SZFEKirály LeventeKecskemétVenczel VeraRétfalvi TamásJózsef Attila SzínházTatabánya
  • facebook
  • instagram
  • 2021. március 8., hétfő

    78. születésnapját ünnepli Jordán Tamás, a Nemzet Színésze

    2021. január 15., péntek 12:31

    A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színházigazgató január 31-én leköszön a szombathelyi teátrum éléről.

    Jordán Tamás / Fotó: Mészáros Zsolt

    Jordán Tamás pályájáról:

    1943-ban született Győrben, eredeti szakmáját tekintve geodéta mérnök, diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte meg 1966-ban. Már ebben az időszakban is részt vett a színházi életben: 1961 és 1970 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Universitas elnevezésű együttesének tehetséges amatőr színésze volt. Hat évig dolgozott a Fővárosi Tanács építési osztályának geodéta mérnökeként, majd 1972-ben úgy döntött, hogy a színház, a színészi hivatás mellett kötelezi el magát. A főleg fiatalokat foglalkoztató, 1970-ben megalakult 25. Színház társulatának lett tagja, 1977-ben a Várszínházhoz szerződött, ahol 1980-ig dolgozott.

    Ezt követően 11 éven át az akkor fénykorát élő kaposvári Csiky Gergely Színház társulatához kötötte szerződés. 1991-ben ismét a fővárosba költözött, ahol az akkor induló Merlin Színház egyik alapítója és igazgatója lett. 2003. január 1-jével kinevezték a Nemzeti Színház vezérigazgatójává, a társulat 2008-ig dolgozott az ő vezetésével. Egy későbbi interjúban elmondta: boldog öt évet töltött a teátrum élén, egy minden szempontból rendben lévő színházat hagyott utódjára.

    2007-ben új kihívást keresve bejelentette, hogy színházat kíván teremteni Szombathelyen, “nagyon konvencionális, hagyományos, jó színvonalú színházat”. 2008-ban az újonnan létrejövő társulat élére került, és 2009 januárjában sor került a Weöres Sándor Színház első előadására is. Jelenleg ügyvezetőként vezeti a színházat, új megbízatása 2018 októberétől 2021 januárjáig szól.

    A színészi, színigazgatói munka mellett közéleti szerepeket is vállal: 1992-től 1996-ig a Magyar Színészkamara elnöke, 1996-tól 1998-ig a Magyar Ösztöndíj Bizottság tagja volt. 1999-től 2001-ig és 2015-től jelenleg is a Magyar Színházi Társaság vezetőségi tagja, 2006-2007-ben elnöke, 2000-től 2010-ig a Pécsi Országos Színházi Találkozó fesztiváligazgatója volt. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktatott 2002-2006 között, 2007-től pedig három éven keresztül a szombathelyi főiskola színházművészeti tanszékét vezette. 2008-ban Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel indította útjára a Nagy versmondás elnevezésű kezdeményezést, mellyel a magyar líra gyöngyszemeire szeretnék felhívni a figyelmet. 2017-ben Lukáts Andor színész, rendezővel közösen színiiskolát indított a budapesti Sanyi és Aranka Színházban.

    Színészként klasszikus és modern, magyar és külföldi darabokban is sikert aratott kiérlelt, intellektuális alakításaival. Volt például Mester és Jesua Bulgakov A Mester és Margarita című darabjában, De Sade márki Weiss Marat halálában, Vladimir Beckett Godot-ra várva című darabjában, Trigorin Csehov Sirályában, Harpagon Moliere A fösvény című darabjában. A magyar szerzők közül játszott Fejes Endre, Illyés Gyula, Hamvai Kornél színműveiben. Rendezte többek között Fassbinder, Goldoni, Anouilh, Móricz Zsigmond, Füst Milán, Csiky Gergely darabjait.

    Több filmben is játszott, felejthetetlen alakítást nyújtott például a Bacsó Péter rendezte, 1985-ben készült Hány az óra, Vekker úr? című filmben. Legutóbb, a 2017-ben bemutatott Enyedi Ildikó Testről és lélekről című nagysikerű filmjében szerepelt. Az irodalomszerető közönség körében nagy sikert aratott önálló estjeivel is: József Attila műveiből állt össze az “Amit szívedbe rejtesz”, és Sebő Ferenccel közösen a “Szólt az ember”. 2012-ben a Széllel szembe című stand-up esttel állt közönség elé, amelyben a történetek mellett verseket is előadott. 2016 végén jelent meg Hátrametszés címmel önéletrajzi könyve, melyben addig szőnyeg alá söpört történeteit idézi fel, sok humorral. 2017-ben pedig Balogh Gyula A Jordán-sztori – Egy színházi jelenség című interjúkötete került a boltokba, a kötetben pályatársak, kollégák, barátok és családtagok vallanak róla.

