A Nemzeti Cirkuszművészeti Központ fenntartása alatt működő Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum Magyarország első és egyetlen közintézménye, amely tudományos keretek között foglalkozik a cirkuszművészet múltjával és jelenével. Joó Emesével az általa vezetett intézmény gyors fejlődéséről, céljairól, működéséről és jövőjéről beszélgettünk. Szerző: Szekáry Zsuzsanna

2017-ben született döntés a cirkuszi Tudományos tár létrehozásáról. A fejlesztés megvalósítása folyamatos, mégis mérföldkőnek nevezhető, hogy 2022-ben a cirkuszi szakgyűjtemények jelentős gyarapodást értek el: a könyvtári már túllépte az 1400., a múzeumi pedig a 35.000. tételt is. Minek köszönhető ez a gyors fejlődés?

A cirkuszmúzeumban mindannyian kíváncsiak és motiváltak, gyorsak és rugalmasak vagyunk. Bármikor ugrunk, egyensúlyozunk, zsonglőrözünk és mi sem ismerjük a lehetetlent – cirkuszi muzeológusokként pontosan úgy viselkedünk, mint az artisták, akikkel felvettük a tempót a kutatásban, és akik mellett immár mi is kapunk a reflektorfényből.

A Tudományos tár gyűjteménygyarapítása 2019 januárjában rögtön egy hatalmas ugrással, Gervai Imre artistaművész tízezer darabos hagyatékának megvásárlásával kezdődött. Ezek az ötvenestől a kilencvenes évekig módszeresen és bennfentesként gyűjtött magyar cirkusztörténeti emlékek alapozták meg fénykép-, plakát- és dokumentum gyűjteményünk mellett szakkönyvtári állományunkat is. Nagyon jó döntés volt, hogy már az induláskor egy belső szemtől, egy artistaművésztől vásároltunk, aki a cirkuszi közösség tagjaként hiteles forrásunk lett a cirkuszvállalat mindennapi működésétől a külföldi turnékig.

Amikor múzeumvezetőként elkezdtem a munkát, elsődleges feladatom a Gervai-gyűjtemény feldolgozása és a további gyűjtések irányának meghatározása volt. Néprajzos szemléletem szerint a gyűjtemény leggyorsabb és leghatékonyabb, minőségi fejlődése az artistákkal való együttműködés során jöhet létre, akik felajánlják emléktárgyaikat és elmesélik történeteiket a múzeumnak. Ám ez eleinte nem ment zökkenőmentesen. Amikor felvettem a kapcsolatot az artistákkal, mivel nem ismertek, nem értették, hogy ki vagyok, mit csinálok a cirkuszban és miért érdekel engem, hogy ők hol és milyen zsánerekkel léptek fel, hány évesek és mi van a szekrényükben vagy a fényképalbumukban. Eleinte inkább én válaszoltam az ő kérdéseikre, mint ők nekem. Zsonglőröztem közöttük, kerestem az egyensúlyt.

Cirkuszkutatás, cirkuszi muzeológia? Ez nemcsak a cirkuszi, hanem a múzeumi világban is hiányterület volt. A cirkuszmúzeumot megelőzően ugyanis szakszerűen, közintézményi keretek között senki nem foglalkozott a cirkusz kultúrájával, az emlékek módszeres gyűjtésével és közreadásával. Az artisták érthetően bizalmatlanok voltak velem – egy a néprajztudomány és a muzeológia területéről érkezett idegenlégióssal szemben.

Az áttörés 2019 nyarán következett be, amikor Szonday Szandrával elkészítettük a Fővárosi Nagycirkusz 130 éves történetének jubileumi kiállítását. Hirtelen kellett az artistaművészekhez fordulni, nem volt idő óvatos puhatolózásra. Szerencsére a kiállítás egy viszonylag semleges téma volt: az épülethez kötődő emlékek kerültek a fókuszba. A cirkuszépület lett a kulcs, amivel elindult a múzeum és a művészek között a párbeszéd. Kísérletképpen adtak nekünk kölcsön az artisták egy-egy tárgyat, amit a megnyitón roppant büszkén fedeztek fel a vitrinekben, és számtalan szelfit készítettek magukról a beadott tárgyaikkal és fényképeikkel, amit megosztottak a közösségi médiában. Ez indította el az artista társadalomban az adakozási kedvet és a bizalmat. Saját, évtizedeken át őrzött gyűjteményeket kaptunk többek között Kovács Lászlótól és Négyesi Katalintól, Ádám Krisztinától és családjától, Eötvös Susytól és szüleitől, a Váradi családtól, valamint Richter Sándortól, Sallai Tibortól, Zsilák Györgytől, Balog Ibolyától, de a Halassy-Mogyorósi ugródeszka csoport hagyatéka is a múzeumba került. Mindez jelentősen emelte a múzeumi műtárgy gyűjtemény mennyiségét és minőségét is.

