gate_Bannergate_Banner
Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 25., kedd

    “A báboknál nincsenek korlátok” – Interjú Fekete Dáviddal

    2021. december 27., hétfő 06:00

    Bár szülei nem rajongtak a gondolatért, hogy fiukból egy „senkiházi művész lesz”, és ő maga is zokogni kezdett első néptáncórája előtt, ma már nem lehet letéríteni az előadóművészet útjáról. A debreceni KonzervArtaudriumból egyenes út vezetett a Vojtina Bábszínházig, szabadságvágya pedig egészen az egyészemélyes jákékokig és a nemzetközi platformokig vitte. Fekete Dáviddal, a Miskolci Csodamalom Bábszínház művészeti vezetőjével beszélgettünk.

    Hogy érezd, nehezebb bábosként érvényesülni a színházi szakmában?

    Szerencsére a bábosok megítélése az elmúlt években sokat változott. Korábban az volt a jellemző, hogy akiket a nagy mesterek nem tartottak elég jó színészalapanyagnak, azokat átirányították a bábosokhoz. Szerintem ez a hozzáállás rendkívül szakmaiatlan, és nagyon örülök, hogy ma már nem erről szól az egyetemi felvételi. Nekem egyébként nincs iskolám, otthagytam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész szakát. Ez persze nem meglepő, hiszen, amikor jelentkeztem, akkor már majdnem tíz éve aktív bábszínész voltam, és csak az új színházi törvény miatt kellett volna a diploma, de nem marad elég idő és energia a képzés elvégzéséhez. De az biztos, hogy ma már itthon és határon túl is jó úton haladunk afelé, hogy az emberek lássák: a bábszínház is éppen olyan minőségi és érvényes színház. 

    Ha nem az egyetem révén, akkor hogyan találtad meg a bábozást? 

    Ez egy elég kacifántos történet, és egészen a gyerekkoromig nyúlik vissza: az általános iskolában elírták a nevemet. Én tesitagozatos akartam lenni, de egy adminisztrációs hiba miatt az angol-néptánc szakra írtak be. Természetesen ez akkor nekem maga volt a katasztrófa, zokogtam, hogy én nem fogok táncolni. De hát kötelező volt, és aztán szépen lassan kiderült, hogy hiába is járok mellette szertornára, a néptánc az, ami valójában nekem való. El is jött az a pont, amikor el kellett döntenem, hogy a hivatásos táncoskarriert válaszom-e, tizenhat évesen ugyanis két lehetőség állt előttem: vagy folytatom az Adyt vagy elmegyek stúdiósnak a Magyar Állami Nép Együttesbe. Ez utóbbit a szüleim nem igazán akarták, számukra nagyon furcsa gondolat volt az, hogy egy senkiházi művész lesz a fiukból, ráadásul éppen az elsőszülöttből. Így hát maradt az Ady, ahol hamarosan nekem lett a legtöbb hiányzásom a rengeteg fellépés miatt. Az akkori debreceni egyetemi színpadon, a KonzervArtaudriumbam játszottam. Bessenyei Zoltán figyelt fel rám, úgyhogy lassacskán minden szabadidőmet Artaud-val és Grotowskival töltöttem. Az a fajta dráma- és színházszemlélet, amit a gimnáziumban tanítottak, nem igazán tetszett, de ez az alternatív vonal nagyon elkapott. Ott ébredtem rá, hogy a néptánc milyen jó alapokat adott, és elkezdtek érdekelni a kortárs tánctechnikák is. A nagy lelkesedésem odáig vezetett, hogy majdnem ki is rúgtak a gimnáziumból: választás elé állítottak, hogy vagy az iskola, vagy a KonzervArtaudrium. Hála istennek, már akkor is volt annyi lélekjelenlétem, hogy azt mondtam, senki ne szabja meg nekem, mivel töltöm a szabadidőmet, a tanulmányi eredményemmel így sincs gond. Mindezt azért volt fontos elmesélnem, mert ezeken az utakon keresztül kerültem a Vojtina Bábszínházhoz, ahova ez idő tájt új, fiatal bábszínészeket kerestek. Elhívták a válogatóra az egyetemi színpadot is, és Pályi János művészeti vezető akkor, ott meglátott bennem valamit. Azóta is hálás vagyok neki, amiért berántott ebbe az egészbe. Rengeteget köszönhetek neki, ő mutatta meg a bábozásnak azt az oldalát, amelyben a virtuozitás iránti igényemet szabadon megélhetem. 

    Ezek szerint a Vojtina előtt semmit nem tudtál a bábozásról?

