Ma ünnepli 90. születésnapját Szakonyi Károly a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth és József Attila- díjas, Príma Primissima – díjas Magyar író, drámaíró, dramaturg, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. A Magyar Művészeti Akadémia Színházi tagozatának Alapítója. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje és a Magyar Érdemrend középkeresztje csillaggal kitüntetett alkotója.
Szakonyi Károly Budapesten született 1931. október 26-án. A család Sopron megyéből származik, nagyapja uradalmi cseléd, parádés kocsis volt Zsirán, apja Fülesről került föl pincérnek a fővárosba, majd vendéglősök lettek a Dob utcában. Családi neve Németh volt, anyai nagyanyja szülőfalujának neve után választotta előbb írói névként, első novellája megjelenésekor, majd 1963-ban polgári névként is a Szakonyi nevet. Tanulmányait a Szív utcai Elemi Népiskolában kezdte, majd a VII. kerületi Madách Imre Gimnáziumban tanult.
A VI. osztály után kimaradt, felvételizett a Színművészeti Főiskolára, színész szakra. Nem vették fel. Ekkor a Repülőtiszti Főiskolára jelentkezett.
Kérelmét elutasították, viszont behívták tényleges katonai szolgálatra, Piliscsabára. Kétévi szolgálat után szerelt le, őrvezetőként.
Segédmunkás lett a MEGÉV mezőgazdasági gépértékesítő vállalatnál, majd csomagoló, raktáros. Egy idő után anyagbeszerző, kocsikísérő; majd a vállalat vidéki, kecskeméti telepén telepvezető. 1954 tavaszán „racionalizálták”, a Belügyminisztériumba került polgári alkalmazottnak, ekkor vezették be az új személyi igazolványokat. Járta az országot, Baranya, Somogy, Tolna, Hajdú-Bihar megyét. 1955. január 16-án kötött házasságot Schneider Margittal, aki könyvelő volt korábbi vállalatánál. Csilla lányuk 1955. november 2-án született. Ezután a Zuglói Kötöttáru Gyárban betanított munkás, nyolc gépen dolgozott.
Éjszaka a gépek mellett Balzacot olvasott, s más olcsó könyvtári könyveket.
1956–57-ben betanított munkás a Dekorációs Vállalatnál, majd a Képzőművészeti Alap rézkarcügynöke (egy darab rézkarcot sem adott el). Ezután az SZTK-nál betegellenőr; 1958 augusztusától novemberéig a Budapesti Hajtóműgyár anyagmozgató segédmunkása.
Megjelenik első novellája a Népszabadság december 14-i, vasárnapi számában, a Kuzmics fusizik, s elkezdődik szabadúszó korszaka. Elválnak, Kósa Judit lesz a felesége, aki titkárnő az Egressy Klubban. Itt ismeri meg kortársait, barátait, Szabó Istvánt, Kiss Dénest, Csukás Istvánt, Kárpáti Kamillt. Sorra jelennek meg a novellák, az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, a Pest Megyei Hírlapban, a rádióban, a Népszavában, az Új Írásban, a Kortársban.
Első kötetét a Magvető Kiadó jelenteti meg, 1961-ben. Miniszteri engedéllyel egyetemre jár, magyar–népművelő szakra, Szabó Istvánnal, Kertész Ákossal – de hamarosan kimarad. 1963 januárjától dramaturgiai ösztöndíjas a Nemzeti Színháznál. Megírja első drámáját, az Életem, Zsókát. Ettől kezdve élete a színház világához kötődik.
1966-ig a Nemzeti Színház, 1975-től 1978-ig a Miskolci Nemzeti Színház, 1982-től 1988-ig a győri Kisfaludy Színház, 1989-től a pécsi Nemzeti Színház, 1993-tól a debreceni Csokonai Színház dramaturgja és címzetes örökös tagja. Közben 1984-től 1990-ig a Magyar Nemzet munkatársa.