    Szakmai munkája elismeréseként 1978-ban Jászai Mari-díjat, 1986-ban érdemes művész címet kapott. 1996-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 2000-ben Budapestért Díjat, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át. 2007-ben megkapta az Örökös Tagság kitüntető címet a Halhatatlanok Társulatában. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetéssel ismerték el, 2011-ben Prima Díjas, 2012-ben Jubileumi Prima Primissima Díjas lett. 2017-ben a Vidor Fesztivál életműdíjával, a Hyppolyt-díjjal, valamint a Hazám-díjjal jutalmazták.

    A művészről saját szavaival:

    Későn érő: Későn érő típus vagyok, az érettségi tablóképemen úgy nézek ki, mint egy 15 éves gyerek. Színész akartam lenni, igaz, semmi nem predesztinált arra, hogy azzá is váljak. Nem tudtam beszélni, érthetetlenül ejtettem a magánhangzókat. Ráadásul félénk, elfogódott voltam. Évtizedekkel később a színművészeti egyetemen felvételiztettem, tanítottam: azt a gyereket, aki én voltam, elsőre elküldtem volna. A családdal jártunk néha színházba, de nem túl sokat, nem volt semmiféle színházi kötődésem, s én mégis színész akartam lenni. Nem tudtam, miért, negyvenévesen jöttem rá Kaposváron. Negyvenhármas vagyok, az elsőszülött. X-esek, azaz osztályidegenek voltunk, egyik nagyapámat kitelepítették, apámnak nem volt állása, hihetetlenül nehezen, szegényen éltünk. Engem ez persze nem érdekelt, nekem jó volt a főtt krumpli meg a rántott tőgye is.

    Örökölt: A génjeimben van, a szüleimtől örököltem, hogy nagyon jól tudok az emberekkel bánni, az esetleg más véleményen levőkkel is szót tudok érteni. A kompromisszum keresés sokak szemében megalkuvást jelent. Egyébként olyan a világunk, hogy minden gesztust félre akarnak érteni, vagy valóban félreértenek. Bátran mondom, bármilyen következményekkel is jár, hogy a Magyar Teátrumi Társaság uralja a színházi területet. Ennek ellenére szót tudok érteni a társaság szignifikáns képviselőivel, Vidnyánszky Attilával, Vasvári Csabával, Oberfrank Pállal.

    Világéletemben: Világéletemben imádtam játszani: hatéves koromban tudtam snapszlizni, sakkozni; a nagypapától tanultam. De nem bírtam olyan partnerrel játszani, aki nem halt bele a vereségbe. Furcsa ez: a győzni akarás elszakadt magától a játéktól. Nem tudtam veszíteni. Persze, azért kellett és kell újra meg újra megpróbálni. A lóversenyben sem az az érdekes, hogy tíz forintra mennyit kapok, hanem az, hogy megmondtam, ki fogja megnyerni. A lóverseny a közhiedelem szerint a pokol bevezető bugyrának egy szakasza, pedig egy olyan játék, amelyik nem az egzisztenciáról szól, hanem arról az adrenalinról, ami három perc alatt ott felszabadul. Ha sikerült, akkor az ember úgy érzi, hogy látja a jövőt, tudja, mi fog történni. A többiek meg nem tudják. Az Istennel való cimboraságot jelenti a győzelem.

    Agora: Ez az a szó, amit talán a legtöbbször mondtam ki Szombathelyen. Nem győzöm hangoztatni, hogy már a Nemzeti Színház igazgatói posztjára benyújtott, 2002-ben írt pályázatomnak a 6. fejezete ezt a címet kapta: Agora. Az ókori görög demokráciában ez volt az a hely, ahol a városlakók összegyűltek, megbeszélték fontos ügyeiket. Ilyen hellyé kell válnia a színháznak, hogy az emberek megérezzék: ha kis mértékben is, de befolyásolhatják a világ menetét. Nem tüntetésekre gondolok, hanem eszmecserékre. Az agora-program megvalósulásához sok türelem kell. Szeretnék nem türelmetlen lenni, de belül érzem, hogy azért az vagyok, mert engem sürget az idő is. Évtizedekre nem tervezhetek, pedig lehet, hogy a kiteljesedéshez ilyen időtartamra van szükség. A jelek mindenesetre biztatóak.

