12 év után jelenlegi formájában megszűnik egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. A K2 megszűnésének margójára Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. A negyedik interjúalany: Viktor Balázs.

Megjegyzés: Az interjúkban látható egy legelőnyösebb és egy legelőnytelenebb fotó a megszólaló alkotókról, amelyet ők választottak.

Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2 tag?

Az ugrott be, amikor az első közös évadot kezdtem el velük a Züfec című eladás próbáival és egy szünetben összefutottam a Jurányi Inkubátorház folyosóján Bodó Viktorral, aki megkérdezte, hogy hogy vagyok.  Annyira megmaradt bennem, ahogy felmegy a szemöldöke, miközben a lelkes válaszomat hallgatja arról, hogy „minden baromi jó velem, próbálok a k2-vel és nagyon jól vagyok!” Meglepetten konstatálta, hogy tök ritkán hallani ilyen választ erre a kérdésre.  Szóval az egyik első emlékem az ő arca, ahogy az örömömre reflektál. 

Egy még korábbi emlékem pedig az, ahogy Horváth Szabi barátunkat meglátogatjuk Bárnai Peti színműs osztálytársammal a Gödörben, mert épp ott tartotta az ős k2 a legelső olvasó próbáját a Magyar Monoszkóp című darabból. Vicces, de közvetetten ott voltam az első olvasópróbájukon. Emlékszem, hogy még röhögtem is, hogy egy köztéren a sötétben tartanak olvasópróbát.  

Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?

Például az Ördögkatlanos k2 előadások nekem mindig nagyon meghatározóak voltak. Mindig azt érzetem, hogy most menő arcokkal vagyok és valami fontos dologban veszek részt. Nagyon szerettem azokat a munkákat, amikor egy hétig jártuk egy-egy falu öregjeinek a placcait, hogy aztán a történeteikre improvizált jelenetekből írt darabot végül eljátsszuk a fesztiválon. Az Ördögkatlanon mindig nagyon „cool” volt k2 tagnak lenni. 

Amikor „A kisharsányi vőlegény” című előadásunkat készítettük, megismerkedtünk Feri bácsival, aki gyakorlatilag egy délután alatt a teljes szocialista magyar történelmen túl a falu egyik tragikus történetét is elmesélte nekünk, ami egy helybeli kisbíróról szólt, akit fejbeütöttek egy baltával. Ez az elem belekerült az előadásba is. Domokos Zsolt bejött a színpadra, belevágta az éles kellék-baltát a fatuskóba, és bejelentette, hogy fejbe verte vele a kisbírót – na, akkor jó izmos csend lett.  És akkor Feri bácsi a botjára támaszkodva szépen, de határozottan belemondta a csendbe, hogy: „És ez így volt!” Ezek csodálatos emlékek. 

Mi volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?

Egy évig volt egy bázisunk az ELTE-n az A épület alagsorában egy volt menza helyén. Bence és Petya akkor kaptak Junior Prima díjat, amiből vettek egy balettszőnyeget, meg kifestettük a falakat, szóval lett egy próbatermünk. Miután elkészült a tér, kb fél évre rá olyan zavarbaejtő dolgok történtek, hogy próba közben megjelentek ilyen hökös arcok, akik csak úgy jöttek megnézni maguknak a teret. Végül kiderült, hogy a hökösöknek szúrja a szemét, hogy ingyen kaptunk és kipofoztunk egy helyet, szóval a Kancellária csináltatott ott egy konditermet a bölcsészeknek. Az ELTE-nek amúgy van egy sportközpontja, meg az Astorián körülbelül minden harmadik kapualjban van egy konditerem… 

Viszont, ami ebben az időszakban történt és nagyon pozitív, az az, hogy itt csináltuk meg a Zeitstück című előadásunkat, amibe egy csodálatos közösségépítő ötletet építettünk be. Az előadás végén meghívtuk a nézőket egy héttel későbbre, ugyanide a bázisra, egy találkozóra. Arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan változtatta meg az életüket az elmúlt egy hétben az, hogy látták ezt az előadást.  Nagyon szerettem ezt a kísérletet arra, hogy kiszakadjunk a tradicionális színházcsinálásból. Az kudarcos volt, hogy nem jöttek vissza sokan. Elég vékony az igazi nézői réteg, inkább a mecenatúra és a kultúrnéző a jellemző Magyarországon, kiemelten a független szférában. Kevés az olyan „néző néző”, aki mondjuk, nem a Katona József Színházba megy, vagy nem egy előadásra megy, hanem függetlenül az előadótól, elsősorban társadalmi értéket akar kapni. Persze van, csak ritka. Azt szerettem ebben a kísérletben, hogy Petya és Bence végigmentek azon, amit kitaláltak.  Ez a két makacs ember nagyon szervesen dolgozott együtt, amikor még tag voltam. 

