1994-ben prózai színházi alkotóként került a Budapest Bábszínház élére, amelyet 25 évig vezetett. Igazgatóként olyan evolúciós folyamatot indukált, mely kihatással volt a teljes magyar bábművészet fejlődésére. az idén 80 éves alkotót, Meczner Jánost kérdeztük.

Kerestem, kerestem, de nem sok Meczner Jánossal készült nagyinterjút találtam…

Az meglehet. A kortársaim körében is nemritkán tapasztalom, hogy rosszul emlékeznek vagy egyenesen lódítanak, innentől kezdve az interjú fikcióvá alakul. Én semmit nem akarok utólag megszépíteni.

Olyannyira nem, hogy Karinthy Márton A vihar kapujában című kötetében, ami legendás egyetemi rendező osztályukról szól, egyenesen azt nyilatkozta, “nem voltunk annyira jelentős osztály” … 

Az osztályunkból több ember pályája sikeres lett, de az már a főiskolán nyilvánvaló volt, hogy Ascher Tamás a leígéretesebb köztünk.

Mit szólnának ehhez a többiek, például Valló Péter vagy Kornis Mihály?

Ők is nagyszerű alkotók, persze. Valló kiváló rendező, Kornis írásait nagyon jó olvasni, Karinthy Marcitól pedig nem lehet elvitatni, hogy ő alapította az első magánszínházat. A főiskolai évek alatt én Szőke Istvánban éreztem komoly erőt, de sajnos az ő pályája valahol félresiklott. Az idézett mondat egyébként arra vonatkozott, hogy akkor sem, és most sem igazán érdeklődünk a másik munkái iránt. Mindenesetre azért rendesen eljárt felettünk az idő…

Idén lett 80 éves. Az előbbi megállapítás a kornak szól?

Nem lettünk fiatalabbak, ez bizonyos, de most arra gondolok, hogy a mai színházi világban már teljesen más hangon szólalnak meg a művészek. Mi a szövegcentrikus darabokban, a klasszikusokban vagyunk otthon, a szövegelemzés az anyanyelvünk. Ma viszont az tud érvényesülni a pályán, aki friss szemlélettel, a maga komplexitásában képes látni a színházat és elég bátor ahhoz, hogy pusztán alapanyagnak tekintse a szöveget. A napokban megnéztem Budaörsön a Liliomot. Imponáló mindaz, ami a színpadon történik, Kovalik Balázs egészen új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az én generációmból, ilyen értelemben egyikünk se tudna a nyomába érni! Nem azért, mert hiányzik belőlünk a fantázia, csak arról van szó, hogy az ízlésvilágunkat nem ez a kor alakította… Tud olyan fontos előadást mondani, mondjuk Aschertől, ami nem realista?

Ascher Tamás azt vallja, minél intimebb, minél egyszerűbb valami, minél kisebb térben történik, annál jobb. Minél közelebb vagy a színész fejéhez, minél kevesebb technika és csinnbummcirkusz van, annál átélhetőbb, annál igazabb egy előadás. És azt is mondja, hogy az ifjúságtól lehet tanulni asszociációt, kísérletezőkedvet…

Teljesen igaza van. A mai fiatalok például úgy használják a számítógép kínálta lehetőségeket, hogy leesik az állad, mi legfeljebb a diafilmekkel vagy háttérvetítésekkel bütyköltünk.  Ők fogják és bátran fölrúgják a szöveget, néha pedig úgy kezdenek próbálni, hogy nincs is kész darab, menet közben formálják meg a produkció összes elemét. Ez a fajta kísérletezésre való hajlam belőlem például alkotóként hiányzott.

A rendezésről szólva úgy fogalmazott: évekre volt szüksége, mire elhitte, hogy jogosan kap diplomát, mivel alapjában véve “egy reálisan gondolkodó, a földön két lábbal álló ember, akinek összesen két olyan előadást sikerült létrehoznia, ami valamennyire a föld fölött lebeg”.