A pandémia csendesebb másfél éve után annyira felgyorsult a gyűjtemény gyarapítása, hogy ma már kisebb szettek mellett akár ezres tételekben is kapunk egy-egy családtól rekvizitet, kosztümöt, dokumentumot, fényképet és filmet.

Milyen módokon gyarapszik még a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum gyűjteménye?

Az artistaművészektől történő vásárlások és ajándékaik befogadása mellett egyik legfontosabb forrásunk a saját intézményünk. Bejártuk már a Fővárosi Nagycirkusz, a Hungária körúti Művésztelep és a BIAK minden zegét és zugát. Egyebek mellett rátaláltunk egy lépcső alatti faládában Simon Tibor artistaművész kopftrapézára, egy megfakult mappában Barbier Ferenc építész 1971-es épület-tusrajzára, valamint Benkő Sándor grafikusművész eredeti plakát-kollázsaira és az első, 1951-ben végzett artista osztály érettségi tablójára is.

Cinkotai telephelyünkön ugyancsak sok értékes irat, kiadvány és rekvizit maradt fenn, mint pl. vascsövekből hegesztett vadállat tunnelek és piedeszták, tucatnyi régi cirkuszkocsi, munkavállalói dokumentumok, takarmányozási iratok vagy éppen a Fővárosi Nagycirkusz felújításával kapcsolatos tervek. 2019 nyarán átválogattuk ezt a törzsanyagot és megmentettünk a hőingadozás káros hatásától azokat az értékes offert-VHS kazettákat, amelyeken zömmel külföldi artisták bemutatkozó anyagai szerepelnek.

A Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum gyarapodásához elenyésző részben, de hozzájárulnak a magángyűjtők is, akik piaci áron értékesítenék cirkusszal kapcsolatos gyűjteményüket. Ez viszont egy közintézmény számára nem járható út, nem szeretnénk versenyezni a műgyűjtő piaccal, és ebbe nem is szállunk be. Vannak viszont olyan aukciós, vagy használtcikk felületek, ahonnan az izgalmas, egyedi példányokat elérhető áron lehet beszerezni. Így tettünk szert például arra a századeleji képeslapra, amely a Wulff Cirkusz eredeti bádogépületét ábrázolja. Fontos üzenetünk a műgyűjtői piaccal összefüggésben, hogy a cirkuszmúzeum a magyar cirkuszi örökség menedéke és végállomása, ahol a műtárgyak nem magánvagyont képeznek, hanem a cirkuszművészet emlékezetének közös kincsestárát gyarapítják.

Gyűjteményünk, szintén kis részben, cirkuszlátogatóktól is származhat, legutóbb például a Kresz Géza Mentőmúzeum munkatársától kaptunk két belépőjegyet a Beketow Cirkusz 1923-as előadására, illetve Hirsch Zoltán (Zoli bohóc) önéletrajzát, vagy az állandó kiállításunkban látható Beck Ö. Fülöp készítette Beketow-szobrokat szintén a közönségünktől kaptuk.

Ezen kívül levéltári forrásaink is vannak. A levéltárak őrzik azokat a maradandó értékű intézményi és személyi iratanyagokat, amikből a cirkusztörténet is tájékozódik. A levéltárakban cirkuszi tervrajzokra, plakátokra, nyomtatványokra és fotókra is rábukkantunk már, többek között arra a megbarnult plakátra, amely alátámasztja, hogy a Fővárosi Nagycirkusz első, 1889-es bádogépülete Münchenből érkezett Budapestre.

Felmértük már azt is, hogy a hazai közgyűjteményekben milyen cirkuszi anyag van. Legnagyobb döbbenetünkre a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozó Országos Színháztörténeti Múzeum gyűjteményén kívül szinte sehol nem találtunk értékelhető cirkuszi vonatkozású kutatást és gyűjteményt. Az OSZMI-val nemrégiben lezárult együttműködésünk eredményeként cirkuszi anyagukat feldolgozták számunkra és digitális formában megosztották velünk.

