Közeleg a karácsony. Matthias külföldről tér vissza a havasok között fekvő erdélyi szülőfalujába. A férfi aggódik fia, Rudi miatt, és minden vágya, hogy viszontláthassa egykori szerelmét, Csillát. A faluban valami megfoghatatlan nyugtalanság és irracionális rettegés honol, és amikor Csilla pékségébe felvesznek két külföldi alkalmazottat, felszínre törnek a korábban rejtett indulatok. A 75. Cannes-i filmfesztivál egyik versenyfilmje, az R.M.N. kapcsán adott interjú Moldován Orsolya színésznő.
“2020 elején az erdélyi Ditrói Pékség néhány Srí Lanka-i vendégmunkást kezdett foglalkoztatni. A lakosság körében nem maradt szó nélkül a dolog, hamar zúgolódni kezdtek Ditró polgárai. Az emberek felléptek a vendégmunkások jelenlétével szemben és szóvá tették az üzemeltető biztosította körülményeket is. Cristian Mungiu ezt az eseménysort filmesítette meg többé-kevésbé valósághűen: a cselekmény is a 2019-es ünnepi szezonban játszódik, a helyszín pedig a Ditróval határos Récefalva. A filmben vendégmunkások jönnek, hogy a pékség a 30-nál több embert foglalkoztató cégekre vonatkozó EU-s pályázatokat is megcélozhassa. A helybéliek azonban rossz szemmel néznek a Srí Lanka-iak sötét bőrére, és ezt megpróbálják a munkáltató által biztosított kevés fizetés mögé bújtatni. Már azok, akik itt maradtak, hiszen a környék nagy része már Németországban és más Nyugat-Európai országokban dolgozik” – írta az alkotásról a Filmtekercs.
A Cannes-i premier után a nemzetközi sajtóban rengeteg cikk jelent meg Romániáról. A külföldi újságíró számára Erdély szinte csak a vámpírok földjeként ismert, és többen arról írtak: a film a közép-európai idegengyűlöletről szól. A rendező a filmet követő sajtótájékoztatón arról beszélt, az intolerancia nem ismer határokat, és ugyan a film Romániában játszódik, de ez csak díszlet, mert „a dolgoknak valahol meg kell történniük”. Mungiu szerint a film inkább arról szól, mennyire képmutatóak vagyunk a gyengébbek iránt eljátszott toleranciánkkal.
„Számomra Erdély jelent valamit, mégpedig azt, hogy vannak olyan helyek, ahol több népcsoport él egymás mellett” – mondta Mungiu. „Remélem, a közönség megérti, hogy a film nem csak arról szól, ami Romániában történik. (…) Erdély egyike azoknak a területeknek, amelyek egyik országból a másikba kerültek, és ahol különböző etnikumú és vallású emberek éltek együtt. Vannak olyan falvak, ahol 3-6 különböző templom található. A falvak ma már sajnos elnéptelenedtek, de a kultúrájuk és civilizációjuk megmaradt” – magyarázta Cristian Mungiu rendező.
Mungiu azt is elmondta: a romániai premier Bukarestben lesz június elején, de utána azonnal elviszi a filmet Ditróba is – számolt be a Magyar Hang.
A híres cannes-i vörös szőnyegen romániai magyar színésznőként Széles Anna 1965-ös jelenléte után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésznője, Moldován Orsolya vonulhatott végig a filmes szakma és sajtó kereszttüzében. Moldován Orsolya az első marosvásárhelyi színésznő, aki személyesen vesz részt egy ekkora eseményen.
Az alábbi interjú a Cannes-i fesztivál előtt készült Moldován Orsolyával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészével.
Alig másfél héttel az indulás előtt derült ki, hogy mész Cannesba. Elég ennyi idő felkészülni egy ekkora eseményre?
Annyira boldoggá tett, hogy a film megy Cannes-ba, hogy nem igazán foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha én is mennék. Január tizenhatodikán volt az utolsó forgatási nap, március tizennyolcadikán volt a fesztiválbenevezés, ez idő alatt megcsinálták az utómunkálatokat, és elkészült a film. Április tizennegyedikén pedig kihirdették a beválogatott filmek listáját. Felkészülni magadban kell felkészülnöd, mert egyéb minden megvan. Ada Teslaru, a csapat designere például mindenkinek tíz-tizenöt ruhavariációt készített elő, és abból válaszotta ki mindenki azt, amelyik hozzá a legközelebb állt. Nem láttuk egymás ruháit, mégis, amikor megjelentünk a gálán, mindenki összhangban volt. De a legszebb az egészben az volt, hogy a rendező azt akarta, hogy abból a büdzséből, ami erre az eseményre volt szánva, minél több ember eljusson Cannesba, hogy minél többen együtt lehessünk a csapatból.
Hogy kerültél közel a filmes szakmához?