    Álmodozó: A legtöbb álmom első nekifutásra tényleg álomnak, lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Amikor például a POSzT-ról elkezdtem beszélni, akkor sokan nemcsak álmodozónak tartottak, hanem félkegyelműnek, vagy ostobának is. Nagy büszkeségem, hogy a POSzT – akár mint az agora-koncepció része – létrejött. De képtelenségnek tűnt a szombathelyi színházalapítás is. Most meg itt ülünk egy igazgatói irodában, egy szívünknek most már nagyon kedves épületben, ahol nagyszerű társulat dolgozik. Díjakról soha nem álmodoztam, de legutóbb a jubileumi Prima Primissima igazi álom-kategóriás meglepetés volt.

    Elhinni: Nekem az átélés azt jelenti a színházban, hogy minden pillanatot el akarok hinni – színészként, rendezőként és nézőként is. Lehet, hogy nincs igazam, de ha a zenében van abszolút hallás, akkor nekem a prózában van abszolút hallásom. Rögtön észreveszem, ha valami nem igaz, és akkor nem érdekel. Viszont cserébe önkényesen a világ legjobb nézőjének neveztem ki magamat: meg tudok rendülni, kibuggyan a könnyem, ha a próbán látok valami meghökkentően igazat. Arról van szó, amit József Attila olyan pontosan megfogalmaz a Thomas Mann üdvözlésében: “Az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ha a színész nagy ritkán igazat csinál, a közönség sajnos valószínűleg nem veszi észre elfogadja a valódit. Pedig óriási a különbség.

    Reflexek: A világ elvárásait ezen a téren nem tudom teljesíteni; nyilván nem várom el elég jól magamtól én sem. Mentséget persze mindig találok arra, hogy miért nem foglalkozom többet a családommal, de a mentség csak mentség marad. Deviánsan éltem: rendhagyó, bár nem példa nélküli, hogy három anyától van négy gyerekem. Különböző helyeken vagyunk az országban, ritkán találkozunk. Ráadásul Szombathelyen kamaszodó Benedek fiam majdnem annyi idős (négy hónappal idősebb), mint a legnagyobb unokám. Ezért aztán a nagyapai reflexek bennem nem alakultak ki. Egyszerűen nem érzem magam nagypapának.

    Pecsét: Párbeszéd. Ha tetszik: agora. Nagyon nehéz ma a közéletben közlekedni, mert a pecséteket alig lehet megúszni: mindenki besorolódik. A rendszerváltás előtt egyértelműek voltak a viszonyok, utána aztán jó ismerőseim különböző szekértáborokba kerültek. Én a baloldalra: Kaposváron csupa SZDSZ-es vett körül, Eörsi Pista révén majdnem be is léptem. Akár a másik oldalra is kerülhettem volna. De ettől kezdve rajtam volt a pecsét. Szókratész azt mondja, ha egyszer valaki valahova odaállt, akkor ott kell maradnia, ott kell szembenéznie a veszéllyel. Nagy bűne a politikának, hogy hagyta: ilyen mély árkok keletkezzenek a közéletben. Én ezt nehezen tűröm. Akármilyen furcsán hangzik, mégiscsak a szeretetet tartom a legfontosabb parancsnak, bár a világ ezt nem veszi tudomásul. De azt hiszem, azért tudok mégis szót érteni mindkét oldallal, mert komolyan gondolom, hogy mindenkiben a felebarátomat tisztelem.

    POSZT: A POSZT megalapításával azt mondtam a magyar színházi társadalomnak, hogy kedves kollégák, én ezt nektek hoztam létre, kezdjetek vele bármit a legjobb belátásotok szerint. Nagyon sokat tettem annak érdekében, hogy tavaly létrejöjjön egy tizenkét fős testület, amelyben egyenlő arányban képviselteti magát a két színházi társaság. Reményt keltő, biztató jelnek tartom, hogy a POSZT képes továbbműködni, hiszen olyan fontos színészek, színházvezetők is a testület tagjai, mint Máté Gábor vagy Mácsai Pál. Természetesnek tartom, hogy az élet minden területén, a politikusoknak és a gazdasági élet vezetőinek is kellene rendelkezniük konszenzuskészséggel. Ami most van, az tarthatatlan, a mi és ők, az ellenség-barát szembenállás. Hiányzik a kezdeményezés, a kíváncsiság. És ez mindkét oldalra nézve igaz. Amikor a Nemzeti Színházról beszélek, leírom, hogy csalódtam az akkori hatalomban is.