A múlt emlékei mellett persze gyűjtjük a jelenkorban folyamatosan keletkező friss cirkuszi dokumentumokat is: előadásaink kosztümjeit, műsorfüzeteit, rekviziteit, zenekari kottáit, fotóit és filmjeit, és mindezek hátterét: a művészbüfé, a lovarda, a porond befutó életképeit, történeteit. Kiemelt figyelemmel kísérjük az utazó cirkuszokon és cirkuszfesztiválokon túl a kortárs művészetet, hogy képzőművészeti gyűjteményünkbe a legizgalmasabb mai cirkuszi reflexiókat is betehessük festmények, grafikák, fotók, animációk, plasztikák, iparművészeti alkotások formájában.

Mivel a cirkuszművészet nem került bele sem a színházművészetbe, sem a sporttörténetbe, sem a néprajztudomány mutatványosokat vizsgáló kutatásaiba, közgyűjteményeinkben esetlegesek a cirkuszi adatok. Mi ezt a tudományos űrt igyekszünk betölteni és pótolni.

Mi történik a múzeumba került tárgyakkal? 

Először csak nézegetjük és gyönyörködünk bennük. Nagy öröm minden új darab, amit aztán a gyarapodási naplóban nyilvántartásba veszünk, anyagtípus szerint osztályozunk és raktárba teszünk. Minden műtárgyra vigyázunk. A dokumentumokat és fényképeket például savmentes tasakokba és dobozokba tesszük, a kosztümöket textil zsákokban fektetve tároljuk. Azok a műtárgyak, amelyek kevésbé jó állapotban kerülnek hozzánk, restaurálásra várva pihennek.

Az artisták bizalmát azzal is erősítjük, ha megnézhetik múzeumi raktárainkat, megismerhetik az állományvédelem legalapvetőbb, általuk is alkalmazható fogásait. Fontos tudniuk, hogy az a célunk, hogy féltett emlékeiket nyilvánosan bemutassuk. Nem mindegy tárgyat lehet kiállítani a Fővárosi Nagycirkusz auláiban a helyszűke, vagy az ingadozó hő- és fényviszonyok miatt, ezért mindent digitalizálunk, és a gyűjteményünket digitális formában tesszük közzé kiadványokban, katalógusokban, szakmai konferenciákon. Néhány tárgyunkat már 3D-ben is lefényképeztük, ami látványos megoldás digitális, online kiállítási formákhoz.

A Fővárosi Nagycirkusz közönségforgalmi terei egyben múzeumi kiállítótérként is funkcionálnak, ennek ellenére sokan egy külön épületbe képzelnek el egy múzeumot. 

A kiállítás és a múzeum nem ugyanazt jelenti. A kiállítás csupán egy – ám igen látványos – formája a múzeumi gyűjtemények és kutatási eredmények bemutatásának, amely lehet a múzeumtól távolabb is. Ezért rendeztük be a Fővárosi Nagycirkusz auláját és emeletét állandó és időszaki kiállításokkal, de több időszaki kiállításunk volt sátorban vagy jurtában a Fővárosi Nagycirkusz előtti téren, elegáns kiállítóterekben az egri Kepes Intézetben, Révfülöpön a RévArt Galériában, vagy Visegrádon egy hajón.

A muzeológusi szakmai munka a múzeumok kutatóintézeti hátterében folyik, ami nem nyilvános tér, csak kutatók számára és engedéllyel látogatható. Addig is, amíg megkezdődik az új cirkuszi komplexum építése, amiben egy 1500 négyzetméteres múzeumi tér is helyet kap majd, nyitott cirkuszi kutatóműhelyként működünk, és minél inkább bevonjuk az artistákat mindennapi munkánkba.

A múzeumokról általában az jut az emberek eszébe, hogy a múlt ködében kutató, „poros” intézmények. Azonban Ön a korábbi nyilatkozataiban többször is kihangsúlyozta, hogy ez egy élő múzeum. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Élő múzeum vagyunk: artistaművész közösségünk értékeit, kultúrájának sajátosságait velük együttműködésben kutatjuk és az ő felhatalmazásukkal mutatjuk be. Figyelembe vesszük a számukra fontos jelenségeket, kikérjük a véleményüket, megfogadjuk a tanácsaikat, tanulunk tőlük. Nemcsak a múltat, hanem a jelent is kutatjuk, sőt most inkább erre fókuszálunk.