Főiskolás koromban volt egy találkozásom egy filmes osztállyal, de akkor nem éreztem, hogy ebben én jó lennék, vagy engem ez magával ragad. A filmszínész szakmát nálunk nem tanítják, de nyilván valahol, valahogyan ezt is meg kell tanulni. Például le kell ülni és filmeket kell nézni. Az is nagyon sokat segít, hogy elmegy az ember vizsgafilmekben játszani, és kipróbálja magát, hogy hogyan működik különböző forgatási helyzetekben. Részt vettem pár olyan castingon is, ami végül nem jött össze, de egyre érdekesebbek lettek ezek, meg az is furcsa volt, hogy, bár semmiféle adatbázisban nem szerepeltem, mégis megtaláltak ezek a lehetőségek, és egyre többet tanultam belőlük. 2015-ben volt az Érettségi című film castingja, leutaztam Bukarestbe, mert a rendező mondta, hogy szeretne velem találkozni.
Nagyon izgultam, akkor épp egy nagyon erős magánéleti válságban voltam, úgyhogy az utat arra akartam felhasználni, hogy átgondoljam, hogy fogom újra összerakni magam. És már az első pillanatban, amikor találkoztunk, úgy fogadott, úgy üdvözölt a rendező, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Ez a közvetlenség, ez a szeretet engem nagyon megfogott.
Mondta, hogy van egy kisebb szerep, és azt felajánlja nekem. Több mint valószínű, hogy ebből a közös élményből is fakad, hogy most megint rám gondolt, persze, én is részt vettem a castingfolyamatban.
Sokan castingoltunk erre a szerepre, és nagyon örülök, hogy végül én kaptam meg, és újra találkoztunk. Most épp egy szakmai életi válság az, aminek a közepén Mungiuval dolgoztam. Az alatt a pár hónap alatt, amíg a próbák meg a forgatás zajlott, visszakaptam a saját erőmet. Jó érzés, amikor azt tudod mondani magadnak, hogy nincs minden elveszve.
A forgatás pont a világjárvány közepén zajlott.
Minden jelenetet úgy kezdtünk, hogy „kérlek, vegyétek le a maszkokat“, és amikor szünet jött, akkor mindenki visszatette. Egy forgatáson a sorrend úgy van, hogy „kamera indul, hang kész, kamera forog, tessék“. Itt úgy kezdődött: „kamera indul, hang indul, maszkokat le, tessék“.
Az utolsó héten, amikor a film egyik, technikailag legnehezebb jelenetét vettük, megérkeztem a forgatásra, és nem értettem, mi történik. Szinte mindenki idegen volt. Kérdem a fodrásztól, hogy mi történt, hol vannak a többiek? Karanténban, mondja. Szóval a stáb folyamatosan cserélődött, de úgy, hogy aki koronavírusos lett, ott maradt Torockón karanténban a házakban, és folyamatosan jöttek az új emberek.
Első asszisztens, második asszisztens, hangosok, fényesek, senki nem ismert senkit. De szerencsére a forgatás nem állt le.
Az Érettségiben epizódszerepet játszol, itt nagyobb szereped van, ami sokkal több munkát jelent a rendezővel is. Mennyire volt „készre írva“ Dénesné karaktere, és mennyit tudtál magadból hozzátenni ehhez a karakterhez? Egy interjúban azt mondja Mungiu, hogy hozzáigazítja a szöveget a színészhez, amikor szükséges.
Igen, az Érettségiben nagyon pici szerepem volt, és ott rögtön magyar nevet adott nekem (Csilla – szerk. megj.), mert van egy akcentusom, így azt semmiképp nem játszhatjuk el, hogy én egy román nő vagyok. Itt (R.M.N. – szerk. megj.) nem kellett annyira alakítania a karakteremen, a forgatókönyv kész volt, amit elsőként Székely Csaba olvashatott, mert megkérte, hogy fordítsa le magyarra. Az viszont érdekes volt, hogy a Csaba által fordított szöveg alapján bennem egy teljesen más kép alakult ki erről a nőről ahhoz képest, ahogy Cristian az első próbán mesélt róla. Mert azoknak a szereplőknek, akik erőteljesen implikáltak a történetben, a rendező megírta az élettörténetét is. De nagyon humorosan.
Fiktív élettörténetet írt egy valós szereplőről?
Igen, előtörténetként megírta nekünk azt, ami nincs benne a filmben, mert tudnunk kell, hogy mi, szereplők hogyan kapcsolódunk egymáshoz. A lélektani realizmus alapjaira építi ezeket a történeteket, de mégsem veszi túl komolyan, inkább megmutatja azt, hogy egy ember életét viccesen is el lehet úgy mondani, hogy az nem veszít a hitelességéből.
Cristian nagy türelemmel van a színészei iránt, lépésről lépésre vezeti őket egy adott irányba, sosem diktatorikusan. És mindig látja, hol tart, mert nagyon jól ismeri a színészt, és nagyon jól ismeri az embert magát.
