Ma ünnepli születésnapját Szersén Gyula Jászai Mari- és Tolnay Klári-díjas színművész.
Szersén Gyula 1940. november 22-én született Budapesten. 1965-ben szerzett oklevelet a Színiakadémián, de már 1958-tól szerepelt az Állami Déryné Színházban illetve a Vígszínházban. Diplomásként a Nemzeti Színházhoz szerződött, majd a Gyulai Várszínházban, a Piccolo Színházban, és a Budaörsi Játékszínben is fellpett. Színpadi szerepeinek a száma jócskán meghaladja a százat, játszott a Danton halála (Hermann), Az ifjúság édes madara (Stuff), a Coriolanus (Calvus), a Czillei és a Hunyadiak (Hunyadi László), a Tartuffe (Damis), a Tévedések vígjátéka (Ephesusi Antipholus), A félkegyelmű (Rogozsin), az Athéni Timon (Lucius szolgája), az Ivanov (Lvov Jevgenyij Konsztantyinovics), a Rómeó és Júlia (Páris; Montague), a Rosencrantz és Guildenstern halott (Horatio), a Kényeskedők (La Grange), az Amphithryon(Jupiter), a Rokonok (Dr. Kopjáss István), a Lear király (Edgar), A királyasszony lovagja (Don Antonio Ubilla; Don Salluste de Bazan), a Tamás bátya kunyhója (Tamás bátya), a II. Richárd (Bagot), a IV. Henrik (Poins), A vihar (Adrian) című előadásokban.
“A történelmi helyzet meghatározta az életünket. Édesapám varrógép- és kerékpárműszerész volt, de ezerkilencszáznegyvenben már egy kerékpáros-műszaki zászlóaljnál szolgált a Kárpátokban, majd amerikai hadifogságba esett. Édesanyám 1945-ben szülte meg a húgomat, már annak a rákosszentmihályi háznak az óvóhelyén, amelyben a lakásunk volt. A várandósság, a szülés körülményei betegségekhez vezettek, és édesanyám 1947-ben, harminchárom évesen meghalt. Apám, aki egy évvel korábban jött haza a fogságból és mindjárt dolgozni kezdett, felfogadott egy lányt a másfél éves testvérem mellé. Én nagyrészt magamban voltam, leszámítva a nyarakat, amikor vidéki befogadó családok gondoskodtak rólam, ahogy akkoriban más félárvákkal, árvákkal is szokásban volt” – emlékezett az Origo korábbi interjújában Szersén Gyula.
A színész elmondta, a főiskolán szakmailag Gáti Józseftől tanult sokat. “Arra tanított minket, hogy belülről, teljes mélységében meg kell érteni a megírt szöveget, mielőtt megtanulnánk kívülről fújni. Tökéletesen igaza volt, mire végeztem az iskolával, háromszáz verset tudtam kívülről – és belülről is. Egyébként nagyon erős osztályunk volt. Akiket mindenki ismerhet: Almási Éva, Csomós Mari, Szabó Éva, Csikós Sándor, Juhász Jácint, Kozák András, Szilágyi Tibor. (…) Szerencsém volt, abban az évben törölték el azt a kötelezettséget, mely szerint a friss diplomásoknak két évet vidéken kell töltenie. Ugyanakkor Bitskey Tibor átszerződött a Vígszínházba a Nemzetitől, és kellett helyette egy jóvágású naturburs. Egri István, a nagyszerű színész-rendező is támogatta a szerződtetésemet, aki ugyancsak a Nemzeti tagja volt” – mesélte Szersén Gyula.
Szersén Gyula szerepelt többek között a Sodrásban (1963), az Így jöttem (1964), a Szegénylegények (1965), a Fényes szelek (1968), Az alvilág professzora (1969), a Hekus lettem (1972), a Kilenc hónap (1976), a Rosszemberek (1978), a Szívzűr (1981), A remény joga (1981), a Szamárköhögés (1986) és az Álombrigád (1989) című játékfilmekben, és tévésorozatokban, köztük A fekete városban, a Rózsa Sándorban, a Szomszédokban, a Barátok köztben.
A színész az Origo interjúban anno a szinkronkészítés világáról és változásáról is beszélt. “Valóban más volt a hangulat, amikor Charles Bronsont szinkronizálva ott álltam a Henry Fondát szinkronizáló Sinkovits Imre mellett a Volt egyszer egy vadnyugat című film négyszer nyolcméteres vászonra vetített részletei előtt. Szinte színházi szituáció volt, egy héten át ismétlődött, mire elkészült a tökéletes magyar változat. Ma már mindez egy laptop előtt történik, fejemen fejhallgatóval, amin az eredeti szöveg fut, ráadásul idő sincs annyi, mint régen. Mindez árt a művészi igényességnek, s ma már csak a legprofibbak tudják igazán jól csinálni. Évtizedek óta szinkronizálok, úgy gondolom, tartozom annyival a műfajnak, hogy amíg bírok, részt veszek benne. A szinkronmunkámat elismerő díjnak azért is örülök, mert azt a szakma adja a teljesítmény alapján. Ilyen esetben nincs púder, meg kell ugrani a szintet, amiért kijár az elismerés” – fogalmazott a színművész, akiWilliam Shatner és Charles Bronson állandó magyar hangja.
Hazánk népszerű színművésze 1960-ban ismerkedett meg élete szerelmével, Zsuzsával, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijére készült, kedvese pedig kirakatrendező iskolába járt. Négy év párkapcsolat után 1964-ben házasodtak össze, és a mai napig boldog és irigylésre méltó házasságban élnek.
– Kiismertük a négy év alatt egymást mindenféle szempontból, és a szerelem, mint tudjuk, elmúlik, a szeretet viszont megmarad, a szeretet felülírja a szerelmet, a szeretet nem múlik el. A mai napig emlékszem Sinkovits Imre egyik mondására, mely így hangzik: sem hazát, sem feleséget, sem színházat nem cserélek. Én ehhez tartottam magam, hiszen ahová az ember leteszi egy életre a nevét és a becsületét, azt tartsa is meg, ez a jó házasság titka. Szeretni kell a gondjaival, a rigolyáival, a bajaival együtt is, akivel együtt él az ember – vallotta a színművész a Család-barát című műsorban.