„Számomra a színház az igazi” – 90 éve született Avar István
2021. március 20., szombat 13:28
90 éve született Avar István Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzet Színésze. Rá emlékezünk.
“Amikor lelestem a nézőtérre, figyelő, csillogó szemeket, tátott szájakat láttam. Ez engem boldoggá tesz, doppingol.”
Avar István a Heves megyei Egercsehiben született 1931. március 20-án. Tizennégy éves korában bányamunkásként már családfenntartó volt, hadifogságba esett apja helyébe lépve.
„Ötéves koromban cukrosládában aludtam, mert apám munkanélküli lett, és már mindenünket eladtuk és megettük. Otthagytuk Egercsehit, ahol születtem. Konok voltam gyerekkoromban. Előfordult, hogy apám nadrágszíjjal vert el; sok évvel késôbb elmondta, hogy még olyankor sem voltam hajlandó sírni. Tizennégy éves sem voltam, amikor mint segédmunkás dolgozni kezdtem az egercsehi bányánál. A nehéz kezdet megkeményített. (…) Gyerekként láttam a koporsókat és a bányászok gyászát. Később már én is dolgoztam az egercsehi szénbányában, 14 éves koromtól. Először a külszínen, mint segédmunkás. Fát szállítottunk. A bányafát hordtuk be az aknába. Az éjszakai műszakban adták le. Aztán aknacsatlós lettem. Először fent a külszínen, majd lent az akna alatt. Néha egy-egy omlás után, miket kellet kiszállítanom az rémes volt.
Edződtem nagyon. Négy évet nyomtam le a bányánál, amiből másfél év volt a föld alatt.
Ez a munka műszakonként 350-360 csille kiszállítását jelentette. Volt mit csinálnom” – fogalmazott gyerekkora kapcsán.
Nem készült színi pályára, a papi hivatás vonzotta, bár a helyi amatőr színjátszó körben szívesen szavalgatott.
„Hároméves voltam, és még nem ismertem a pénzt. Az utcán megállítottak – apámat hívták Nagy Bimbónak, engem pedig ő utána Kis Bimbónak – azzal: Na, Kis Bimbó, mondj egy verset! – Ha pénzt kapok – mondtam. Mindig egy fillért adtak, amit én fekete pénznek hívtam, mert azok olyan fekete színűek voltak. Így kezdtem el a verselést” – mesélte.
Amikor apja 1948-ban hazatért a fogságból, színjátszó köri társainak biztatására Pestre utazott, hogy felvételizzen a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Elsőre felvették, tanulmányait a szakérettségi letétele után kezdhette meg és 1954-ben végzett.
„Az első órán Nagy Adorján felküldött a színpadra. Petôfi A nép nevében című versét kellett volna elmondanom. Egy versszak után felszólt: „Állj! Gyere ide!” Leültetett, és azt mondta: „Kisfiam, ha három hónap alatt nem szoksz le a ronda beszédrôl, kirúglak.” Valóban csúnyán beszéltem, pöszítettem, csucsorítottam, tájszólásom is volt. Nagy tanár úr minden héten fél órát foglalkozott velem.
Esténként, tíz óra után a kollégiumi fürdőszobában gyakoroltam gombostűvel a kezemben, amit a combomba szúrtam, ha elfáradtam. Azóta tudom, hogy az érthető beszéd alapvetően fontos a színészi pályán”
– nyilatkozta. Ebben nagy hatással voltak rám Sulyok Mária és Básti Lajos, akiket szintén tanárainak tudhatott.
„Főiskolásként a régi, felrobbantott Nemzetiben voltam gyakorló színész – idézte fel a múltat Avar István nyolcvanadik születésnapjakor -, legközelebb pedig 1958-ban hívott oda Major Tamás igazgató. Írtam neki egy levelet, hogy nem érzem magam eléggé felvértezve, hogy a Nemzeti Színház társulatában helyt álljak. Pécsett akkor már azt játszottam, amit akartam. Jöttem volna el a nagy és remek gárdával rendelkező Nemzetibe, hogy ott nyilvánvalóan elölről kelljen kezdenem? Kapjak egy ötoldalas szerepet, amin megsértődöm? Inkább maradtam. Egy év múlva ugyanígy mondtam nemet a Petőfi Színháznak, mígnem ’60-ban Ádám Ottó hívott a Madáchhoz.
Már készítettem a levélpapírt a szokásos szöveghez, amikor az általam nagyra becsült pécsi főrendező, Lendvay Ferenc figyelmeztetett: ne játssz a szerencséddel! Egyre-másra visszautasítod a hívásokat.
Hamarosan a kutya sem fog megkeresni. Ekkor kerültem föl a Madách társulatába, ott voltam hat esztendeig, utána a Nemzetiben 21 évig el-elmentem erre-arra, de nem számítottam nagy vándornak” – nyilatkozta egy interjúban.
Első szerződése a pécsi társulathoz kötötte, nyilatkozataiban többször hangoztatta, hogy az itt töltött hat év élete legszebb, sikerekben és élményekben leggazdagabb időszaka volt.
A Pécsi Nemzeti Színházban mindent játszhatott: operett- és zenés vígjátéki szerepeket, drámai hősöket, tragédiát, a rengeteg színházi munka mellett pedig rendszeresen feljárt Budapestre, első filmjeinek forgatására.
Már 1958-ban hívták az ország első társulatához, a Nemzeti Színházhoz, de akkor még nem állt kötélnek. „Pécsről sírva jöttem el, annyira maradni akartam. Nagyon szerettem ott lenni. Színészi életem legszebb hat évét töltöttem ott.
Jó értelemben véve felelőtlen, fölszabadult, boldog színész lehettem, úgy, ahogy én ezt valamikor elképzeltem”
– mondta erről az időszakról.