Mivel egyetlen kameraállásból vannak felvéve a jelenetek, nincsenek váltások az arcok között, nincsenek közelik, ezért ahányan a jelenetben vagyunk, egyszerre, egyformán kell megteremtenünk azt a pillanatot, amire a rendező végül azt mondja, hogy megvan.
Van a filmben egy nagyon hosszú, 18 perces jelenet, több mint száz szereplős. Három nap munkája volt. Majdnem az összes színész benne van, és egy nagy számú statisztéria. A filmekben általában a készítő megmutatja az ő perspektíváját, itt viszont az a perspektíva, hogy a kamera egyetlen szögben áll, és mindenki kiválasztja, hogy kivel megy a jelenetben. Ezt a jelenetet szó szerint levezényelte. Állt egy széken egy adott pillanatban, és vezényelt. Vezényelte a hangerőt, vezényelte a statisztákat, a statisztákat pedig egyszercsak úgy elkapta ez a hangulat, hogy nekünk, színészeknek meg kellett harcolnunk azért, amit el kell mondanunk. Tudod, hogy te következel, válaszolnod kell a partnerednek, aki valahol a terem másik felében van, de közben száz ember üvölt. Hús-vér harc volt, és ettől számunkra, színészek számára a jelenetnek egy újfajta igazsága született.
A film témájául szolgáló történések annak idején nagy port kavartak. Hogyan közelít a film, és hogyan közelítesz te az egykori eseményekhez?
Megbeszéltük azt, hogy ez a nő hogy működik, hogy hoz döntéseket, és hogy kerül bele valamibe, amit nem akar. Cristian megkérdezte, hogy szeretném-e megnézni az interjút, amit ezzel a hölggyel készített, és én mondtam, hogy nem, nem szeretném. Pont azért, mert azt éreztem, hogy talán rossz irányba fog befolyásolni, hogy majd valami hasonló figurát akarok majd építeni, és el fogok siklani az igazsága mellett.
A film reális történetből indul ki. Cristian valamikor újságíró volt, minden filmje, amit eddig készített, egy újsághír, vagy valós hír kapcsán született. De pont attól nagyszerű művész ő, hogy ezeket a lokális történeteket úgy tudja megnyitni, olyan emberi perspektívát tud neki adni, hogy ezek általános problémákká válnak.
Itt egy kis közösség révén kapunk képet arról, hogy hogyan élünk Európában, hogy élünk a világban, milyen problémákkal kell ma szembesülnünk, hogy a félelmeinket mennyire nem tudjuk kezelni, hogy az ösztöneink egyszercsak elkezdenek a racionalitás felett működni. Ezeket a problémákat nem bontotta le etnikumokra. Ezek a problémák nem kizárólag magyar közösségre jellemzőek, hanem ezek bármelyik másik közösségben is előfordulnak.
Cristian kiment és megnézett erdélyi falvakat, és a sajtótájékoztatón mesélte, hogy vannak olyan falvak, amelyeknek hat különböző felekezetű temploma van, de a falu kihalt. Ezek az igazi problémáink. Hogy elfelejtjük, hogy valamikor hányan éltünk együtt egymás mellett, mert ezek a közösségek már elhaltak, nincsenek, elvándoroltak, mert a világ elkezdett mozogni, és ezt a mozgást mi most érzékeljük igazán, hozzánk most érkeznek azok az emberek, akikről eddig csak egy bizonyos távolságból vettünk tudomást. És nem tudjuk ezt kezelni, mert minden, amit nem ismerünk, attól félünk, rosszul reagálunk rájuk. Én azt javaslom mindenkinek, hogy nézze meg a filmet.
Javában zajlanak a film bemutatói, részt vesztek ezeken?
Igen, szeretnénk mindegyiken ott lenni. Ma lesz Gyergyóditróban és hatodikán Marosvásárhelyen. Várjuk, hogy beszélgethessünk az emberekkel, hogy beszéljünk ezekről a problémákról, hogy nyomjuk ki végre magunkból a feszültséget, hogy minden közösség maga próbálja megkeresni a megoldást a problémáira. Cannes után azt mondta Cristian: „alig várom, Orsolya, hogy kevésbé csillogó helyekre menjünk, de találkozzunk a közönséggel”. Én is kíváncsian várom, hogy hogyan fog ez itthon történni.
Elválasztod egymástól a filmszínészetet és a színpadi színészetet?
Nem tudom elválasztani a kettőt, de az nyilvánvaló számomra, hogy színpadi színészként is azok az alakításaim lettek jobbak, amelyekben természetes tudtam maradni, ami hasonlít is a filmhez.
Valószínű, hogy van bennem valami, ami a belülről megélt, kisebb dolgoknak a megmutatására ösztönöz.
Amikor forgatáson vagy, nem csak abban a síkban vagy, ami majd a filmen megjelenik, hanem ugyanolyan többdimenziós hús-vér emberként vagy jelen, mint a színpadon, vagy mint az életben.
Az interjút készítette: Szabó Réka