A Tér 12 menedékhely kíván lenni a polarizált színházi világban. Itt készül új bemutatóra Viktor Balázs színész és rendező, az egyesület alapítója.  

PJ: A tavalyi évadban mutattátok be a Demerung c. előadást a Narratívával, ami most megkapta Színikritikusok díját a legjobb független előadás kategóriában. Milyen volt a próbafolyamat?

VB: Nagyon jó. A színészi önbizalmam szempontjából elég nagy törés volt a k2-s eljövetel, iszonyatosan rossz színésznek éreztem magam. Volt egy kétéves periódus, amikor nem nagyon kerestem munkát, és elkezdtem a rendezői utamat egyengetni. Akkor jött egy felkérés Hegymegi Mátétól és Kovács D. Danitól, hogy játsszak ebben az előadásban. Anno nagyon fájó volt, hogy nem hívtak a Narratívába, ezért a színészi önbizalmamnak most nagyon jót tett, hogy gondoltak rám. No meg felháborítóan jó a színészgárda: mindenki baromi tehetséges, de nekem Terhes Sándor és Hajduk Károly különösen olyanok, hogy úristen. És nagyon vicces, hogy ezután majdnem egyből Benkó Bence is felkért A király bolond című előadásba. Ami meg azért volt nagyon jó, mert kiderült, hogy k2 ide vagy oda, Bencével továbbra is tudunk együtt dolgozni. Persze nagy élményt jelentett itt is a csodagárda! Kocsis Pali, volt k2-sök, új k2-sök, akik már Apertúrások, meg egy volt osztálytárs is befigyelt. Nagy nosztalgiavonat volt.

PJ: A Színművészetin Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor osztályába jártál. Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy az SzFE-n uralkodó elitista közeg hozzájárulhatott az egyetem vesztéhez. Ezt pontosan hogy érted? 

VB: Hát úgy, hogy hazugságba érkeztek a színműsök. Az a színházeszmény és az a színházi gondolkodás, amit a Színműn tanítottak, nem segítette az elhelyezkedést. De elitizmus alatt azt is értem, hogy az egyik első dolog, amit megtanítottak nekünk az volt, mennyire különlegesek vagyunk, hogy bekerültünk. Ez nem más, mint az iskola méltatása a diákokon keresztül. Emellett nagyon zárt intézményként működött az egyetem, és a nagyközönség szinte semmit nem tudott az ott zajló munkáról. Azt tapasztaltam, hogy az egyetem „elvesztése” megborította a szakmánkat, de tulajdonképpen nem volt a köztudatban maga a Színmű. Izgalmas volt megapasztalni, hogy mi, színházcsinálók mennyire azt gondoljuk, hogy körülöttünk forog a világ, de végül kiderült, hogy egyáltalán nem. 

PJ: Hogyan lehetett volna mindezt másképp csinálni? 

VB: Elsősorban szerintem transzparenciával. Kellett volna egy nagyon erős döntés arról, hogy ez most egy iskola vagy színház. Szerintem brandet kellett volna építeni, létrehozni egy műsorpolitikát. Ami el is indult. Kicsit lassan és erőtlenül, de elindult. Én elsőtől nyilvánossá tenném a vizsgákat. A Színműn harmadéves korodig nem néznek, csak a mestereid, akiket nagyjából annyi esélyed van megnevettetni, mint a Hősök terén a szobrokat, mert már mindent láttak. Sikerélmény, szeretet és bizalom kellene a hallgatóknak. És nem a tanáraiktól, az alap. A nézőktől. Ugyanis nézők nélkül nincs színház.

PJ: Azt mondod, nem arra készített fel az egyetem, mint ami várt pályakezdőként. Talán ezért is utalsz az általad alapított Tér 12-re mint menedékhelyre, a kallódók menedékhelyére. Pontosan mit jelent az, ha valaki „kallódó”?

