Kilencvenedik születésnapját ünnepli Keleti Éva Kossuth-, Balázs Béla- és Prima Primissima díjas fotóriporter, a magyar fotográ­fia nagyasszonya.

Keleti Éva Kossuth-, Balázs Béla- és Prima Primissima díjas fotóriporter, a magyar fotográ­fia nagyasszonya Budapesten született 1931-ben. Előbb a Magyar Fotónál volt fotóriporter 1955-től, majd jogutódjánál, a Magyar Távirati Irodánál (MTI) dolgozott. Az Új Tükör munkatársa 1976 és 1989 között, emellett 1992-től 2014-ig az Europress fotószerkesztőségének vezetője volt. A színházi fényképezésben iskolát teremtett, a Színházi Adattár több ezer képét őrzi, ikonikus felvételek készített például Latinovits Zoltánról és Ruttkai Éváról, Törőcsik Mariról is.

A Magyar Fotóriporterek Társaságának alapító tagja, 1997-től elnöke, több ízben a World Press Photo zsűritagja volt. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke 2015-től. Oly távol és közel című albuma 2004-ben jelent meg, 2007-ben az MTI Film Színház Muzsika című könyvsorozatában kiadták művészportréit. Életművét a Műcsarnok 2019 végén Élet/Kép címmel retrospektív kiállításon mutatta be.

Neve fogalommá vált a szakma és a nagyközönség számára egyaránt. Keleti Éváról kevesen gondolnák, hogy sikerei ellenére, máig kishitűséggel küzd. A fotóművészt a Fidelio kérdezte. (A teljes interjú ITT olvasható.)

Az oldalnak elsőként arról mesélt, amikor egy fotósorozat elkészítése miatt Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán otthonában lakott három napig. Az első kettőben elő sem vette a fényképezőgépet.

„A fotográfia alapja a bizalom. A Ruttkai-Latinovits anyag nem születik meg, ha nem ismerem őket olyan jól, és nem tudom, hogy azt a két napot parlagon kell hagyni. Mert más a légkör, más a hangulat. Tudtam, mikor kell elővenni a gépet, és azt az egypillanatot ragadtam meg, amit lefényképeztem. A fotó azért születhetett meg, mert előtte volt sok-sok olyan pillanat, amit belesűríthettem” – fogalmazott Keleti Éva.

Arról szólva, mi mindenre tanít meg a fotózás, kifejtette: „Néha többet tudok valakiről, mint egy orvos. Valaki bejön a szobába és azonnal kategorizálom magamban, hogy jó, vagy rossz ember. Volt olyan is, hogy egy megérzésem csak évek múlva igazolódott be. Nagyon hinnék az ezotériában, de nem engedem meg magamnak. (…) A mai napig komoly erőt kell kifejtenem, hogy ellenálljak! Beszélünk valakiről, majd egy perc múlva megszólal a telefon és éppen ő van a vonalban. Miért? Millió ilyen dolgot mondhatnék. (…)”

„A munkámban nagyon reális vagyok. Pontosan tudom, mit tudok és mit nem. Sokkal kevesebbet hiszek magamról, mint ami valójában lehetek. Van egy mentorom (Szarka Klára – a szerk.). Kurátornak hívják, de a kapcsolatunk ennél sokkal mélyebb. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy tudok haragudni rá, hogy képesek lennénk egymásnak menni. És van, hogy imádom. A szélsőséges érzések embere vagyok. Ő biztat, mert engem nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy mondjuk az a Ruttkai-kép tényleg olyan jó-e. (…) Mindig úgy éreztem, kevés, amit csinálok. Hogy még többet kellene mutatnom” – tette hozzá.

Arról is faggatták, mikor lesz tökéletes egy kép: „Ha visszaadja, amire akkor gondoltam. Ilyen fotó a Pillangó, mert mindenkinek mond valamit, és mindig mást. A Ruttkai-Latinovits-kép sem azért jó, mert technikailag annyira rendben van, hanem mert mindenkinek eszébe jut róla valami. A saját szerelme, a kapcsolatuk vége. Hogy mit jelent a lakáson belül egy bútordarab, vagy hogy érzelmeket is ki lehet fejezni egy ablakkal. Ha gondolkodsz egy fotón és a magadénak érzed, akkor azt mondod: az én életemben is volt ilyen pillanat. Mindenki megélt már szakítást, mert annak a képnek valójában Szakítás a címe. Egyikük itt van, a másik már ott, de még összeköti őket a kezükben tartott fénykép.”

A teljes interjú ITT olvasható.