    Nemzeti: A Nemzeti Színházi pályázatomban azt írtam, hogy mindennek az Egyetemi Színpad az oka, én ugyanis ott tanultam meg azt, hogy egy hely, ami egyébként színház, nem csak az előadásokról szól. A színészeknek és a színháznak presztízse van, ami nagy potenciát jelent, vonzza az embereket, így más, színházhoz kapcsolódó eseményekre is nyitottak. Az Egyetemi Színpad a hatvanas években megismételhetetlenül fontos, nyüzsgő hely volt, ahol megfordult az egész értelmiség. Nekem ott a sejtjeimbe ivódott az a tétel, hogy a színháznak nem csak előadásokat kell létrehoznia. Ezt képviseltem tíz évig a Merlinben, ami nagyon kevés anyagi támogatással működött, mégis jó fórummá tudott válni a maga idejében. A Nemzeti is közösségi tereppé válhatott volna, ha sikerül beépíttetni a szabadtéri színpadot. Öt év alatt létrehozhattunk volna legalább 300 plusz programot: beszélgetéseket, összejöveteleket, az égvilágon bármi belefért volna és akkor más lett volna a Nemzeti Színház arculata. A pályázatom döntő része erről szólt. Miután éppen ezt nem sikerült megvalósítani, számomra tulajdonképpen okafogyottá vált a Nemzeti Színház igazgatása.

    Szeretni való: Az ambíció változatlan, de tapasztalatokkal gazdagodtam. Óriási tévedés volt azt hinni, hogy egy csapásra megtörténik az, amit szeretnék, vagyis, hogy a színházunk ne csak színház, hanem közösségi hely is legyen egyben. Az elején azt gondoltam, csak egy picit hangosabban el kell mondani az utcán, hogy hallják a madarak meg a járókelők, és akkor egyszer csak már nem győzzük fogadni a vendégeket. Ez nem igaz. Hatalmas erőfeszítéseket kell tenni. Lépésről lépésre lehet csak haladni. Ugyanakkor hét év után bátran mondhatom, Szombathely városa befogadta a színházat, szereti – akik nem járnak, azok is tudják, hogy van. A színészeim felé erős elvárás, hogy amíg itt dolgoznak, itt is éljenek. Legyenek szombathelyiek. Lássák Kiss Marit a piacon, Trokánt az uszodában. Nem szeretik vidéken azt a színházat, ahová jönnek a színészek, kiszállnak az autóból, majd előadás után visszaszállnak és elmennek. Azt szeretik, ha birtokolhatják őket: a mi színházunk, a mi színészeink. És a színészek azt érezzék, hogy ez a mi városunk. Még ha türelmetlen is vagyok, ami a nagyközönség kialakítását illeti, ez egy szeretni való város.

    Don Quijote: Azért sem érezhettem magam Don Quijoténak, mert nem kudarcos kísérleteim voltak, hanem eredményeket értem el. Nem akartam a Nemzeti Színház igazgatója lenni, Bálint Andrást szerettem volna igazgatónak. Kerestem egy olyan helyet, ahol az Egyetemi Színpadon megszerzett tapasztalataimat kamatoztathatom. A beépített szabadtéri színpadon gondoltam az igazi terepemnek. Az akkori miniszter, Görgey Gábor elvileg támogatta. Készen voltak az átépítési tervek, a pénzügyi konstrukció, a kivitelezés, minden a startvonalon állt, amikor hirtelen jött egy miniszterváltás. Össztűz alatt állt akkor a Nemzeti. Ha ráköltünk 300 milliót, amibe a szabadtéri színpad beépítése került volna, és a többség által teljesen értelmetlennek gondolt beruházást megcsináljuk, abból nagyon nagy balhé lett volna. Most már bánom, hogy nem vittem keresztül.

    Sziget: Én mindig tudomásul vettem, hogy az igazgatói státus milyen kötelezettségekkel jár. A Nemzeti Színházat – ahol nagy formátumú színészek játszottak, játszanak, egyikük a bal-, a másikuk a jobboldali értékvilágban hisz – meg tudtam őrizni a béke szigetének. A színházigazgató nem állhat ki a saját politikai nézeteivel, hiszen nem csak az egyik oldalnak akar színházat csinálni. Ha viszont egy minőségi, jó színházért, egy életképes társulatért, a közönségért harcol valaki, s őt politikai eszközökkel és érdekekből hurcolják meg és megpróbálják eltávolítani, akkor ez azt üzeni, hogy nem lehet.

    Forrás: MTI, Vaol.hu, Magyar Nemzet, HVG, 168 Óra

    Fotók: Mészáros Zsolt

    - Színházi pillanatok az Instagramon -