    Hát, nem sokat. Az egyetemi színpadon animáltunk tárgyakat, de ebben nagyjából ki is merült ez a terület. Ennek ellenére nekem talán könnyebb volt bábossá válni a tánc miatt, hiszen a jó bábszínházhoz elengedhetetlen a jó ritmusérzék. Emellett ekkor már tisztában voltam a saját fizikai lehetőségeimmel és korlátaimmal is, tehát volt egy biztos testtudatom, ami segített abban is, hogy ne csak a saját határaimat, hanem a báb határait is hamar fel tudjam térképezni, és adott esetben akár feszegethessem is. Mondták többen, hogy olyan voltam, mintha világéletemben báboztam volna, de én igazából nem hiszek a tehetség fogalmában. Szerintem, ha az embernek elég akarata és ideje van, akkor bármi tanulható, de az biztos, hogy engem ez akkor nagyon megtalált. 

    Ha már szóba kerültek a határok: lehet bábbal improvizálni?

    Ez az irányoktól függ, a vásári bábjátékoknál szinte kötelező. Néhányszor játszottam már úgy a Vitéz László című előadást, hogy nem tudtam, mi fog történni. A szüzsé persze meg volt a fejemben, az alapján elkezdtem játszani, és a közönség reakcióit figyelve alakítottam az előadást. Improvizálni nagy szabadságot jelent, amikor tréningeket tartok, akár itthon, akár nemzetközi szinten, rengeteg ilyen típusú gyakorlatot viszek. 

    Tehát a Vojtinában kezdtél, ami egy elismert bábtársulat. Ebből a fajta erős közösségi munkából hogy vezetett az utad az egyszemélyes színházhoz?

    Valójában jelenleg nincs olyan bábtársulat, ahova szívesen csatlakoznék. Nagyon élvezem a szabadúszást, és már a Vojtinában sem írtam alá évados szerződést. Évről évre felajánlották, de én mindig úgy döntöttem, hogy szeretném megválogatni azt, hogy milyen előadásokban veszek részt, illetve megtartanám magamnak azt a szabadságot, hogyha van valahol egy nemzetközi tréning, akkor én oda nyugodtan elmehessek. Engem a színház gyárjellege sohasem vonzott, de ha olyan mesterek jöttek a Vojtinába, akikkel szívesen dolgoztam, akkor kérdés nélkül mentem. Iskolám tehát nincs, de mestereim vannak: Pályi János, Kovács Géza és Rumi László, a három bajusz. Mellettük rengeteget formált a szemléletemen Szász Zsolt és Boka Gábor is, különösen az utcaszínház területén. Szóval nekem tényleg ez a független vonal feküdt jobban, illetve a nemzetközi piac, nagyon bírom például a cseh világot. Dolgoztam a Divadlo Contunuo-val is, sőt oda majdnem le is szerződtem.

    Miért csak majdnem? 

    Nem tudom. Több hasonló lehetőségem volt, akár színház, akár tánc terén, de valahogy mindegyiktől visszakoztam. Talán azért, mert nekem mindig rengeteg projektem pörgött, és nagyon nehéz lett egyszer csak azt mondani, hogy itt hagyok mindent egyetlen társulatért.

    Mi határozza meg, hogy elvállalsz-e egy munkát vagy sem?

    Leginkább az aktuális állapotom, és hogy látok-e benne szakmai kihívást vagy sem. Ez utóbbi az alkotógárda függvénye. Szeretek csapatban gondolkodni, és rendezőként is műhelymunkaként fogom fel az alkotást. Erősen táplálkozom a színészek adottságaiból, ötleteiből. Ettől ők is jobban érzik magukat, és az eredmény is hitelesebb. 

    Mit gondolsz, van olyan, amit a bábszínház keretei nem bírnak el?

    Nincs. A báb mindent elbír, legfeljebb a bábos nem. De éppen erre jó a műhelymunka. Azt szoktam mondani, hogy nálam adott pontokon a színészek is rendezőkké válnak, felrakhatnak egy-egy jelenetet, amiben teljesen el lehet szállni. Nem kell – sőt nem is szabad – a fizikai kereteken belül gondolkodni, hiszen bábokkal tényleg mindent meg lehet oldani. Aki ezt nem hiszi, annak ajánlom a South Park készítőinek Team America című marionettfilmjét: ebben a bábok szexelnek, karatéznak, hánynak, és a többi. Nagyon szépen megmutatja, hogy a báboknál nincsenek korlátok.

    Akkor tehát a báb semmiképpen nem definiálható gyerekműfajként.

    Abszolút nem. Nálunk, a Miskolci Csodamalom Bábszínháznál az az irányelv, hogy olyan előadásokat készítünk, amik nem korosztályosak – azaz ugyanúgy élvezi a hároméves gyerek, mint a nagymamája. Erre azért megvannak az eszközök. Emellett szerencsére már azt is egyre több helyen lehet látni, hogy élő színházban egy-egy jelenet vagy motívum erejéig bábokat használnak, ezért pedig nagyon hálás mind az alkotócsapat, mind a közönség. 

