Május 16-án ünnepli 93. születésnapját Máthé Erzsi, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
Máthé Erzsi pályájáról:
Máthé Erzsi 1927. május 16-án született Budafokon. Az Országos Színészképző Egyesület színiiskolájának elvégzése után, 1948-ban a Vígszínház szerződtette, majd a következő évadban Szendrő József – későbbi férje – Pécsre hívta, ahol 1952-ig játszott. Ekkor került a Gellért Endre-vezette Nemzeti Színházba, amelynek három évtizedig maradt a tagja. Emlékezetes alakítása volt a Nemzetiben – többek között – Az ember tragédiája Évája, a Bánk bán Gertrudisa, a Lear király Gonerilje, a Liliomfi Kamillája, a Téli rege Paulinája.
1982-ben alapító tagként követte Zsámbéki Gábort és Székely Gábort a Katona József Színházba, ahol szintén számtalan nagyszerű alakítás fűződik a nevéhez – többek között Pirandello Ma este improvizálunk, Koltés Roberto Zucco, Shakespeare Szeget szeggel, García Lorca Bernarda Alba háza, Parti Nagy Lajos Mauzóleum, Spiró György Az imposztor és Koccanás, Vinnai András Motel, Goldoni Mirandolina és A karnevál utolsó éjszakája című darabjaiban.
1956-ban és 1971-ben Jászai-díjat, 1985-ben – már érdemes és kiváló művészként – Kossuth-díjat kapott, 2000-ben pedig a nemzet színészévé választották. A Katonában saját vagyonából létrehozta a Máthé Erzsi-díjat, amelyet minden évben egy-egy fiatal színésznek ítél – titkos szavazással – a társulat, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen pedig a Máthé Erzsi Alapítvánnyal támogatja a kiváló eredménnyel végzett hallgatókat.
A művésznőről saját szavaival:
Siker: Az élő színház nem hatott rám. Túl kopár volt. A filmek viszont már igen! Szép színészek, szép színésznők. Fölvételiztem a színművészetire, de nem vettek föl. Érdeklődtem, hol van még színiiskola, így kerültem el a Dohány utcába. Oda fölvettek, s olyan kiváló művészektől tanulhattam el a mesterséget, mint Gobbi Hilda, Ascher Oszkár, Pethes Sándor, Lázár Mária. Szörényi Éva beteg lett, helyette ugrottam be egy szerepbe, és így kezdődött el a siker.
Színésznőnek való: Eleinte éreztem, hogy nem vagyok színésznőnek való. Nem állt jól nekem! Nem vagyok önmutogató! Az ember tele van gátlásokkal… De tehetségesnek születtem, ez volt a baj. Végül öregkoromra lett igazán enyém a színészet.
Gyermek: Már gyerekként is volt bennem belső kényszer, hogy a tükör előtt előhívjak érzéseket. Ültem, álltam a tükör előtt és sírtam, zokogtam, nevettem vagy táncoltam egy zenére. Mindig játszottam valamit, de akkoriban nem is jutott eszembe, hogy színésznő legyek. Azért sem, mert egyszerű családból való voltam, elvált szülők gyereke. Aztán színésznő lettem. Emlékszem, amikor Gobbi Hilda azt mondta rám, hogy ’Ő, mindent el tud játszani!’. És valóban, voltam én minden, cseléd, királynő, szobalány, komika és parasztasszony is.
Kísérletezés: Az a véleményem, hogy a színházban lehet kísérletezni. A filmnél nem lehet, ott biztosra kell menni. Kell egy szereposztást csinálni, mert holnapután indul a gyártás. Slussz. A színházban kiderült rólam valami egyszer, és utána már nem kellett megnézni, hogy tudom-e azt, hogy jó vagyok-e arra. A filmesek nem nagyon néztek utána, „ó, jó lesz a Máthé erre, ordít egy nagyot és fejbe vágja a párttitkárt!” Ha van ilyen, hogy beskatulyázás… Kategóriák vannak. „Bejön a Máthé és széttépi a fotelt!”
Szenvedély: Mindig túlfűtött és szenvedélyes voltam, ezt örököltem, hoztam magammal. Édesanyám volt ilyen, szenvedtem is tőle eleget. Sokat voltam egyedül gyerekkoromban, kialakítottam egy saját világot magamnak… Talán mint színésznő szenvedélyesebb voltam, mint nő. A női szenvedélyességhez az kell, hogy nagyon szerelmes legyen az ember. Amikor félmegoldások vannak, amikor csak eljátszunk valakivel, amikor elhitetetjük önmagunkkal, az már nem az igazi. Ezen a téren talán hibádzottak a dolgok, soha nem voltam elsöprően szerelmes…
Szerénység: Egyszer valaki megkérdezte anyukámat, hogy milyen gyerek voltam, anyukám meg annyit mondott, hogy szerény. Erre én nagyon büszke vagyok, mert így igaz. Nem akartam soha hivalkodni. Amikor talán meg is tehettem volna, akkor sem akartam nagy lábon vagy luxusban élni.