Még egy szép emlék eszembe jutott! Első évadban feljött az egész társulat hozzánk, és anyukám csinált nekünk egy nagy kondér csülkös bablevest. Alig fértünk el a konyhában, de azóta is többen visszasírják ezt az emléket. Baromi jól sikerült a leves, el is fogyott az egész! Éhenkórász banda voltunk. Szép emlékem, ahogy a konyhánkban ülnek a barátaim meg a kollégáim és nagy szemekkel hallgatják anyámat, ahogyan Kaposvárról mesél!

Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?

A Holdkő. Nekem utána ki kellet volna szállnom a csapatból. Annyira nem voltam felkészült abban, ott kellett volna felmondanom, vagy a fiúknak kirúgniuk. Nagyon rossz helyzetbe is hoztak minket a fiúk. Évad végén 19 oldalnyi nagyon nehéz szöveget kellett megtanulni szóról szóra. Nem volt meg az elképzelésük az előadás formájáról, csak annyi, hogy minden színész tanuljon meg mindent kábé az olvasópróbára. Abban az évadban ráadásul már két epikus színházat csináltunk egymás után. Mivel tavasszal volt a bemutató, csak kettőt játszhattunk belőle, aztán eltelt egy nyár és legközelebb októberben vettük elő a darabot. A szöveg természetesen nem ült be. Az egyik ilyen őszi előadáson elkövettem azt a hibát, hogy csak annyira néztem át a szöveget, mint a többiek, pedig tudtam, hogy nekem több kell a felkészültséghez. Az egész előadásnak volt egy olyan jellege, hogy tulajdonképpen mindenki próbálja elkamuzni, hogy fogalma sincs arról, hogy mi van. Nyilván a két csaj ez alól kivétel, mert ők mindig felkészültek voltak. Viszont mi, fiúk nem remekeltünk, például Oszinak sem volt sok fogalma a szövegről, csak ő jól el tudta adni. Velem ellentétben. Ezen az elég szarul sikerült előadáson mindenki hibázott, de azért én a legtöbbet és a népharag végül felém fordult. Ezután kaptam egy ultimátumot a fiúktól, hogy ha a következő alkalommal is hibázok, akkor kitesznek az előadásból. Itt kellett volna kiszállnom, mert én nem olyan színházat akarok csinálni, ahol csak eszközként vagyok használva, de nem tettem meg, pedig ez egy abszolút mélypont volt. A bablevesezéstől eljutottunk odáig, hogy ultimátumot adnak nekem a barátaim, átugorva azt a lépést, hogy megkérdezzék azt, hogy „Bazsi, mi van veled? Szedd már össze magad! Mit tudunk segíteni?”

Három vagy négy hónap múlva jött is a következő Holdkő. Baromira felkészültem. Voltak ilyen „halál monológok” és onnan tudtad meg, hogy aznap este te mondod, hogy előadás közben kire húzzák fel a fiúk a fényt. Nem volt egy színészbarát dolog, miközben ők azt gondolták, hogy ez milyen játékos ajánlat. Ha egy évünk lett volna felkészülni erre, talán az lett volna, de így nagyon kegyetlen volt.  Lázadott a lelkem ez ellen. Amúgy is egy lusta fos vagyok és utálok értelmetlenül sokat dolgozni, pusztán azért, hogy megveregessék a vállam, hogy „meg tudok tanulni sok szöveget, tehát jó színész vagyok”. Mégis legjobb tudásom szerint felkészültem. 

