Február 18-án nyolcvanöt éves Szabó István Kossuth-díjas filmrendező, az első Oscar-díjas magyar játékfilm, a Mephisto rendezője, a Magyar Mozgókép Mestere, a nemzet művésze.
Édesapját a második világháborúban, Budapest ostroma alatt vesztette el, így kiskorától nők vették körül, az apa hiánya és emléke Apa című filmjében jelent meg. Az orvosi pálya is vonzotta, a döntést az élet hozta meg: a Színház- és Filmművészeti Főiskolára vették fel.
1961-ben végzett, Koncert című vizsgafilmje az oberhauseni nemzetközi fesztiválon díjat nyert.
Az ő nemzedékére hatott leginkább a francia új hullám szelleme, világlátására nagy hatással volt Herskó János is, aki mellett asszisztensként dolgozott. Pályáját lírai hangvételű rövidjátékfilmekkel kezdte, ezek közül a Te első díjat kapott a IV. Magyar Rövidfilmszemlén és nagydíjat a Tours-i Filmfesztiválon.
Első játékfilmje, az 1964-ben forgatott Álmodozások kora egy nemzedék útkereséséről szól, a szembenézésről a múlttal, az illúziókkal. Ez a problémakör határozta meg az Apa (1966) és a Szerelmesfilm (1970), a szürrealista Tűzoltó utca 25. (1973) és a parabolisztikus Budapesti mesék (1976) világát is.
Pályáján stílusváltásnak, egyben fordulópontnak bizonyult az 1979-ben készült Bizalom, amelynek operatőre, Koltai Lajos hosszú ideig alkotótársa lett. A Berlinben Ezüst Medvét nyert és az Oscar-díjra is jelölt alkotás két, a történelem által egymáshoz sodort ember kapcsolatát vizsgálja.
A Bizalom készítette elő tartalmilag és formailag is Szabó „történelmi trilógiáját”, a Klaus Mann regényéből született Mephistót (1981), Redl ezredest (1984) és Hanussent (1988).
A Mephisto, az első Oscar-díjas magyar játékfilm hőse a színész Höfgen, aki úgy próbál fennmaradni egy embertelen világban, hogy tehetségét alárendeli a megfelelni akarásnak, s végül az emlékezetes zárójelenetben képletesen és valóságosan is elvész a hatalom fényében. Ez a téma jelenik meg a másik két filmben is, más korban, más alkatokkal, s mindkettő felkerült az Oscar-jelöltek ötös listájára.
Szabó műveinek középpontjában a bizalom, a tisztesség, egymás vállalása áll, életművének sajátossága, hogy gyakran térnek vissza tárgyak, nevek, motívumok.
A Találkozás Vénusszal (1990) a párizsi Tannhäuser-rendezése élményeiből született, a rendszerváltás keserű tapasztalatait vitte vászonra az Édes Emma, drága Böbe (1991) című filmben. Az 1998-ban forgatott A napfény íze a magyar zsidó Sonnenschein-Sors család történetén keresztül teszi fel a kérdést: szükséges-e, szabad-e a természetes asszimiláció mellett az identitást is feladni.
A film három kategóriában kapott Európai Filmdíjat, 2000-ben az amerikai kritikusok szövetsége az év tíz legjobb filmje közé választotta.
Két színházi rendezés után, 2001-ben készítette el a Szembesítést, a nácibarátsággal vádolt zseniális német dirigens, Wilhelm Furtwängler 1945-ös igazoltatási eljárásáról, ismét a felelősség kérdését boncolgatva. A Maugham műve nyomán készült, a színház világában játszódó Csodálatos Júliát 2004-ben az Európai Filmakadémia legjobb rendezői díjára jelölték. 2006-ban készített filmet Móricz Zsigmond Rokonok című regényéből.
Közvetlenül a bemutató előtt került nyilvánosságra, hogy a rendező 1957 és 1963 között jelentett a belső reakció elhárításával foglalkozó II/5-ös ügyosztálynak, a hírhedt III/III elődjének, s a műveiben annyiszor körüljárt kérdések egyszerre életrajzi adatok lettek.
Hosszabb ideig tervezte Glenn Close társaságában a 19. századi Írországban játszódó Alfred Nobbs című filmet, de végül csak a 2011-ben leforgatott filmdráma egyik forgatókönyvírója lett. 2012-ben készítette Szabó Magda nagysikerű Az ajtó című regényének adaptációját, amelyben újfent a bizalom és az elfogadás témakörét boncolgatta. Hosszú évek után, 2017 áprilisában rendezett újra színházban: a Vígszínházban Simon Stephens Távoli dal című monodrámáját vitte színre. A 2020-ban bemutatott, Zárójelentés című filmet ismét legfontosabb alkotótársaival, Klaus Maria Brandauerrel és Koltai Lajossal forgatta le, a mű elnyerte az izmiri Balkán Panoráma Filmfesztiválon a legjobb film díját.
1970-től szemináriumot vezetett, 1985 és 1989 között egyetemi tanárként oktatott a Filmművészeti Egyetemen, 1980-ban az Európai Filmrendezők Szövetsége választotta elnökévé, 1991-től az Európai Filmművészeti Akadémia alelnöke volt, 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagjai közé tartozott.
Munkásságát számos hazai és nemzetközi kitüntetéssel ismerték el. A Balázs Béla-díjat 1967-ben, a Kossuth-díjat 1975-ben kapta, 1982-ben lett érdemes, 1985-ben kiváló művész. A Joseph Pulitzer Emlékdíjat 1996-ban kapta a Magyar Televízió Százéves a mozi sorozatának elkészítéséért.
2001-ben a Magyar Hírlap szavazásán az Év emberének választották, 2007-ben Jubileumi Prima Primissima Díjban részesült, ugyanebben az évben a Magyar Mozgókép Mestere címmel tüntették ki.
2013-ban elnyerte a 10. Jameson CineFest életműdíját, és ugyancsak életműdíjjal tüntette ki a tallinni Black Nights Filmfesztivál. 2014-ben a nemzet művésze lett, s átvehette a német rendezők szövetségének (BVR) életműdíját. A 2018-as belgrádi filmfesztiválon megkapta a FEST életműdíját. A Magyar Filmakadémia Egyesület életműdíját 2020-ban az ügynökmúltja miatt ért támadások folytán nem vette át. A leccei Európai Filmfesztivál és az Indiai Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját 2021-ben nyerte el.
Tavaly, a digitálisan felújított Mephisto országos bemutatója alkalmából, filmjeiből retrospektív sorozatot vetítettek a budapesti MOM moziban.
Kétféle rendező van – mondta egyszer –, az egyik azért mesél el egy történetet, mert mindenáron filmet akar csinálni, a másik pedig azért csinál filmet, mert mindenáron el akar mesélni egy történetet. Ő magát az utóbbi kategóriába sorolja.