Ezzel szemben igazgatói és tanári munkássága is az innováció jegyében zajlott több évtizeden keresztül…

Igazgatóként mindig izgatott, hogy olyan rendezőket hívjak, akik nem “tutit csinálnak”. Voltak bukásaink, de valóban a kísérletezésnek köszönhető, hogy a művészi teljesítményt tekintve bátran és kíváncsian meneteltünk előre. A vezetői munkásságomból talán arra lehetek igazán büszke, hogy kellő érzékenységgel választottam kollégákat, hogy sikerült izgalmas alkotókat megnyernem az Arany János színháznak majd a Budapest Bábszínháznak. Ez a folyamat azután is tart, hogy Ellinger Edina átvette tőlem a stafétabotot.

Hosszabban idézem most, mert egy írásában egyszer összegezte, mit gondol a bábművészetről: “A műfaj sok csodája közül talán a legnagyobb, hogy minden korosztályt 0-99 évesig egyformán képes lenyűgözni és megszólítani. Semmi sem hasonlítható ahhoz, ahogy a legkisebbek kacagnak, izgulnak, lelkesednek egy bábelőadáson: az ő szemükben a fából faragott, papírból kasírozott vagy textilből megvarrt figura nem csupán él, de létezésének valódi tétje van. Később a csoda születése válik a legérdekesebbé: hogyan mozdul meg egy báb, mi a trükkje, honnan jön a fény. Mozgatók és bábok közös jelenléte, a színház születése része lesz a hatásnak. A modern színház összes jelentős felfedezése – a brechti V-effekttől a képzőművészeti absztrakcióig, a stilizált mozgástól a különböző kortárs narratív megoldásokig – a legtermészetesebb módon van jelen a bábszínházban, bármilyen korosztályhoz szóljon is az adott előadás. Épp ezért a bábművészet a legalkalmasabb arra, hogy kortárs nézőt neveljen: egy bábos koncepció mögött mindig felfedezhető egy filozófiai sík is, a vizuális absztrakció a gyönyörködtetés mellett el is gondolkodtat. A bábszínház valódi „Gesamtkunstwerk”, ahol a képzőművészet, a színészi játék, az irodalom, a mozgásművészet, a zene, a mozgókép egyenrangúan, egymást erősítve van jelen a készülő műalkotásban. Szintézise mindannak, amit a különböző művészeti ágak külön-külön tudnak, így a nézőre gyakorolt hatásuk is megsokszorozódik. Ha visszagondolok pályám elmúlt harminc évére, elsősorban hálát érzek. Hálás vagyok, hogy a bábszínház az életem és a színházi gondolkodásom elidegeníthetetlen részévé vált.” 

Mikor érezte először ezt a hálát? Azért kérdezem, mert valahol úgy nyilatkozott: kezdetben fogalma se volt meddig lesz vezető a Bábszínház élén és hogy egyáltalán megszereti-e a bábot.

A Bábszínház a hetvenes években a nagy zenés játékokkal – A fából faragott királyfival, a Háry Jánossal, a Diótörővel, a Csodálatos mandarinnal, a Petruskával – európai hírű együttessé vált, az egész világot bejárták. Mire én a kilencvenes évek elején megérkeztem az intézmény ketté vált, az akkori Állami Bábszínházból lett a Budapest Bábszínház és a társulat másik része, elsősorban a fiatalok megalapították a Kolibrit. Az első félévben el kellett döntenem, hogy elszaladok, vagy megpróbálok új utakat keresni a színház megújításáért.

Mi adott ehhez elszántságot?