Aztán erről az esetről hosszan nem volt szó, majd kaptam még egy ultimátumot, „hogyha a Brecht előadásban nem próbálok jól, akkor kitesznek az előadásból.” Azt reméltem, hogy ebben a Brecht darabban valami nagyobb feladatot kapok, hogy kiderülhessen, hogy tudunk-e együtt jól dolgozni, de nem így történt. Az olvasópróbán adtak tizenegy mondatot, ami ha az lett volna a helyzet, hogy akkora az arcom, hogy nem fér be a próbaterembe, akkor érthető lett volna, de pont az ellenkezője volt. Én akkor már nagyon rossz színésznek éreztem magam, azt gondoltam, hogy hátráltatom a csapatot és ha ezeket bemantrázod magadnak, egy idő után rosszá is válsz. Ezután a tizenegy mondat után jöttem rá, hogy ez a két srác már nem akar velem együttdolgozni, csak nagyon szeretnek és nem tudják elmondani. Ekkor határoztam el, hogy a próbafolyamat után elmegyek a társulatból, hogy valami megmaradhasson a barátságunkból. Ezt az élményt két vagy három évig kőkeményen temettem, de most már azt hiszem, mind a két fiúval tudok erről az időszakról beszélni és ezért merek beszélni most is.  A kiválásom után egy évig nem kerestem színházi munkát. Akkor nem érdekelt a kőszínházra váltás, most már látnám a szakmai hasznát, de én nem azért akarok színész lenni, hogy színész lehessek, hogy legyen öltözőm, meg mindenem, hanem azért akarok színész lenni, mert közösségben akarok közösséggel kommunikálni. Nem tudnék már máshova úgy tartozni, ahogy a k2-ben éreztem magam. S ahonnan végül kiestem a saját és a fiúk hibái és az örökké a rutinnak és kőszínháznak lejtő szakmai pálya miatt. Ezért inkább megpróbálok teremteni egyet. Meghatározó pofon volt az élettől. Két osztályom volt az életemben, a miénk a Színműn, minden ellentmondásosságával együtt, és a k2. Kompakt képzésnek tartom, mert ellenpólusai egymásnak. 

Melyik volt a legfontosabb alakításod?

Nagyon szerettem az Apátlanok című előadásunkban Vojnyicevet. Azzal küzdöttem a legtöbbet, de azt is szerettem a legjobban. Színházilag ott vállaltak a fiúk a legnagyobbat azzal, hogy egyáltalán nem nyúltak bele a drámába, és emiatt nagyobb hangsúlyt kapott a rendezés. Azért ez egy Csehov, szóval nem egy könnyű dolog. Nem azért szerettem, mert olyan, hű de baromi jó lettem volna benne, hanem azért mert ott sok mindent megtudtam azokról az emberekről, akikkel elkezdtem színházat csinálni. A K2-ben tanultam meg azt, amit az egyetemen nem tanítottak meg nekünk, hogy hogyan legyek szabad és bátor a színpadon. Ezért is nagyon hálás vagyok ennek a közegnek!

Mi volt a legnagyobb kudarcod?

Az, hogy a srácoknak eszébe sem jutott soha, hogy rendezzek egyet a csapatnak. Ez nagyon fáj. Kihagyott ziccernek tartom. Nagy hiba volt, hogy soha nem is kérdeztem meg őket erről, attól félve, hogy a saját rendezői ambícióim kiélésével nehogy leterheljem az amúgy is terhelt társulatot. De azért megúszás is volt benne, mert nem tudom, hogy el tudtam volna-e viselni, ha azt mondják a fiúk, hogy nem. Talán, ha ezt meg mertem volna lépni, még mindig ott lennék, mert sok minden megnyugodott volna bennem és helyreállt volna.  

Mi az, ami a kilépésed után hiányzott?

Azért a k2 egy csapda hely volt számomra, abból a szempontból, hogy egy nagyon összetartó buborék és ez nagyon hiányzott! Azt, hogy minden nap látom és bármikor felhívhatom őket, azt nagyon nehéz volt elengedni. Az volt az érzésem, hogy nincs hova mennem. Közben megkönnyebbültséget érzetem, mikor eljöttem, szóval jó döntésnek tartottam, de azért nagyon nehéz volt. A k2 eltemetése hosszú folyamat volt. Nagyon sok harag volt bennem és nagyon hálás vagyok, hogy ebben az időszakban a volt színésztársaim kibírtak. Ami még nagyon fájt, hogy a kilépésem után azt tapasztaltam, hogy a szakmabeliek kábé nem is tudták, hogy a k2-nek van állandó színészgárdája, csak annyit tudtak, hogy van a Fábián Péter és a Benkó Bence, meg valahogy a Stúdió K Színházzal összekeverték a csapatot. Azt hittem, hogy a k2-ben töltött négy évemnek lesz valami nyoma a szakmában, de nem volt. Azt gondolom, hogy nem csak a két fiú jelenti a k2-t, hanem ez a csapat. Tovább megyek! Kedves KRITIKA: nem csak a rendezők miatt olyan egy előadás amilyen…

Mi az, ami nem hiányzott?