Két évvel később a Madách Színház meghívását fogadta el, ezután 1966 és 1985 között a Nemzeti Színház, 1985-től nyugdíjazásáig ismét a Madách Színház vezető művésze volt, aztán a Pesti Magyar Színház előadásain lépett fel.
Erőteljes, szép orgánuma, természetes játékstílusa igazi szakmai és közönségsikert hozott Avar Istvánnak. Pályafutásának ötven éve alatt a drámairodalom legnagyobb szerepeit játszhatta el, igazi színészóriások társaságában hatalmas sikerű előadások résztvevője lehetett. Emlékezetes volt mint Ruy Blas (Victor Hugo: A királyasszony lovagja), Stanley (Tennessee Williams: A vágy villamosa), Postamester (Gogol: A revizor), Shakespeare (G.B. Shaw: A szonettek fekete hölgye), Bolingbroke (Shakespeare: II. Richárd), Luther (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja), Ferenc császár (Edmond Rostand: A sasfiók) vagy mint Henrik (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek).
„Volt jelenetem Szókratésszal és Einsteinnel, és csak a darab végén kellett kimennem a színről. Szegény Básti Lajos játszotta VIII. Kelemen pápát. Fönt ült az emelvényen, én meg sétálgattam előtte halálraítéltként, akinek egy nappal elhalasztották a megégetését. Bástinak szüksége volt a súgóra, figyelte a száját. Ha ki akartam tolni vele, mert valamiért haragudtam rá, szépen beálltam kettejük közé. A botjával koppantott ilyenkor dühében, és villámlott a szeme” – mesélte.
Színpadi szerepei mellett számos magyar film és tévéjáték főszereplője volt (Vasvirág, Két emelet boldogság, Párbeszéd, A fekete város, Mocorgó, Égi bárány, Álmatlan évek, Hamis a baba).
„Egyszer azt kérdezte tőlem egy újságíró, hogy karrierista vagyok-e. Azt feleltem, megette a fene, ha valakinek nincsenek vágyai, nincsenek céljai, nem szeretne valamit elérni.
Ilyen értelemben természetesen én is karrierista vagyok. Szeretnék a legnagyobb, leghíresebb, legjobb színész lenni. De nem azon az áron, hogy másoknak ártsak” – vallotta Avar István.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán színpadi beszédet tanított, 1987-től egyetemi tanárként, 1988-tól tanszékvezető egyetemi tanárként. Nem egyszer kijelentette, hogy elégedetlen a fiatal színésztanulók képességeivel: „Én sem szerettem a steril szövegmondást, a főiskolán is az élőbeszédet tanítottam. De hogy fogalma se legyen valakinek, miként kell ejteni a szavakat, vagy mi hangsúlyos a magyarban? Ez borzasztó.
Korábban kirúgták színészt, ha nem tudta bebeszélni a színházat. Ma felmikrofonozzák a kollégákat. Motyoghatnak, hadarhatnak, senki sem törődik vele.”
1973 és 1990 között – pártonkívüliként – országgyűlési képviselő volt, emellett tagja a parlament kulturális bizottságának.
Művészi munkáját 1963-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjjal, 1975-ben Kossuth-díjjal ismerték el. A kiváló művész címet 1980-ban nyerte el, 2001-ben, Sinkovits Imre halála után a nemzet színészévé választották. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal 2007-ben kapta meg.
Miután régi játszótársai elmentek, már kevés fellépést vállalt. Ennek egészségügyi okai is voltak: kétszer volt szívrohama, kapott gyomorvérzést, de átesett szív- és gyomorműtéten is. Több mint ötven évtizedig tartó harmonikus házasságban, felesége, Gyapay Ivett megismerkedésükkor pécsi színésznő volt, egy fiuk született.
“Megmagyarázhatatlan varázs a színész és a közönség találkozása az esti előadáson. Amikor lelestem a nézőtérre, figyelő, csillogó szemeket, tátott szájakat láttam. Ez engem boldoggá tesz, doppingol.
Öntudatlanul ráteszek még két lapáttal. Megettem a kenyerem javát a pályán, de még mindig jólesik a vége taps” – mondta nyolcvanéves korában egy beszélgetésben említve, hogy bár megszámlálhatatlan filmben, tévéjátékban szerepelt, rengeteget szinkronizált – számára a színház az igazi.
„Legaktívabb korszakomban is nemegyszer elbizonytalanodtam. Megnézve egy-egy filmalakításomat, nem is értettem, hogy mitôl lehetett sikerem. A színházban is voltak olyan elôadások, amelyek már lekerültek a műsorról, de én még mindig rágódtam rajtuk. Hosszú pályám alatt rengeteg szerepet eljátszottam, de soha nem hirdettem magamról, hogy zseni vagyok. (…) Egyik feladatot kaptam a másik után, és ez segített. Mindig arra gondoltam, most sikerülni fog. Kálmán György gyakran mondta, hogy „te egy megszállott állat vagy”. Például százkilencszer játszottuk Maróti Lajos Az utolsó utáni éjszaka című darabját. Gyuri minden este úgy jött be, hogy megkérdezte: most éppen mit próbálsz? Soha nem éreztem befejezettnek az alakításaimat” – fejtette ki a Színház folyóiratnak.
A kérdésre, miért jó színésznek lenni, mikor jó azt felelte:
„Amikor az ember nagyon szenved, amikor a legjobban szenved, amikor a leginkább káromkodik, amikor a legjobban fogadkozik, azt hiszem, akkor a legjobb.”
Avar István 2014. szeptember 13-án családja körében hunyt el. Végakarata szerint búcsúztatása szűk családi körben történt.