Fiatalon, Győrben hamar, szinte zöldfülűen lettem főrendező. Ott szereztem valamennyi magabiztosságot a rendezés terén, majd főrendezőként megtapasztaltam, milyen örülni más sikerének, drukkolni azért, hogy a kollégáknak és a közönségnek egyaránt öröme legyen. Megtanultam, mit jelent egy évadtervet összehozni, mennyi szempont merül fel, ami egy vezető döntését befolyásolja, hogy lehet nagyon szeretni egy darabot és mégsem bemutatni, mert mondjuk a társulat nem tudná eljátszani.  Előfordult, hogy elhaladtam a pénztár mellett és a néző kérdezte: “Icánk benne van az előadásban?” Az ilyesmire illik tekintettel lenni… Először kellett válaszolnom a kérdésre, mi történik egy a városban rendkívül népszerű primadonnával, ha kiöregszik a szerepeiből, illetve hogy lehet egy színész sorsát jó irányba befolyásolni. Elképesztő szerencse, hogy fokozatosan rakott egyre nagyobb súlyokat a vállamra az élet. Először csak rendeztem, utána kipróbáltam, milyen főrendezőnek, majd igazgatónak lenni, akkor megismerkedtem egy picit a joggal, picit a közgazdasággal, a szervezéssel, utána jött egy új szakma, a bábozás, következett a színész hallgatók tanítása és végül bábrendezőket is oktattam.

Vezetői tapasztalatokat elsőként az említett Győri Nemzeti Színházban szerzett. Miért jött el onnan?

A győri színházzal csúnyán szakítottam, közvetlenül azután, hogy 1978-ban beköltöztünk a most is használatos színházépületbe. Kezdetben harmonikusan dolgoztunk az igazgatóval. Az átadáshoz közeledve sok feszültséget okozott, hogy az építők szinte az utolsó pillanatig dolgoztak. Nem volt szerencsés az sem, hogy utasításra egy kamara darabot kellett a hatalmas méretű színpadon nyitóelőadáskent bemutatni. Talán nem mond neked sokat Holl István neve…

Az Új Színházban láttam színpadon, szerettem…

Egészen kiváló színész volt, mondhatni, zseni. Fantasztikusan vett részt a próbákon, de a bemutató előtt inni kezdett, úgyhogy csúnya bukás lett az este. Ezen az igazgató megsértődött, engem okolt. Mind a ketten tudtuk, hogy képtelenség tovább együttműködnünk. Nekem kellett elmennem Győrből. Utána egy darabig nem tudtam jó színházhoz szerződni…

Ez mennyire volt kétségbeejtő pillanat a pályája során?

A kétségbeesésnél sokkal nagyobb súllyal ült rám a csalódás érzése. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy hosszú időn át hittem: jól egészítjük ki egymást az igazgatóval. Úgy éreztem, elárult. A későbbiekben felnőttebbé, jobb emberismerővé és talán cinikusabbá is váltam, de mindenféleképpen ügyeltem arra, hogy kit engedek be az életem különböző területeire, hogy kinek szavazok bizalmat. Talán ezért is alakult úgy, hogy a szoros baráti és a színházi kapcsolataim nem érnek össze. 

Ez járt némi hiányérzettel?

Nem. Nem hiszem, hogy az embernek feltétlen a munkahelyén kell találkoznia a legjobb barátjával vagy az élettársával.

Szerintem áldásos, ha az ember nem hagyja veszni a civil kapcsolatait. Persze színházi emberként nagy a veszélye annak, hogy minden mást elhanyagolunk, de nekem fontos volt megőrizni a privát szférámat. Egyébként rengeteg ember van a színházi világban, akit kifejezetten szeretek és talán ők sem utálnak. 

Mindig is emberséges igazgató hírében állt, akit szeret a társulat, aki tekintettel van a tagok élethelyzetére. Hosszú évekbe telt, amíg megújította a Bábszínház csapatát úgy, hogy közben nem nagyon rúgott ki senkit…

Ha valakit elküldtem, akkor szóltam neki, hogy innentől fogva azt kiabál rám, amit akar – azt is mondhatja, hogy én egy utolsó gazember vagyok. Ha neked könnyebb úgy, hogy az derül ki, te álltál föl, mert nem szeretnél ezzel a hülyével dolgozni, megértem. Lehet, hogy ez jobban veszi ki magát, mintha egy bélyeg kerül az illetőre, hogy elküldtem.