    Visszautasítottál számos nemzetközi lehetőséget, a Csodamalomhoz mégis leszerződtél művészeti vezetőként. 

    Igen. Nem árulok el nagy titkot, hogy az ország egyik leggyengébb hivatásos bábszínházáról beszélünk. Jövőre lesz harminc éves az intézmény, és valahogy mindig a ranglétra alján kullogott – bár természetesen nem versenyről beszélünk. Nekem ez szakmai szempontból óriási kihívás. Szerintem sokaknak derogált volna, ha ide hívják őket akár művészeti vezetőnek, akár bábszínésznek, de én örültem a lehetőségnek. Ez egy jól finanszírozott intézmény, a mostani ügyvezetővel, Temesvári Évával pedig nagyon egy irányban gondolkodunk művészetileg. A város szinte egyből el is kezdett érdeklődni irántunk. Látták, hogy itt változások jönnek, és végre van két olyan ember, akik fenekestül felforgatnak mindent. Miskolcban alapvetően rengeteg a művészi potenciál: itt a Műút folyóirat, tele van a város remek galériákkal, és hát eszméletlen jó a nagyszínház is. Talán az egyik legnagyobb dicséretet az utóbbi években éppen a helyi jegyzőtől kaptam az évadnyitó rendezvényünk és társulati ülésünk után: azt mondta, hogy ugyanazt az őrületet látja a szememben, mint Béresében. Úgyhogy most tényleg minden összeállt, a Miskolci Nemzeti 2023-ban lesz kétszáz éves, a Csodamalom jövőre harminc, nagy dolgokkal készül a város.

    Hogyan lehet egy gyenge színházat megerősíteni? Hogy állsz neki a munkának?

    Elsősorban a nemzetközi piacot célzom, a külföldi fesztiválokat. Itthon sajnos nincsenek igazán jó lehetőségek, izgalmas szakmai fórumok, pedig büszkék lehetnénk a magyarországi bábszínházra. Nyitni kell tehát, és nekem megvan ehhez a kapcsolati tőkém, az pedig nem társulatfüggő, hogy ki lehet-e állítani egy olyan produkciót, ami adott esetben a dubai expón turnézik.  

    Akkor mitől függ?

    A formanyelvtől. Mint mondtam, a tehetséget és kvalitásokat bárkiben meg lehet találni, csak rá kell szabni a történetet és a formát. Erre pedig nincs egységes recept, a rendezőnek mindig igazodnia kell. Tényleg a nyitottság a legfontosabb.

    Hogy illeszkedik a bábos karrieredbe a mesemondás?

    Azt imádom. Egy picit meg is ingott a bábos öntudatom, amikor mesemondó tanfolyamra jártam a Hagyományok Házába. A mesénél ugyanis nincs jobb forma arra, hogy az ember fantáziáját megmozgassuk. Transzba ejteni valakit egy történet által valami eszméletlen élmény. Érdekes egyébként, mert egy ilyen tanfolyamon a színész az ellenség: túl sokat játszik, túl sok felvett gesztusra van, és számomra is hihetetlen nagy kihívás volt, hogy ezeket levetkőzzem. Ráadásul míg a színházban el kellett hagyni a tájnyelvi sajátosságokat, itt az ízes beszéd adott esetben nagyon is meg tudja segíteni az előadást – persze csak akkor, ha autentikus. Úgyhogy komoly különbségek vannak a két műfaj között, mindegyiknek megvan a maga eszköztára. Persze többször kérdezték már, hogy ugyan miért is nem bábozom mesemondás közben, de nekem ez eszembe se jutna. Többet ér az a szabadság, amikor a gyerek vagy felnőtt a saját fantáziájára van bízva, és maga rakja össze vizuálisan a történetet. 

    Akármilyen kérdést teszek fel, előbb-utóbb mindig a nyitottságánál, a szabadságnál kötünk ki. 

    Igen, és nagyon szerencsésnek is érzem magam, hogy ezek a szavak jellemzik legjobban a munkámat. Alapvetően vállalkozó kedvű ember vagyok, merek kockáztatni. Legfeljebb valami nem sikerül úgy, ahogy elterveztem, de hát akkor megyek tovább, és kész. Sosem hagynám el a pályámat. Ezzel nincs mindenki így, most a covid alatt sok ismerősöm, barátom váltott: az egyik futár lett, a másik saját brandet csinált, és így tovább. Én egy erdőművelő tanfolyamot végeztem el, de csak azért, hogyha egyszer lesz egy erdőm, akkor ott tudjak alkotni, faragni. Hogy olyan legyek majd, mint Kemény Henrik, aki a saját bábjait készíti. Tehát minden összefügg azzal, hogy én ezen a pályán akarok maradni. Akarok? Ha már így alakította a véletlen, hogy elírták a nevemet, akkor nem ellenkezem. Örülök, hogy erre terelt az élet. 

    Szerző: Dézsi Fruzsina

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka