról is kizárták), s 1956-ban tagja volt a cívis város forradalmi bizottságának. Márianosztrán együtt raboskodott Obersovszky Gyulával, az 56-os szabadságharc egyik hősével, akit Mensáros László mély istenhite vers megírására ihlette. A verset ide kattintva elolvashatja.
1961 őszén Berényi Gábor igazgató elérte Aczél Györgynél, hogy az akkor éppen pincérkedő színész a Szigligeti Színházhoz szerződhessen. Először Aczél nemet mondott. “Packázik velünk Mensáros, meg akar bennünket szégyeníteni, azért vállalt pincéri állást” – dohogott. Három gyermeke van, érvelt Berényi, el kell őket valamiből tartani! Aczél elcsodálkozott: „ezt nem is tudtam”. Végül is engedélyezte a színésznek, hogy újra színpadra lépjen.
Földes Gábor volt az egyetlen, akit kivégeztek.
Földes Gábor története:
„Nehéz szerepemet, ha a feloldás, ha a tragikus finálé fejezi is be, teljesen nyugodtan, az igazság fölényével fogom végigjátszani. Akik szeretnek és törődnek velem, köszönöm, akik nem, ez már közömbös nekem. (…) Véremmé vált, hogy életet alakító művész vagyok. Poltizálni kell az életben is”.
Földes Gábor az egyetlen színész-rendező, akit megtorlásképpen kivégeztek. A győri Kisfaludy (ma Nemzeti) Színház főrendezője még csupán 33 éves volt akkor, de Jászai-díjasként a legjobb színházi szakemberek közt tartották számon. Hithű kommunista volt, aki azonban 1953-ban csatlakozott Nagy Imre irányvonalához.
Október 23-án részt vett a helyi Petőfi Kör megalapításában, 25-én az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökségi tagjává és egyben az értelmiségi tanács elnökévé választották. Többek között neki is köszönhető, hogy 25-én a megyei börtönnél kibontakozó tüntetés és összecsapás nem járt még több halálos áldozattal. 26-án délután a mosonmagyaróvári sortüzet követően a városba küldték, ahol sikerrel vette elejét a további vérontásnak és fegyverezte le a mészárlásért felelős határőrlaktanyát. Az újrainduló színház első premierjeként Katona József Bánk bánját vitte színpadra – bátor tette a szovjet megszállók elleni nemzeti tiltakozást fejezte ki. Többször letartóztatták, majd szabadon engedték – végül 1957. május 23-án a győri megyei bíróságon megkezdődött Földes Gábor és társainak bűnpere, hivatalosan a mosonmagyaróvári eseményekkel kapcsolatban. A népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével, valamint gyilkosságra való felbujtással vádolták.
Június 10-én Földes Gábor elsőrendű vádlottat és öt társát halálra, valamint vagyonelkobzásra ítélték. Az ítéletet 1958. január 15-én hajtották végre.
– Amikor utoljára találkoztunk – idézte fel fia, Földes László –, azt mondta: „Édesapa most elutazik.” „Mikor jössz meg?” – kérdeztem. „Akkor te már nagyfiú leszel.” Aztán elvezették.
A család előzetesen mindent megmozgatott: felkeresték a színházi élet potentátjait, Major Tamást, a Nemzeti, Simon Zsuzsát, a Jókai és a Petőfi Színház igazgatóját. Próbáltak segíteni, beszéltek Szénási Géza legfőbb ügyésszel, Nezvál Ferenc igazságügy-miniszterrel, Major pedig Kádárral is. Közbenjárt Földesért a megtorlások idején védőügyvédként tevékenykedő, befolyásos volt népbíró, Bojta Béla, valamint Szendrő József, a debreceni színház igazgatója. A kegyelemre jogosult kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács azonban három szavazat ellenében szabad utat adott az ítélet végrehajtásának. Bár sokan reménykedtek a kegyelemben, az elutasítás kiolvasható volt Kádár János Majornak adott válaszából, amelynek lényege: „Semmi esetben sem eshetnek abba a hibába, hogy beavatkoznak a bíróság munkájába.”
– Egy percre leálltunk előadás közben, amikor eljutott hozzánk a halálhíre – mondta Egervári Klára. – A közönség nem tudta, hogy mi történt. Némán emlékeztünk Gáborra.
Forrás: Magyar Nemzet, Színház.org, Színház.hu, terasz.hu, Vígszínház,
Imedia, A teátrális demokrácia útjai – Cseh Katalin,
szinhaz.net, MTI – 1956
Gyűjtés: T. Berta