Mi az, amit a leginkább megszeretett és értékelt a bábszínházi működésben?

A mostani kor egyébként nagyon kedvez a bábnak, mert a művészeti ágak egyre jobban közelítenek egymáshoz, a társművészetek egyre többször megjelennek az előadásokban, a színház egy furcsa metamorfózison megy keresztül a modern vívmányoknak köszönhetően. Noha a technikai újdonságok formailag alakítják át az előadásokat, amikor a forma és a tartalom egymást szolgálja, csodák születnek. A bábszínház pedig bármennyi formai újítást elbír, ráadásul itt minden darab kortárs, hiszen nem létezik báb-drámairodalom. Mi minden művet adaptálunk bábszínpadra, akkor is, ha Shakespeare, vagy Madách művet tüzünk műsorra. Ez komoly dramaturgiai munkát kíván, pedagógiai, pszichológiai ismereteket, írói közreműködést, Erdős Virágét, Háy Jánosét, Varró Daniét, Szálinger Balázsét – csak hogy pár nevet említsek. 

A Budapest Bábszínház kapcsán egyszer kifejtette, “hagyomány nélkül nem lehet fejlődni”.

Meggyőződésem, hogy a színház hagyományait valamilyen formában életben kell tartani, nem lehet eldobni, mert csak a régi tapasztalatok ismeretében hívható elő valami új és progresszív. Egyébként nagyon jól megfigyelhető, ahogy egyre tágul a bábművészet eszköztára, hogy ez egy folyamatosan fejlődő szakma. A múlt század végén egyre hangsúlyosabbá vált a színészi jelenlét a báb mellett, ez egy egészen új dimenziót hozott az előadásokba, idővel a különböző bábtechnikák is megjelentek egymás mellett, a videótechnika, a cirkusz elemei is beszivárogtak és mindeközben az élőszereplős színházra is inspirálóan hatott mindaz, ami nálunk történt. A vizualitásra, stilizálásra épülő bábművészetnek jól jön, hogy a kor színháza már meghaladja a realista, naturalista színjátszást, hogy egyre hangsúlyosabb egy-egy produkcióban a látvány, a képekben való gondolkodás, az immerzivitás. 

Egy interjúban azt hozta erre példának, amikor a Varázsfuvolában Papageno és Papagena ábrándját, miszerint sok gyermekük lesz úgy jelenítették meg, hogy hirtelen megjelent 25 kis Papageno és Papagena a felhőkben, marionettgyerek formájában. 

Fontos megemlíteni, hogy a mi sikerünk záloga többek közt a háttérben zajló, aprólékos és büszkén mondhatom, világszínvonalú munka, amit mesterek, képzőművészek, bábfaragók végeznek el, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy a jelmezeivel, bábjaival eggyé olvadó „színész” maga is egy műalkotás legyen. 

A nyugdíjba vonulása előtt nyílt meg a Tiltottak menedéke című kiállítás, ami az ’50-es évek bábműhelyét mutatta be. Ezzel zárta igazgatói éveit…

A Bábszínház olyan tehetségek találkozási pontjává vált abban az időszakban, akik gazdag és erős szellemi közeget alkottak annak ellenére, hogy a politika egyáltalán nem támogatta őket. Az akkori igazgató, Bod László vezetése alatt rendkívüli műhelymunka zajlott a falak közt, ami nemcsak a színházra hatott megtermékenyítőleg, hanem az itt megforduló alkotók munkájára is. Gondolok itt olyan írókra, mint Pilinszky János és Mészöly Miklós, illetve Ország Lilire, aki díszletfestőként, majd tervezőként haláláig a festőműhely vezetőjeként csatlakozott a Bábszínházhoz, Márkus Anna festő-grafikusra, aki ’56-ban disszidált és Párizsban futott be szenzációs karriert, Jakovics József szobrászra, Bródy Verára, aki később szintén Párizsban vált jelentős művésszé és akihez például a Mazsola bábfigura, a Fából faragott királyfi és Misi Mókus is kötődik.

Különösen foglalkoztatott, hogyan lehet gyerekeknek kiemelten játszó színházba bevonzani a felnőtteket, és olyan előadásokat készíteni, ami őket is érdekli. Talán egy kicsit idejekorán indultunk el ebbe az irányba. Az egyik legjobb előadásunk, a Bitó-dalok című felnőtt produkció összesen csak kilencszer ment.

Emlékszem rá! Vegyes fogadtatásra talált.

De ma már nem kilencszer, hanem legalább negyvenöt-ötvenszer menne. A közönség ugyanis az elmúlt években kezd hozzászokni a felnőtt darabokhoz, egyre jobban érti a szlogenünket, miszerint “a báb nem korosztály, hanem műfaj”. Most arra kell vigyáznunk, hogy a gyerekeknek játsszunk többet, mert rendkívül sok izgalmas próbálkozásunk járt sikerrel, amivel az idősebbek, tehát a kamaszok és a nagykorúak irányába mozdultunk. Arra kell koncentrálnunk, hogy ebben a rohanó világban megtaláljuk mi az, ami egy bábszínpadon lendületes, vizuális élmény szempontjából kivételes. Ezért is kellett egy új művész generációt fölnevelni és a Bábszínház színészállományát megerősíteni olyan fiatalokkal, akik bármilyen élő színházban is megtalálnák a számításukat, de szerencsére inkább a bábot választják.

A Bábszínházba az Arany János Színházból érkezett, ahol öt évet töltött igazgatóként. A teátrum indulásakor, még Keleti István igazgatása idején a kritikusok feltették a kérdést, keres-e, talál-e színvonalas mesedarabokat ez a gyerekszínház, tud-e szerződtetni jeles rendezőket, sikerül-e a korosztályok különböző rétegeihez külön szólni, meg tudják-e nyerni a kamaszokat és a felnőtteket stb. Az Ön 80. születésnapja alkalmából írott laudációban a következő válasz szerepel: “Már az Arany János Színházban feltűnt Meczner János innovatív szervezői szemlélete, igazgatása a teátrum egy lendületes, igényes korszakát jelentette.” Mi az, amit ott tanult meg, de a Bábszínházban kamatoztatott?

Talán nem nagy elfogultság azt mondani, hogy igazgatásom idején sikerült a színházból végleg kiűzni a habos-babos, gügyögős darabokat. Az Arany János Színházban tudatosult bennem, mennyire fontos a gyerekelőadások színvonala. Hiszek abban, hogy a minőség szempontjából nem köthetünk kompromisszumot, hogy érdemes ravaszul dolgozni – tehát arra törekedni, hogy a gyerekeket és a szülőket egyaránt megszólítsuk, hogy pedagógia szempontokat is figyelembe vegyünk és hogy olyan témákat is felvessünk, amelyek a társadalmat foglalkoztatják.

A legemblematikusabb előadásunk viszont a Lear király lett, tehát egy felnőtteknek szóló produkció, ami számos díjat nyert (és színpadra vittünk görög tragédiát, Moliere, Goldoni, Schiller Brecht és Genet darabot is). A Budapest Bábszínházban tulajdonképpen ugyanazt az utat jártam be, mint az előző munkahelyemen, csak sokkal hosszabb idő alatt és azzal szembesülve, hogy míg az Arany János Színházba szerződtethettem színészeket, a Bábszínházba, és az időközben egyre szaporodó vidéki bábszínházakba, nem jutott elegendő utánpótlás. Azután született az ötlet, hogy induljon bábos képzés a Színművészetin, amikor szembesültem vele, hogy az átlagéletkor és szemlélet megfiatalítására feltétlenül szükség lesz. Kinevelődött egy olyan együttes, amely bármilyen darabot nagyon magas színvonalon képes eljátszani.