Fiatalok: Inkább alapítottam egy díjat, amit minden évben a Katona József Színház társulata szavaz meg a legígéretesebb fiatal számára. Kérdezheted, hogy “miért is, öreg barátném? Így akarsz egy kis maradandóságra szert tenni?” És akkor én elmondanám, hogy engem az élet elkényeztetett, mindenféle díjban, elismerésben részem volt, de egyiknek sem örültem annyira, mint annak a bizonyos Farkas-Ratkó-díjnak, amit a pályám elején a legendás Nemzeti társulata szavazott meg nekem. Tőkés Anna, Básti, Gobbi, Tompa Pufi , Mészáros Ági…! Nagy lökést adott, hogy ők engem elismernek, és nagyon jól jött az a pénz is, hiszen nagyon szűkösen, napi gondok közepette éltem. Ezért gondoltam, hogy másnak is jól jöhet, belevágva ebbe az áldott-szörnyűséges pályába, ha kap egy kis lökést, segítséget, hátha más is átérezheti azt az örömöt, amit egykor én.
Szerep: Schiller Ármány és szerelem-jében Lujzát szerettem volna játszani. Akkor a Szendrő volt az igazgató és már a férjem is, s rágtam a fülét, hogy azt a szerepet én szeretném. Nem! – mondta, és Lujzát Gordon Zsuzsának adta. Végül azért párszor mégis eljátszhattam. Egyszer fölvette a tévé, s mi megoldottuk a Gordonnal, hogy mindketten játszhassuk a szerepet. Amikor ezt az ominózus adást megnéztem, akkor jöttem rá, ez a szerep miért nem volt nekem való. Hiszen hiába voltam huszonéves, hiába voltam szőke, hiába potyogtak a könnyeim, mégis volt bennem valami szarkazmus. Valami furcsa belecsúszott ebbe az arcba, valami szarkazmus. Valami mindig átütött a lényemen. Rájöttem, hagyni kell, hogy a rendező ossza rám a szerepet, ne én döntsem el.
Nem álltam végig a robbantást: Szendrőtől elváltam.Dátumokat nem fogok mondani.Amikor azt a csodálatos intézményt, „A” Nemzeti Színházat felrobbantották… Nem álltam végig a robbantást. Bekerítették az egész területet. De ültem a nézőterén, hosszú ideig. Azt sem felejtem el. Csodálatosan szép színház volt. Hasonló az Operaházhoz, méreteiben, arányaiban, szépségében. Ültem „tök” egyedül abban a sötétben – világítás már nem volt. A színpadhoz képest – ahol annyi minden játszottam – jobboldalon, fönt, a kormánypáholyt – Horthy Miklós, később Rákosi, Kádár trónoltak ott – kivájták. Hova került, nem tudom. És ebbe a szörnyű nézőtéri sötétbe, ott, a kormánypáholyi lyukon keresztül szüremlett be a fény. Úgy éreztem magam, mint egy halottasházban. Órákig ültem egy piros bársonyszéken. Szörnyű volt. Nem a robbantás, vagy a végignézése volt a szörnyűség. Tépkedtük a cirádáit, hoztuk el emlékül, a páholyok aranyozott gipsz stukatúráit. A halál akkor következett be, amikor közölték velünk, hogy ez van. Ültem egyedül a nézőtéren és arra gondoltam, hogy „Őrület! Ilyet megérni!” Nem néztem végig a robbantást. Hatalmas, erős épület volt. Mit nézzek a robbantáson? Ültem a nézőterén…
Élet: A színház volt az életem, a mindenem, de letettem, magam mögött hagytam. Nem hiányzik, nem szoktam színházzal álmodni és nem szoktam visszagondolni. Furcsa érzés ez és egyben pokoli is. 65 évet játszottam, de a végén úgy éreztem, hogy üres lettem, elfáradtam benne… Mindig is lámpalázas voltam és erős volt bennem a megfelelési kényszer, sokat gyötrődtem és küzdöttem, ez elhasználta az idegrendszerem és tovább már nem akartam ezt a küzdelmet. Óriási volt bennem a megfelelési vágy, és csak magamat gyötörtem. Volt rendező, aki mondta, hogy Erzsike ne gyötörje magát, van ideje. De én már az első 5 percben, amikor megkaptam egy szerepet azon gondolkoztam, hogy megbirkózom-e a feladattal vagy sem. De hát 65 év, az 65 év, ennyit csak letettem. Amikor csináltam, a mindenem volt, az életem volt, a színházért éltem.
Forrás: Színház Online, Filmkultúra, Nők Lapja, híradó.hu, Művész Világ, Katona József Színház
Gyűjtés és videó: T.B.