VB: Azt, hogy nem kell senkinek. Kegyetlenül fogalmazok, de ez egy kegyetlen szakma. Nem kellesz, nem érdekled őket, elunnak, eldobnak. Ha nincs a k2, én nem lennék a pályán. Szerintem nem a diploma, nem Zsámbéki Gábor vagy Zsótér Sándor csinál belőled színészt, nem is a beszédtechnika, hanem a bizalom, amit egy rendezőtől vagy egy csapattól megkapsz. Én azt fejtettem meg majdnem tíz évvel a diplomázás után, hogy azért ennyire polarizált és beteg a magyar színházi élet, mert nagyon sok embert elenged mind a két oldal, akik utána nagyon frusztráltak lesznek és beállnak háborúzni ahelyett, hogy azt mondanák: „csináljunk már valami mást”. Én nekik szeretnék egy olyan helyet biztosítani, ahol kipróbálhatják magukat, és ahol átadhatom azt a kis tudást, amit szereztem arról, hogy hogyan lehet belekezdeni egy saját projektbe. 

PJ: És ebben a nagyon polarizált közegben szerinted hogyan tud megmaradni majd menedékhelynek az egyesület? 

VB: Először is nagyon egyenes belső kommunikációval, másodszor is vörös vonalak meghúzásával. Minket a Déryné Program és az NKA tart el. Igyekszünk minél többet dolgozni, hogy megéljünk, ahogy mindenki. Szerintem felháborító dolog, hogy a művészetünkből élünk. (nevet) Ez művészetellenes és kiégéshez vezet. Az NKA egyszerűbb ügy, oda mindenki pályázik. Nagyon hálás vagyok, hogy a Színészek Kulturális Egyesülettel közösen kaptunk támogatást A nagy hadronütköztető létrehozására, illetve a Hadron és Peer Gynt továbbjátszását is megsegítették. A Déryné viszont forró pite. A Nélküledet a Barangoló alprogramban hoztuk létre, és most a Párker Péter, avagy a legvidámabb redpill kontent is onnan kapott támogatást. Én annyit mondtam Resetár Daninak, a Barangoló alprogram projektvezetőjének, hogy ha a Déryné Program tényleg az, amiről most dumálunk és ami le van írva az alapító okiratotokban, akkor én vinni fogom a hírét és mindenkinek ajánlom, hogy pályázzon. De ha belenyúltok, beleszóltok, megmondjátok, hogy mit csináljak, akkor kiszállok és azt is terjeszteni fogom. Nem szóltak bele. Ha a Dérynével való együttműködésnek az az ára, hogy rám sütik a „jobbos” bélyeget, akkor erre azt tudom mondani, hogy „figyelj, gyere, nézd meg az előadást, és utána beszéljünk”. Nagyon pozitív példa, hogy a Nélküled c. előadásunkat meghívták a Thealterre, és tök jót beszélgettünk Proics Lillával és Jászay Tamással az előadásról és a Dérynéről, vissza is hívták a darabot őszre. Ez is célunk, a hídépítés.

PJ: Említetted a Nélküled c. előadásotokat, amelynek fókuszában a magyarság témája áll. Ez egy eléggé veszélyes terep…

VB: Az előadás egy jobboldali félbolond csávóról szól, aki visszaörököl egy kastélyt Erdélyben és azt egyedül pofozgatja. Amikor próbáltunk a már tönkrement Óvóhelyen, a kis szaros pénzünkből és lelkesedésünkből, akkor rájöttem, hogy ez a magyarságába belecsavarodott jobboldali fiú Erdélyben igazándiból ugyanabból a monomániából dolgozik, mint mi, ballib független színházcsinálók Budán. Mindenki szörnyen magányos, a saját moziját nézi tök egyedül.  

PJ: A Párker Péter, avagy a legvidámabb redpill kontent című új bemutatótok egy olyan férfiról szól, aki az interneten hozza létre a saját moziját: egy YouTube-csatornát indít.