Már az Arany János Színházban szorosabb együttműködést kezdeményezett a művészeti főiskolákkal… Milyen út vezetett odáig, hogy a Színművészetin elinduljon a bábszínész képzés?

Szerencsére nagyon rövid. Az egyetem akkori rektora Babarczy László  tökéletesen értette, hogy hiánypótló kezdeményezéssel állok elé. Egy évvel később, 1995-ben el is indult az első bábszínész osztály.

A felvételi során sorsok dőlnek el…  

Úgy tapasztaltam a felvételinél kegyetlenebb dolog nincs egy tanárnak, mert pontosan tudom, ha igent mondok valakire, akkor az egész életét megváltoztatom a döntéssel. És persze arról is határozok, hogy ki az, akivel több éven át, napi szinten találkozom, akire szánom az energiáimat. Csak olyat szabad fölvenni, akiről azt gondolom, hogy érdekel, hogy tudnám tanítani. Arra is volt példa, hogy benn ültem a párhuzamosan induló prózai színész osztály felvételijén és abban reménykedtem, hogy egy jelentkező nem kell majd az osztályfőnök kollégámnak. Előfordult, hogy felvettem az illetőt és meggyőződésem, hogy ezzel jobban járt, mert olyasvalakihez került, aki tényleg “ráharapott”. Ez természetesen fordítva is előfordulhat. Nem zavart, ha valaki a felvételin nem hibátlanul mondott verset vagy monológot, mindig  azt figyeltem, akar-e közölni valamit, elég izgalmas személyiség e az illető. Tehetséget senkinek sem tudunk adni, mesterségbeli tudást viszont igen. Jártam a diákszínjátszókat és néha előfordult, hogy felfigyeltem valakire és tudtam, mindegy, hogy a rostákon mit csinál, fölveszem, ha érzékenyen tudja megérinteni a bábot. Olyan is volt, hogy valaki bejött az ajtón és máris imádkoztam, hogy jól sikerüljön neki a bábos bemutatkozás.

Az egyetemi évek végén pedig volt aki a Budapest Bábszínházba szerződött a hívására és akadt, aki nem. Végül a saját diákjai közül is választania kellett…

Mindig több szempontot mérlegeltem, egyrészt azt, hogy megítélésem szerint ki tehetséges, másrészt azt, hogy milyen alkatú színészekre volna szüksége a társulatnak, van-e olyan szerepkör, ami esetleg betöltetlen. Tehát nem feltétlenül azt hívtam, akiről úgy gondoltam, hogy a legjobb. Ügyeltem arra, hogy hosszútávon senkit se ítéljek boldogtalanságra azzal, hogy szerződtetem  majd nem játszik eleget.

A hallgatóimat elég jól megismertem az idők folyamán, ezért azt a kérdést is feltettem magamnak, ki az, akit mondjuk nem szabad a társulatba beengednem, mert emberileg  alkalmatlan arra, hogy csatlakozzon. Volt, aki nagyon akart jönni és akinek soha nem mondtam volna igent, akármilyen képességes, mert morális problémákkal vagy lustasággal küzdött. Akadt olyan is, akiről azt gondoltam, kell neki néhány vidéki év, mert nálunk nem kapna elég szerepet, máshol viszont tudna fejlődni, és utána esetleg a Budapest Bábszínházban lesz a helye. A 80. születésnapom alkalmából sokan írtak nekem és egy diákom ezt írta: “hálás vagyok a bizalomért akkor is, amikor nem érdemeltem meg”. Egy másik így fogalmazott “az élet sok mindenre megtanított, és most eljutottam oda, hogy tiszta szívvel azt tudom mondani: köszönöm”. Ezek nekem komoly ajándékok.