Szakonyi Károly saját bevallása szerint nem szeretne szent tehén lenni, akinek már nem mondják meg, ha rosszat ír. Legfrissebb interjújában, amelyet a Fidelionak adott, elárulta, ha valakit megismer, nincs kizárva, hogy belekerül egy írásába. Mert mindig kell az embernek valami, ami még „birizgálja”… Canjavec Juditnak elmondta:
“Nem a villogásért akartam író lenni, hanem azért, hogy írhassak. (…)
A Műegyetem színjátszó körében, a barátaimnak csináltam kisebb jeleneteket, valamint televíziós és rádiós játékokat írtam. Majd Benedek Andris odajött hozzám a könyvhéten és mondta, olvasta a Középütt vannak a felhők című, első novelláskötetemet, és úgy érzi, van bennem drámaírói hajlam. Akkoriban magyar-népművelés szakra jártam az egyetemen. ’63-ban ösztöndíjjal bekerültem a Nemzeti Színházba, András pedig be is dobott a mély vízbe. Följártam hozzá és beszélgettünk a készülő darabomról. Szerencsés, szép pillanat volt, amikor Osváth Bélával (irodalomtörténész, dramaturg, kritikus, színházigazgató – a szerk.) jöttünk le a Nemzeti Színház művészbejárójánál, és a téren, a napsütésben arra jött Domján Edit. Osvát Béla azt mondta neki, „Editke, ez a fiú ír magának egy szerepet!”
Ebből született az Életem, Zsóka! című színdarab, amit óriási sikerrel mutattak be, parádés szereposztásban. Domján Edit, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Suka Sándor, Horkai János, Agárdi Ilona játszottak benne. Innentől kezdve kézről-kézre adták a színházi világban.
Ennek kapcsán úgy fogalmazott: “Igen, kár, hogy a tévé akkoriban még nem rögzítette az előadásokat, így ez a produkció sem nézhető vissza. Ebben az időszakban nagyon sokat dolgoztam színházban, de a szerelem mindig a novella volt. Írtam kisregényeket is, de a nagyregény, ami 300-500 oldal, elkerült. Fiatal, ambiciózus íróként elkezdtem regényt írni, Ősz és tavasz címmel, de abbahagytam, mert mindig azt éreztem, nincs több az anyagban. Aztán tíz év múlva készült belőle egy novella. Színdarabokat regények helyett írtam, a mozgalmasabb történeteim oda kerültek. A barátaim azt mondják, írjak regényt, mert azokra jobban emlékeznek az emberek. Nemrég jelent meg – Négykezes címmel – Horváth Péterrel egy közös könyvünk, amelyben – többek között – erről a témáról is beszélgetünk.
Szerintem a novellák is – mint például egy Kosztolányi-írás – megmaradnak az olvasókban. Mindig mondtam Spirónak, ne írjon ilyen vastagon, mert frászt kapok, hogy nekem is ilyen hosszút kellene produkálnom.”
Spiró György mondta, hogy egy mű akkor lesz kész, amikor az írója föladja. Arról szólva, ő is így gondolja-e azt mondta: “Tulajdonképpen igen. Az írott szöveg pedig akkor jó, ha több lesz, mint amit akartam. Mindig nagyon fontos az első mondat. Van egy kisregénynek is beillő, nagy elbeszélésem, az Emberi történet. Jó ideje meg akartam írni a benne szereplő egyik figurát, de az eredményt mindig hideg, iskolás fogalmazásnak éreztem. Egy szombaton, amikor még presszókban, kézzel írtam, bementem az EMKE-be. Leültem egy kis asztalhoz, és leírtam egy bekezdést arról, hogy Micskeiben már volt néhány deci konyak, amikor fölszállt a vonatra. S hirtelen életre kelt minden. Voltam egyszer a Müpában, egy Csajkovszkijjal foglalkozó oktatáson. Leütötték a zongorán azt a motívumot, amiből felépült az egész szimfónia. Ugyanúgy, mint nálam az első mondat. Azt kell lerakni, és utána már jön a többi is.”
