November 5-én kilencvenéves Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró, sportriporter, szerkesztő, kiváló művész, akinek neve egybeforrott a magyar televíziózással.
Vitray Tamás pályájáról:
A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Az Idegen Nyelvek Főiskolájának angol sajtó szakán 1955-ben végzett, majd egy évig fordító volt a Honvédelmi Minisztériumban. Újságírói pályafutását 1957-ben a Magyar Rádió angol nyelvű adásánál kezdte. A következő évben kereste meg a frissen indult Magyar Televízió sportfőosztálya, hogy készítsen interjúkat a Budapesten vendégszereplő amerikai atlétikai válogatott tagjaival. A történet legendává vált: a 162 centiméter magas, újdonsült riporter a beszélgetés közben tornazsámolyra állt, hogy egy szinten legyen a tízpróba világcsúcstartójával, a 198 centis Rafer Johnsonnal.
Több sikeres riport után egy évig külsőzött, 1959. december 1-jén lett a Magyar Rádió és Televízió televíziós főosztálya sportrovatának belső munkatársa. Először 1960 januárjában Prágából közvetítette a Csehszlovákia-Kanada jégkorong-mérkőzést. Közben a Testnevelési Főiskolán tanult, 1963-ban sportszervezői oklevelet szerzett.
Vitray számára a sportkommentátori sikert és elismertséget, a nézők rokonszenvét 1960-ban a Garmisch-Partenkirchenben megrendezett műkorcsolya Európa-bajnokság ötnapos közvetítése hozta meg. Szinte nincs olyan sportág, amelyet ne kommentált volna a televízióban, emlékezetes Telesport-adások, helyszíni közvetítések, nagy világversenyek riportere volt. Huszonegy téli és nyári olimpiáról közvetített, a 2008-as pekingi volt az első, amelyet már nem a Magyar Televízióban – a kajak-kenu versenyek kommentátora volt a Eurosporton, és az egyik nagy kereskedelmi tévé híradójában foglalta össze naponta az olimpia eseményeit. Nevéhez fűződik az az emlékezetes és mára legendás pillanat, amikor az akkor tizennégy éves Egerszegi Krisztina 1988-as szöuli győzelmét közvetítve az általában nyugodt és kimért riporter azt kiabálta: „Gyere Egérke, gyere, kicsi lány!”
1968-ban főmunkatárssá nevezték ki, a sportközvetítések mellett elindultak vetélkedői, sőt 1970-ben a Hét című politikai magazin első számának is ő volt a műsorvezetője. A hetvenes években kezdődtek a magyar televíziózásban új műfajt teremtő beszélgetős műsorai, amelyekben az interjúalany iránti különleges érzékenységről tett tanúságot. Ezek között volt a 12 szék, a Fekete-fehér, igen-nem, az Ötszemközt, a Csak ülök és mesélek, a Telefere, az Apád, anyád idejöjjön, a Töltsön velem egy órát (korábban “egy estét”), Az én olimpiáim. 2012-ben az egyik kereskedelmi tévé műsorán újította meg beszélgetős műsorát.
1975-ben lett a Szórakoztató- és Zenei Főosztály vezetője, 1981-ben a Drámai Főszerkesztőség osztályvezetője. 1988-ban kinevezték a Sportszerkesztőség élére, ahonnan rövid időre eltávozott, amikor az MTV2 intendánsa lett. 1997-ben nyugdíjba ment. 1999-től a Danubius Rádióban vezetett telefonos beszélgető műsort, 1999-2000-ben az Magyar Televízió Napkelte című műsorát is vezette. 2002-től ismét kinevezték a Sportfőszerkesztőség vezetőjévé, 2004-től elnöki főtanácsos volt, és megkapta az MTV örökös tagja címet. Az intézménytől 2009-ben távozott.
Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 1991-1997 között a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja, 2004-2008 között a Nemzeti Sporttanács elnöke volt. Több sporttárgyú könyv, valamint riportkötet szerzője.
Számos kitüntetés birtokosa: 1987-ben lett kiváló művész, 1995-ben Pulitzer-életműdíjas, 1990-ben megkapta a Magyar Köztársaság Zászlórendjét, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 2003-ban Prima Primissima-díjas lett, 2004-ben a Magyar Televízió örökös tagjává választották. 2005-ben Kossuth-díjjal tüntették ki “kivételes minőséget képviselő, a magyar médiában egyedülálló, rendkívül sokoldalú, páratlan és műfajteremtő életművéért”. 2012-ben Budapest XIII. kerületének díszpolgára lett, 2014-ben Média-díjasként beválasztották a Magyar Úszó Hírességek Csarnokába, 2015-ben Radnóti Miklós antirasszista díjat kapott.
Vitray Tamás fordulatokban bővelkedő életét Kiképzés című könyvében írta meg.
