Az alábbiakban Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár úr cirkuszi világnapra szóló üzenetét olvashatják.

Egy szaltót, annak forgását és lendületét nem lehet a valóságban megszakítani sem időben, sem térben. Legfeljebb filmen. De az élet nem film és a film nem élet, sajnos vagy szerencsére. Én a pandémiát nem tartom életünknek sem a részének, sem a történetünk bármilyen megszakításának. Rossz és kegyetlen, dramaturgiát nélkülöző horrornak tartom, amelyből fel kell ébredjünk, amelynek a kikapcsolása után folytatjuk e baljós film megtekintése előtti kevésbé kalandos, de annál élhetőbb életünket, és azt kívánjuk, rémálmainkban se térjenek elő ezek a borzalmak.

A világnak fel kell ébrednie ebből a szörnyű és sok áldozatot követelő rémséges valótlanságból, és folytatnia, vagy újrakezdeni kell mindent. A valót. Talptól a fejbúbig, földtől az égig. A mindennapok tényszerű megszakítottsága azonban nem elkendőzhető. A művészetekben, a művészek járványidőkben felmutatott bátorságának és alkotói józanságának köszönhetően, vélhetőn ott folytatódik minden, ahol megszakadni látszottak az addigi alkotói folyamatok – és az élet folytathatóságának érzetében bennünket leginkább ez erősíthet meg. „Az élet él, és élni akar”, mondja a költő, üzenik szavai nyomán a művészek, üzen nekünk az élet. Az élet mindennapi újraindítása, a folytathatóság kérdése elől azonban a művészet felelősen nem térhet ki! Tudom, hogy az élet, az élhető és normális élet újraindításában nagy szerep hárul a művészetekre. Hiszen a hang, a zene, a mozgás, a látvány maga az élet, nem annak a másolata, ilyen-olyan kópiája, ahogy azt gondolhatják azok, akik nem élnek, vagy nem tudnak élni ezekkel az életeszközökkel.

A színház, a zene, a szó, a tánc, a látvány maga az élet. Mindezeket a cirkusz, mint nagy hagyományú, előadó-művészeti ág egyesíti magában; így különös felelősség hárul a cirkuszművészetre az élet újraindításakor.

A cirkusz a fények világa, és a sok-sok árnyékkal átélt hónap, lassan megszámlálhatatlanul sok nap után nagyon nagy szüksége van most az embereknek fényre. Mely, akár a növényeket, táplál bennünket és kisarjasztja bennünk, belőlünk a túlélés erős és üdezöld leveleit.

A cirkusz a meg nem szüntethető remény, valamennyi előadás valamennyi produkciója összefogás és együttes összpontosítás eredménye: ha leesik vedd fel, ha megbotlasz, állj fel, ha nem sikerül fuss neki újra, csak rajtad múlik, hogy megvalósuljon a csoda!

A cirkusz a hit és a bizalom terepe, akár a kupolában repülők hitéről és bizalmáról beszéljünk, akik tudják, hogy a repülés és forgás után erős kezek várják őket, kapcsolják vissza a biztonságos lét lehetőségébe, akár a bohócéról, aki a fűrészpor aranyában bukdácsolva meleg emberségével és esendőségével deríti kedvünket, fakaszt együtt lélegző és érző kacagást bennünk.

Ha mindezekhez, fény, remény, hit, hozzátesszük – de talán eleve magukban foglalják – a szeretet és szolidaritás emberi komponensét, máris eljutottunk az élet újraindításának lehetőségéhez, illetve felelősségéhez.

Az előadóművészet, így a cirkusz sem kötött alkut a vírussal, fogadta el a kényszerhelyzetet. Fogcsikorgatva küzdött a kupolákból leesés, a fűrészpor aranyában kicsorduló könnyek ellen. Online előadásokkal, médiákon megosztott tartalmakkal tartotta nézőiben a reményt, és adott távlatot a bezártságban önmagának. A metaforikus filmben magunk által készített filmet néztünk, de lassan ideje lesz megrázni magunkat és kilépni a valós fények közé, film helyett friss arcokat, dinamikus testeket nézni, lendületet és finomságot, merészséget és szemünk előtt megvalósuló csodákat látni.

S mert emberek vagyunk, így esendőek is, a valós térben zajló valós művészi létezésnek megvannak a valós kockázatai is. Hogy aki száll, leng fent, az leesik. Hogy annak, akinek elkapnia kell a felé száguldó társa feléje nyújtott kezét, elkésik a mozdulat. Vagy leesik a karika, elkódorog a kiskutya, nincs kedve repülni a madárnak, összeomlik az emberi gúla… Mert ez, így, és csakis így, emberi. Ha leesel, kelj fel, és indulj el ismét a magas felé. Ha leesik, vedd fel. Ha elkódorog, keresd még, és édesgesd vissza magadhoz. Ha nincs kedve repülni, adj neki új távlatot a repüléshez. Ha összeomlik az emberi gúla, építsd újra, építsük újra együtt, mi, emberek! Ahogy egy másik költő fogalmaz: „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Ha a válság nem okozott lényeges törést művészetünkben, az újrakezdésnek is nevezhető folytatás csakis sikertörténet lehet. Ezt kell közvetítenünk a közönségünk felé, az érzést: túléltük, együtt éltük túl, s most felszabadultunk, szabaduljunk fel együtt! Köszönet mindenkiben, aki eddig éltette bennünk a reményt, tartotta a lelket bennünk!

Fekete Péter
kultúráért felelős államtitkár Emberi Erőforrások Minisztériuma