Úgy érezzük, az utolsó órában vagyunk, hogy a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat jeles artistáival és hajdani munkatársaival beszélgessünk, akik már nagyon idősek. Ezért is sürgető számunkra, hogy jelenkori kutatásainkat az idősebb generációval kezdjük, ugyanakkor beszélgessünk a gyerekeikkel, sőt az unokáikkal is. Mivel az artistáknál a generációváltás viszonylag gyors, ezért a ’40-es évektől körülbelül négy generáció van a látókörünkben. Az idősebb korosztály esetében igyekszünk a teljes életpályát megismerni, de a jellemző változásokat, például a cirkusztechnológia fejlődését vagy a fiatal korban gyakorolt zsánerekről az állat- vagy komisch számra történő átállást is dokumentáljuk. A fiataloknál nyomon követjük, hogy milyen produkciókat mutatnak be és milyen díjakat kapnak, milyen fesztivál eredményeket érnek el és hogyan fejlődnek szakmailag. Az egyik legizgalmasabb élő múzeumi kutatásunk az artista dinasztiák gyermekei szinkron pályakövetése, amelyben immár több család is együttműködik velünk.

Mindezen felül a cirkuszmúzeum attól is élő, hogy időszakosan artistaművész munkatársakkal dolgozunk együtt. Eötvös Loránd a családfakutatásokban segített nekünk, Schneller Ancsával és Könyöt Daviddel a bohóc zsánerről gondolkodtunk, Eötvös Susy a nemzetközi kapcsolatainkat építi, Richter Dániel pedig a téli leálláskor rendre visszatérő digitalizáló munkatársunk, aki beazonosítja a fotókon, filmeken szereplőket. És persze, terepmunkát is végzünk: a mai utazócirkuszokat is dokumentáljuk, hogy milyen műsorral, merre járnak…

Számos emberi és szakmai történettel találkozott a terepmunkák és az interjúk során. Melyik gyakorolta Önre a legnagyobb hatást?

Egyik legnagyobb élményem az Eötvös Susy Cirkuszban látott History című előadás, ami az Eötvös Cirkusz 100 éves jubileumára készült Füzy Anita és Kranitz Krisztián artistaművészek rendezésében. Az előadás kedvéért 2020 nyarán Dunaújvárosba utaztunk a múzeumi munkatársakkal. A közönség a pandémia után ünnepként élte meg, hogy ellátogathat a cirkuszba. Az elősátorban meglepetésemre családtörténeti kiállítás fogadott. Az Eötvös családdal és több fellépő magyar artistaművésszel akkor találkoztam először. Ami pedig a műsorban zajlott, muzeológusként számomra egészen katartikus élmény volt! Az Eötvös dinasztia 100 éves története gyakorlatilag múzeumi eszközöket alkalmazva jelent meg: korhű látvánnyal és kosztümökkel, hiteles tárgyakkal és jelenetekkel. Eötvös Susy és csapata egy olyan rendhagyó cirkuszi előadást készített, ami inkább egy színházi, újcirkuszi történetmesélő előadáshoz hasonlított. Modern kommunikációs eszközöket is felhasznált, például kivetítőn keresztül többször megjelent a műsorban a dédnagymama, a 100 éves Picard Elza néni, aki interjúfelvételeken keresztül mesélt nekünk. A műsor a fantasztikus korhű díszletek között igazi cirkusztörténeti időutazás volt – ilyet soha nem láttam még. Igazi közösségi örömünnepet élhettünk át: hogy a legrégebb óta fennálló magyar utazócirkusz átvészelte a történelmi viharokat, össze tudta gyűjteni a magyar artisták krémjét, és létrehozott egy olyan valós alapokon nyugvó cirkusz-színháztörténeti eseményt, ami nemcsak az artista produkciókban kimagasló minőségű, hanem a történet elmesélésében is.

Mik a további tervek a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívummal?

Költözés, mozgás, utazás…Kinőttük a Lendvay utcai kutatóbázist, ezért a következő hetekben átköltözünk a cinkotai cirkuszi telepre, ahol korszerű és tágas raktárakban, új kutatószobákban és könyvtárszobában helyezkedünk el. Közben szüntelenül mozgásban vagyunk, követjük az artistákat és az utazó cirkuszokat, interjúzunk és gyarapítjuk a gyűjteményt.

Mindezek feletti álmunk egy utazó cirkuszmúzeum. Különböző cirkusztörténeti korszakokat reprezentáló cirkuszkocsik, bennük interaktív kiállítások és múzeumi kutatóállomások. A cirkuszi kocsik által közrefogott nyitott porondon artistaművész előadások és a közönség próbálkozásainak saját élménye. Ezzel az utazó cirkuszmúzeummal járnánk az országot: egyszerre kutatnánk és mutatnánk be a magyar cirkuszi előadóművészet történetét, miközben a közönség többféle nézőpontból is átélhetné a cirkusz varázsát. Ahogy mi mondjuk: a cirkuszban a muzeológia a legújabb artistaprodukció, és az utazó cirkuszmúzeum lenne a mi világszámunk.

Szerző: Szekáry Zsuzsanna

Forrás: Fővárosi Nagycirkusz