“Kisneufeld a múlt század harmincas éveiben született, a háború és az üldöztetés borzalmait kiskamaszként kellett átélnie a negyvenes években, majd idős nagymamájával egyedül próbált boldogulni az ötvenes évek őrületében. A könyv a főhős felnőtté válását követi nyomon, Vitray Tamás gyerek- és fiatal felnőtt korába kalauzol el minket, kellő távolságtartással és sok humorral. Elkerülhetetlen tragédiák, kegyes véletlenek és elszánt küzdelmek tanúi lehetünk ebben a fordulatokban bővelkedő regényben. Vitray Tamás, a legendás televíziós személyiség írása több, mint visszatekintés a gyerekkorába, korrajz is egyben, amelyben végül egy fiatalembert láthatunk, túl a “kiképzésen”, amint épp belép a Magyar Televízió épületébe. Kisneufeld története itt véget ér, és egyben elkezdődik egy csodálatos pályafutás: Vitray Tamásé” – írta a kötetről a Könyves Magazin.
Ebből idézzük az alábbi részletet.
Vitray Tamás: Kiképzés (részlet):
Visegrádi utca 10. Ide jött haza Annus Kisneufelddal a hasában. Nagymama örült ugyan, de nem mutathatta, mert nagypapa viszont hosszan sorolta a kifogásait. Hogy egyáltalán hozzáment „ahhoz a vigéchez”, „ahhoz a váltóhamisítóhoz”, hogy „maradt volna a seggén, ha már annyira viszketett azon a tájékon…”. Nagypapa mérgében eléggé színesen fejezte ki magát, és csak a vígszínházi repertoár beavatottjai ismertek rá egy-egy meglepően kerekre szabott mondatára. Kisneufeld a későbbi években az asztal alatt kucorogva nagyon is jól értette nagypapa szónoklatait. Felnőttkorában is betegesen kíváncsi volt, és
szeretett láthatatlanul jelen lenni, hallani olyasmit, ami esetleg nem is rá tartozik,
amiről nem is lenne szabad tudnia.
A Visegrádi utcai évekből semmilyen emléke sem maradt, ahogyan a következő két lakóhelyükre sem emlékezett. Ám a Csáky utca 31.-beli évek nagyon erősen rögződtek benne. Ahogyan javult az anyagi helyzetük, úgy kerültek jobb lakásokba, de mindvégig fél négyzetkilométernyi területen belül. Az utóbbiak már igazi „újlipóciai” lakások voltak, központi fűtéssel, hideg-meleg folyó vízzel, külön vécével. Más kérdés, hogy mindig többen laktak a két szoba-hallos lakásban, mint az a polgári jóléthez illett volna. A két szülő, a két lány, a két fiú és ő. Heten. Az öregek a kisebbik szobában, a két fiú a cselédszobában, Erzsi, a fiatalabb lány a hallban, míg Annus Kisneufelddal a nagyobbik szobában, az ebédlőben. Erzsit kivéve mindenki korán kelt, és ha a reggeli tisztálkodás követi a higiénia előírásait, a fürdőszobában tömegjelenetekre került volna sor.
Kisneufeld felnőttként némileg szörnyülködve emlékezett vissza, hogy a család férfi tagjai meztelen felsőtesttel, de egyébként teljesen felöltözve vonultak be reggelente a fürdőszobába, nadrágjukba gyűrték a törülközőt, beszappanozták a tenyerüket, arcot, fület, hónaljat mostak, és evvel be is fejezték a tisztálkodást.
A hétvégén, jobbára szombaton mindenki megfürdött. Ilyenkor nagypapa tiszta „lábravalót” kapott, vagyis alsónadrágot, amely bokában megköthető, hosszú gatya volt. Az öreg – egészen apró, úgy másfél méteres, madárcsontú emberke – hajlott orra félreismerhetetlenül jelezte származását. Ráadásul vagy harminc éven át rendszeresen borotváltatta a fejét. Csúf kis ember volt, és amint az kis termetűeknél oly gyakori, pukkancs is. Főként családjával, valamint eléggé nagy számú alárendeltjével éreztette nagy zajjal haragját.
Nagyszámú, mert a létszám a könyvkötészetében békeidőben is meghaladta a harmincat, a Vígszínházban pedig ő parancsolt valamennyi jegyszedőnek és ruhatárosnak. Dühkitöréseitől kizárólag egy szem unokáját kímélte.
Reggelente hatkor kelt, és hétre lent volt a műhelyben, ahogy a családban a könyvkötészetet emlegették. Sokat nem kellett gyalogolnia, egyetlen háztömbnyit csupán. Azonnal hozzálátott a munkához, és noha elég szép gépparkjuk volt hajtogató-, vágó- és fűzőgépekkel, a súlyos papírbálák mozgatása nagy erőfeszítést igényelt. Nagypapa kimondottan rossz munkavezetőnek számított, türelmetlen, lobbanékony volt, és mindent maga akart elvégezni. Délig megállás nélkül buzgólkodott, akkor kezet mosott, és hazagyalogolt. Azonnal ebédet követelt, és habozás nélkül szentségelt, ha késett a menázsi.
„Anyukám, nincs sok időm, mi lesz már…?”, és ha ennyi nem volt elég, hát „Úristenit az anyádnak, mit csináltál egész délelőtt, hogy nincs mit zabálni?!” Amikor pedig megkapta az ételt, többnyire csak nyammogott rajta. Rossz evő volt, mint minden cukorbeteg. Több-kevesebb rendszerességgel injekciókat kapott, néha még saját magát is hajlandó volt injekciózni, de mert szívesen megfeledkezett róla, inkább az orvos jött el, hogy beadja.