Az, ahogyan a Petyával és Bencével az utolsó időszakban együtt dolgoztam az nem hiányozott. A csapat nagyon, de a munka nem. Nagyon jólesett a k2 után különböző közegekben és szerepkörökben kipróbálnom magam. Amióta rájöttem, hogy alapvetően a legjobban a rendezéshez van érzékem, azóta színészként is sokkal felszabadultabban tudok létezni. 

Van olyan, amit másképpen csináltál volna?

Őszinteség. Nem mondtam el nekik, hogy mikor mire lett volna szükségem, hogy hiányzott a feltétel nélküli bizalom. Nem jeleztem azt, hogy én nem tudtam valamit csak azért megcsinálni, mert meg kellett csinálnom, érvekre, több partnerségre és őszinte kommunikációra lett volna szükségem. Mindenkit arra bíztatok, hogy bátran ossza meg a kétségeit a társulatvezetőjével. Fontos lett volna kimondattatnom velük azokra a kérdéseimre a választ, hogy „miért mindig az Oszi, meg a Szabi játszik főszerepet, én miért nem? Adjatok nekem is főszerepet! Nem bíztok bennem?” Az már egy egyenes beszéd lett volna, mert megtudtam volna, hogy min kell változtatnom ahhoz, hogy kapjak. Ez sokkal jobb út, mint gyomorrákig hordozni magadban a ki nem mondott kétségeidet és félelmeidet. Persze nagyon nehéz a barátaiddal bántóan őszintének lenni. Ezért értettem meg részben Zsámbéki Gábor gondolatát arról, hogy a túlzott barátság egy idő után a színház ellen fordul. 

Szerinted mi az oka a megszűnésnek?

Külső szemmel két dolgot látok. Az első az, hogy a rendszer bedarálta a csapatot, mint annyi más független csapatot. És most nem a politikai rendszerről beszélek, hanem a színháziról. És nem csak a Vidnyánszkyékról. Az egész színházi szakmáról. Azok szalámizzák a friss, ropogós, naiv és idealista induló csapatokat. A legszebb az egészben, hogy ezt a szalámizást profizmusnak adják el. A második, amíg én velük voltam, a belső kommunikáció hiányosságai, aminek része a két fiú közötti feszültség.  

Hogy látod a jövőt?

Alapvetően félelemmel vegyes derűvel. Szerencsére amibe belevágtam, ahhoz az kell, hogy nagyon nagy baj legyen a magyar színházi szakmában, és az van. Öt-hat évvel ezelőtt még kiröhögtek volna, ha belevágok egy ilyen menedékhely projektbe. Ami miatt félelem van bennem, az az, hogy csak húsz százaléka kivitelezhető azoknak a terveknek, amelyeket a Tér 12 Kulturális Egyesület demó évére kitaláltam, így folyton újra kell terveznem. A legnagyobb félelmem persze az, hogy mindent nekem kell csinálni és mindenért én felelek, miközben nagyon bizakodó vagyok. A legnagyobb igazság, amit most megtanultam mind színészileg, mind íróilag, mind rendezőileg, mind társulatvezetőileg az az, hogy a befektetett munka kivétel nélkül mindig egyenesen arányos a kivett eredménnyel és érdemmel. Nagyon sokáig meggyőződésem volt, hogy tehetséggel, jófajta pofátlansággal és érzékkel lehet kevesebb munkával többet kivenni. Most meg kell, hogy kövessem magam és mindenkit, aki ezt gondolja, mert rájöttem, hogy ez nem így van. 

Az előtted megkérdezett kollégád, Király Dániel kérdése: Ha egy földönkívülinek kellene elmagyaráznod, hogy miért érdemes színházat csinálni, akkor mit mondanál?

Jézusom, de jó kérdés! Azért, hogy te is megértsd kedves földönkívüli, hogy miért jó színházat csinálni, úgy hogy egy másik galaxisból jöttél! Meg azért, hogy ne pusztíts el minket a giga mega szuper lézerágyúddal!

Milyen kérdést teszel fel az utánad következő Domokos Zsoltnak?

Fogsz-e a sírni az augusztusi, utolsó Züfec előadás meghajlásakor, miközben zeng a Magyar Rapszódia?

KÖSZÖNET KURTA NIKÉNEK!