Szakonyi Károly elbeszélései, regényei mellett sorra mutatják be drámáit, tévéjátékait, színpadi adaptációit. Gyakran hangzanak el rádiójátékai, és a hetvenes évektől kibontakozik gazdag tárcaírói munkássága.
Rendkívül tevékeny az irodalmi élet szervezésében is. 1977-től 1982-ig a Kortárs, 1989–1991-ben az Új Idő szerkesztőbizottságának, 1990–1991-ben az Új Írás Tanácsadó Testületének a tagja, 1993-tól a Lyukasóra címzetes kiadója, szerkesztőségi tagja.
Az irodalmi élet résztvevőinek elismerését, bizalmát fejezik ki testületi, kuratóriumi megbízatásai.
1962-ben vették fel a Magyar Írók Szövetségébe és az Irodalmi Alapba; a hetvenes évek elejétől az Írószövetség választmányában, majd a drámai szakosztály vezetőségében tevékenykedett, az utóbbi években annak elnökeként. A hetvenes évek elejétől két évtizedig részt vett az Irodalmi Alap vezetésében. A hetvenes évek végétől tagja a Kazinczy-díj kuratóriumának, majd a Szabó Lőrinc Alapítvány kuratóriumának. 1992-től a Domján Edit Alapítvány kuratóriumának elnöke. Részt vett a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyv-kollégiumában, majd a Páskándi Alapítvány döntéshozó testületében.
Évekig tagja volt a Kossuth-díj Irodalmi Albizottságának, 1996-tól 2013-ig a Magyar Művészeti Akadémiának, s máig tagja a Francia Drámaírók Szövetségének (Société des Auteurs et Compositeurs Dramatique).
A Kultúra.hu felvetésére, miszerint egy adott korban igazán jelen lenni, aktuálisnak lenni és maradni évtizedeken át olyan mutatvány, amelyre légtornász hőseihez hasonlóan mindig képes volt, ám a korba ágyazottság, korhoz kötöttség mintha az időtlen érvény ellen dolgozna, Szakonyi Károly úgy nyilatkozott:
“Az Adáshibát Németországtól Tádzsikisztánig a világ legkülönbözőbb kultúrájú országaiban bemutatták, és mindenhol értették. Ez bizonyítja, hogy elsősorban nem a technikáról szólt, hanem az emberi viselkedésről, viszonyokról: arról, hogyan mehetnek tönkre.
És noha számomra nagy öröm és siker volt a kedvező nemzetközi fogadtatás, valójában rettentően szomorú, hogy a látottakkal mindenhol ennyire egyetértettek, hogy a mondanivalómmal oly sok és sokféle ember aktuális gondjára éreztem rá.
Minden történet egy bizonyos korba ágyazódik, de ami igazán fontos benne, az nem korhoz kötött, legyen szó akár Balzacról, akár Stendhalról vagy Móriczról. Minden író kora embereinek viselkedését figyeli meg, de ha az a szándéka, hogy időtlen remekművet ír „a jövőnek”, inkább hozzá se üljön a munkához.
Az író feladata szerintem az, hogy ábrázoljon, nem az, hogy elmélkedjen.
És úgy kell ábrázolnia, amit lát, hogy ugyanaz az olvasóban is megteremtődjön, hogy a mondataival be tudja húzni a világába. Hogy amiként ő benne van az ő világukban, ők is bekerüljenek az övébe. De ez persze ösztönösen történik, és utólag már nehéz rekonstruálni a folyamatot Mint ahogyan egy híd szerkezetét sem feltétlenül látni, miután véget ért az építkezés.
Írni annyi, mint valami olyat alkotni, ami több,mint én vagyok.
Nem csak fogalmazni, hanem teremteni. Amikor ír az ember, jó esetben valami új teremtődik, mint amikor az apostolok pünkösdkor a Szentlélek ihletésére elkezdtek nyelveken beszélni. Olyan nyelveken, amiket nem is ismertek!” – nyilatkozta az alkotó. A teljes interjút ITT olvashatják Kiss Péter tollából.
Forrás: Fidelio, PIM.hu, Kultúra.hu