Ebéd után „ledőlt” – így mondta. Fél órácskára, de ha sok volt a munka, még annyira sem. Legkésőbb fél kettőkor már újra a gép mellett állt, négyig-ötig hajtás, aztán haza, átöltözés, és indulás a színházba. Az öltözködésnek szigorú rituáléja volt. Az öltöny mindig egyszínű, sötét, az ing fehér, a nyakkendő pedig hosszas válogatás eredményeként került nap mint nap az ingre. Száznál is több nyakkendője volt, válogatott darabok. Büszke volt rájuk, bár korántsem annyira, mint a cipőire. Abból is volt vagy húsz pár, mind „münchengrätzi”. Kisneufeld nem tudta ugyan, mit jelent a német szó, ám az ügy jelentőségét
mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy felnőtt korára is megjegyezte.
Fél hatkor indult gyalogosan a színházba, hogy legkésőbb hatra ott legyen. Aprócska irodájából vezényelte a jegyszedőket és ruhatárosokat, adta ki és szedte be, persze a pénzekkel együtt, a bérelhető látcsöveket. Ugyancsak az ő tiszte volt, mint nézőtéri főellenőrnek, „bemenetit”, vagyis potyajegyet adni. Igazából senki nem tudta pontosan, hogyan lett az egykori nyomdászból, majd önálló könyvkötőből színházi ember, mindenesetre nagypapa a Vígszínház megnyitásától kezdve több mint negyven évig tagja volt a társulatnak, és akkor sem önként távozott.
Közismertségéhez a könyvkötészetnek is volt némi köze. Ha a színészek bevitték Kertész bácsi irodájába a bekötni szánt könyveiket, nagyon gyorsan vissza is kapták készen. Persze díjmentesen. Az öregék egy-egy írással is foglalkozó művész könyvét is jutányosan állították elő. A mellékhelyiség-méretű kis irodába – egy kicsit tán ezért is – a legnagyobbak is bejáratosak voltak, hogy két jelenés között pletykálgassanak vele. Büszke is volt rá a kisöreg!
A már említett, acélgolyóval betört kirakat esetében is éppen Somlay Artúr ült nagypapa irodájában, amikor a talpig koszos Kisneufeld zaklatottan bezúdult, és ordítva közölte: „Nagypapa, betörtem egy kirakatot!” Somlay úgy nevetett, hogy nagypapa azonnal megbocsátott, és mindent el is simított. Azon az estén kivételesen ketten kocogtak haza a néptelen Csáky utcán. Jóval tíz óra után. Az öreg ilyenkor járt haza hetente hétszer, negyven éven át.
Nagypapa és Kisneufeld eleinte együtt ebédelt. Helyesebben nem együtt, hanem egyszerre. Utóbbinak ugyanis általában nem kellett a nagymama főztje. Alig volt étel, amit hajlandó volt megenni. Nem kellett semmilyen főzelék, főtt hús vagy – a húslevest kivéve – leves. Már óvodás kora előtt is mindig megvizsgálta, mi készül a konyhában, és jó előre eldöntötte, hogy mit nem eszik. Ilyenkor nagymama, bár általában hosszan korholta, végül mégis megpucolta azt a három-négy krumplit, és megsütötte rósejbninek. De ez csak az egyik változat volt. A másik, még gyakoribb, a tejbegríz. Ezt olyan sűrűre kellett készíteni, hogy a kiskanál megálljon benne, továbbá annyi kakaós cukrot kellett szórni rá, hogy legalább fél centi vastagon borítsa el a teljes grízfelületet. Felnőtt korára is kitüntetett szerepet kapott étrendjében a tejbegríz. Ha bánat, bosszúság érte, netán kudarc, mindig azt főzött magának. Csakis ő készíthette, mert félt, hogy „csomósra” főzik vagy túlságosan összeáll a gríz. Márpedig ez főbenjáró vétség.
Reggelente a család szétszéledt. Nagypapa és a nagybácsik a műhelybe mentek, a fiúk mindig későbben, mint az öreg. Annus elsőként, már hat óra tájban a fodrászüzletbe, a belvárosba. Erzsi utoljára, többnyire csak „barátnőzni”. Hárman maradtak otthon, nagymama, a cselédlány és Kisneufeld. Cselédlány mindig volt. Többnyire a „helyszerzőnél” szegődtette őket nagymama. Meglehetősen gyakran cserélődtek. Volt úgy, hogy fiatal, gyakorlatlan falusit keresett, mert az „még nincs kitanítva, nem lop…”. Aztán, ha talált ilyent, gyorsan szabadult tőle, mert „olyan ügyetlen, hogy a papucsom többet ért a házimunkához…”. Ezeknek a szegény lányoknak volt egy kis füzetük, amelybe a munkaadóik jellemzést írtak, amikor felmondtak nekik. Bizony, nem mindig hízelgő jellemzéseket. (….)
Forrás: MTVA, Könyves Magazin, Fortepan