VB: Teljesen belecsavarodtam a valóság és az általunk generált valóság összefüggéseibe. Azt gondolom, hogy sokan alternatív valóságokba menekülünk. Ez lehet bármi, foci, alkohol, politika, szerepjáték, színház, de akár csak a telefonunk is. Fontos látni, hogy nem megvetni kell azt, aki így él, hanem megérteni, hogy miért került oda, ahova. 

PJ: A “redpill” gondolom utal a Mátrix c. filmből ismert piros pirulára, ami segít megismerni az igazságot, másrészt van egy Redpill mozgalom, akik szerint mindig is a nők voltak fölényben a férfiakkal szemben. A mai Magyarországon miért tartod fontosnak, hogy beszéljünk ez utóbbiról? 

VB: Kerestünk egy olyan dolgot, amin keresztül Péter le tudja csatornázni a nőkhöz való viszonyát. A felkészülés során néztünk egy amerikai dokumentumfilmet erről a mozgalomról. Az egyik jelenetben valami közteret mutatnak, egy tüntetést. Ott ácsorog 15 pocakos, magányos, pattanásos csávó, akik home-made poszterekkel hirdetik, hogy „a nők elvették a munkám”. Teljesen abszurd az egész, de ők épp ezt a mozit kezdték el maguknak vetíteni. Közben pedig azt, hogy középosztálybeli fehér férfiak beszélnek arról, hogy a nőnek a konyhában a helye, ismerjük itthon is. 

PJ: Hogyan lehet elkerülni, hogy az ember magányában csak a saját moziját nézze? 

VB: Párker Péter azt hiszi, hogy a YouTube a megoldás, de nem biztos, hogy igaza van. Én elindultam egy spirituális úton, nadizok. Még az elején járok, amit eddig felfogtam: hogy ül bennünk a teljesen tiszta lényünk. Amit mondjuk a keresztények hívjanak léleknek, de nem ilyen egyszerű a dolog. Ez a belső valami most éppen ebben az életben, éppen ebben a testben és éppen ebben a korban van. Azért, hogy megtanuljon valamit. Azért, hogy az életfeladatát végrehajtsa. Hogy megértsük, hogy amit mi látunk, azt az egónk által generált fátylakon keresztül látjuk. És ha ezekből a fátylakból minél többet le tudsz szedni önismerettel, meditációval, színházzal, filmekkel, könyvekkel, utazással, tapasztalattal, akkor kicsit talán jobban látod, miért vagy itt, kicsit talán kevésbé leszel kiégve.

PJ: Téged is elért a kiégés?

VB: Persze, naná. Szakmailag nagyjából a szakadék széléről jöttem vissza. Bennem nagyon sok utálat és harag volt, de most már sokkal jobban meg tudom érteni azokat, akik körülöttem vannak. Most Vidnyánszky Attilára is inkább úgy gondolok, mint egy magányos emberre. A barátok kikoptak, a talpnyalók nem adnak igazi visszajelzést. Párker Péter is magányos. Én is az voltam, építettem egy gyűlöletmátrixot magam köré. “Utálom a Katonát, mert ilyen meg olyan színházat csinálnak.” Nem. Magamat utálom, mert nem vagyok elég jó, hogy ott legyek. Az egyetemen iszonyatosan jól megtanítottak minket dolgozni, de bízni nem tanítottak meg – sem magunkban, sem másokban. Valószínűleg ezt felejtette el a szakma, és ezt kellene előrántani.   

Szerző: Prikazovics Júlia 

Az egyesület honlapja: ter12.hu 

Hodászi Ádám: Párker Péter, avagy a legvidámabb redpill kontent 
Párker Péter: Sipos György
videó: Burkus Dávid
fotó: Slezák Zsuzsi
asszisztens: Hidi Boglárka
rendező: Viktor Balázs

bemutató: 2022.11.19. – Manyi Kulturális Műhely 

jegyfoglalás: https://forms.gle/ek6CZrT9UQp5JJqC9