Az SZFE modellváltásakor  felmondott, abbahagyta a tanítást…

Nehéz volt otthagyom a diákjaimat, de nem bocsátottam vitára a témát, tényként közöltem velük, hogy búcsúzom. Úgy láttam értették, miért döntöttem így. Az osztály, az egyéni tehetségeiken kívül elképesztően munkás, nagyon tanulni akaró társaság volt, ezáltal mindent hamar szívtak magukba.

Az egyetemi munkában hosszú évekig tanár társa volt Csizmadia Tibor. Milyen együttműködésnek kellett megszületnie ahhoz, hogy több osztályt is végigvigyenek?

Harmonikusan tudtunk egymás gondolataihoz kapcsolódni, nagyon szerettem, hogy ketten ülünk az órán,jól egészítettük ki egymást. Arra mindig figyeltünk, hogy mindenek elött a hallgatók egyéniségét fejlesszük és erősítsük meg. Olyan alkotókat hívtunk hozzájuk, mint Alföldi Róbert, Mácsai Pál, Fodor Tamás, Balázs Zoltán, Zsótér Sándor, Szász János és még sorolhatnám. Mindig azt tartottuk szem előtt, hogy sokoldalúszínházi emberré váljon az, aki hozzánk kerül, hiszen néha létkérdés, hogy valaki végig tud-e gondolni egy szerepet, meg tud-e alkotni egy bábot. Az oktatás része volt, hogy mindenfelé elkalauzoljuk őket, a bábkészítéstől kezdve a klasszikus színészi feladatokig. Nem véletlenül találtuk ki, hogy minden gyerek készítsen tanulmányai végén egy saját előadást. Arra neveltük a diákokat, hogy önállóan tudjanak gondolkodni, ha nincs jó rendező, akkor is fölépítsék a saját karakterüket, hogy ne uniformizálódjon senki, döbbenjenek rá, hogy ők kicsodák. Hoffer Károly egyértelműen tehetséges,de nem lehet eldönteni, hogy rendező, tervező vagy színész, hiszen mindegyik egyszerre! 

Meg lehetett-e jósolni mondjuk azt, hogy Fabók Mancsiból korunk egyik legnagyobb bábművésze lesz?

Ez nem tipikus történet. Először a Kolibri Stúdióban láttam őt és nagyon nem tetszett.  Amikor megjelent a felvételin kicsit unottan néztem, de jött egy pillanat amikor nagyon oda kellett figyelni rá, tovább engedtem. A második rostán és a harmadikon, az együttélésnél se győzött meg, de abban az évben nagyon kevesen bizonyultak alkalmasnak, ezért felvettük. Bizonytalan voltam, el kéne-e küldeni, szabad-e végig csinálnia az egyetemet, hiszen nem korrekt valakit elindítani a pályán és hagyni, hogy szerencsétlenkedjen….

Hihetetlen…

A második évben viszont volt egy nap, amikor Csizi hiányzott a jelenetek bemutatásakor és Mariann valami elképesztőt produkált. Egyszerűen nem is értettem, mi ez a csoda, hogy egyik jelenete jobb, mint a másik. Emlékszem, mentem le a hosszú, egyetemi lépcsőn, és azonnal hívtam a Csizit, hogy “te, én nem tudom, mi a fene történik, de a Mariann megtáltosodott”. Csizi persze kételkedett ebben, úgyhogy alig vártam a következő órát. Rögtön Mariann kezdte, és három perc múlva Csizi megkocogtatta a vállamat, mondván, hogy “igazad van”. Mariann azóta szinte csak szépséget tud adni.

Amikor a bábszínész mellett bábrendező osztály is indult, akkor Csizi inkább velük foglalkozott, mert addigra tulajdonképpen már mind a ketten tudtuk, mit fog egy adott helyzetben mondani a másik, ha úgy tetszik, kicsit untuk egymást. Félreértés ne essék, ez nem okozott problémát kettőnk között, a közös tanítás olyan volt, mint egy jó házasság. Amikor aztán Tengely Gábor ült már mellettem vagy később Szilágyi Bálint, roppantul élveztem, hogy ezek a fiúk tökéletesen másként látják a világot, mint én, hogy egészen máshogy fogalmaznak.

Az egykori diákok közül akkor is választott, amikor azt tervezte, hogy átadja az  igazgatást valakinek. Ellinger Edinában látta meg azt az embert, aki a folytonosságot képviselheti.

Növendékként Edina összefogta a bandát. Iszonyú kényelmes volt, hogy idővel a tanulmányi osztályon, vagy a műszakkal nem nekem kellett mindenfélét elintézni, mert a feladatot magára vállalta. Az is feltűnt, hogy értelmes, képes átlátni, kezdeményezni dolgokat, összeszedett, racionális, a legjobb értelemben vett perfekcionista. A végzés után szerződtettem, egy idő után rendezői feladatokhoz is jutott, megszerezte a DLA fokozatot. Minden téren megállta a helyét, ezért egy ciklussal korábban szóltam neki, hogy utódként benne gondolkodom. Amikor megkérdeztem, el tudja-e képzelni magát igazgatóként, akkor azért kicsit meglepődött. Beszéltünk arról is, csak akkor vágjon bele az igazgatásba, ha rendelkezik önálló elképzelésekkel a jövőre nézve, mert meggyőződésem, hogy egy új direktornak mást is kell csinálnia, mint az elődjének. Tartsa meg azt, ami a régi korszakban bevált, de legyenek saját elképzelései. Fokozatosan terheltem őt a napi gondjaimmal, az utolsó években, amikor már a helyettesem lett, gyakran ő oldott meg helyzeteket. Addig senki sem sejtette, hogy beszélgetünk a jövőről…  

Mi kell ahhoz, hogy valaki vezetőként sikeres és elégedett legyen?

A legfontosabb az, hogy az illető döntsön, ő akar-e tündökölni vagy az a célja, hogy a színháznak legyen a lehető legjobb. A kettő nem feltétlenül jár együtt. 

Más típusú színházat csinálnék Békéscsabán, mint mondjuk Pécsett. Az egyik egy mezőváros, a másik pedig egyetemiváros. Fel kell mérni, hol, mire van szükség, mire van szeme és füle a nézőknek. Egy igazgatónak tehát kell, hogy legyen elképzelése arról, milyen típusú színházat szeretne és nem mindegy, hogy azt erőszakkal vagy kedvességgel valósítja meg. A határozottság, az érdekérvényesítő képesség elengedhetetlen. A tesze-toszaság két hónapig talán működhet, de tovább semmiképpen.

Milyen áldozatokat követel az igazgatás?

Rengeteg időt és figyelmet követel. Lényegében egy életet.

Ez okozott nehézséget? Volt olyan, hogy mérlegelte, igazgatóként van-e jelen, vagy a szerettei között?

Persze. Sajnos időnként elhanyagoltam a családom, és nem vagyok erre büszke. Lehet, hogy a mai eszemmel már máshogy csinálnám. 

Lehet máshogy csinálni?

Egyrészt lehet. Másrészt persze megette a fene, ha valaki művészként nem csak a színháznak él. Nem feltétlen velejárója a tehetséges alkotóknak, hogy nehéz emberek legyenek a környezetük számára, de azért ez gyakran így történik. Vegyük az írókat vagy zenészeket. József Attila egy zseni volt, de kiállhatatlan. Ady dettó – hát szörnyeteg volt. Richard Wágner! Kortársai leírásai szerint Isten őrizz, hogy a közelében legyen az ember!

Milyen érzés elengedni a kormányt?

Az, hogy hosszan készültem a visszavonulásra és biztos voltam abban, hogy Edina a legmegfelelőbb utód, megkönnyítette a dolgot, de természetesen nem könnyű lemondani a munkáról, mert megszoktam, hogy dolgozom és szeretek tevékeny lenni. Nem akartam volna megélni, hogy a társulat már azt várja mikor megy végre el az öregember.

Szerző: Tóth Berta / Színház Online